A Madách Színház idei szuperprodukciójának premierjét 2017. június 9-én és 10-én tartották. A többszörös díjnyertes film alapján készült Szerelmes Shakespeare a hazai palettán üdítő színfolt, és nem csak azért, mert könnyed szórakozást nyújt a nyári nagy melegben, hanem mert új szintre emelte a prózai előadás fogalmát.

Az 1998-ban készült moziváltozatot korának egyik legjobb romantikus filmjeként tartják számon. Marc Norman és Tom Stoppard Oscar-díjas forgatókönyvéből Lee Hall készített színpadi adaptációt, amelynek ősbemutatóját Londonban tartották 2014 júliusában. Viszonylag tehát igen hamar elérkezett hozzánk is a magyar változat, amely számomra az utóbbi évek egyik legélvezetesebb darabjává vált.

A cselekmény középpontjában William Shakespeare egyik leghíresebb művének, a Romeo és Júliának (fiktív) keletkezéstörténete áll. A nagy mű persze nem születhetett volna meg igaz szerelem nélkül: az angol drámaíró beleszeret Violába, a gazdag családból származó hölgybe, akinek minden vágya, hogy végre színpadra állhasson. Ám a korabeli szokások szerint női színész nem léphetett a világot jelentő deszkákra, így Viola fiúnak öltözve, álnéven válik az innen-onnan verbuválódott társulat részévé. A szerelmesek így egyre több időt tölthetnek együtt, ám érzéseik mégis tiltottá válnak, mert a lányt az apja a nemesi ranggal rendelkező Wessex-nek ígérte feleségül, a házasságra pedig maga az angol királynő is áldását adta, amely egyúttal parancsnak is minősül.

A július 2-i előadáson az ifjú tollforgatót Solti Ádám alakította, meglepő hitelességgel. Játékával sikeresen megjelenítette a laza drámaírót, kicsi modernitást is csempészett az alakításába, amelytől teljesen hétköznapivá, emberivé varázsolta a drámaíró alakját. Viola szerepében Petrik Andreát láthattam, őt a Kincsem című film főszereplőjeként ismertem. Játéka élvezetes volt, a fiú és a lány szerepben is egyaránt otthonosan mozgott, egyedül az enyhe beszédhibája volt zavaró időnként. Wessex gróf szerepében Debreczeny Csaba lubickolt, láthatóan nagyon szeret ennek az arrogáns, öntelt fickónak a bőrébe bújni. Az én szememben ő volt az, aki az előadás elejétől a végig tökéletesen szerepben maradt: az arcjáték, a testtartás, a hangsúly mindvégig a helyén volt. A királynő karaktere inkább főhajtás az azt játszó színésznő(k) előtt: hiába van Csákányi Eszter neve a címlapon az elsők között, alig pár percnyi játékidőt kap. Szerepe mégis jelentős, hiszen a cselekmény fordulópontján jelenik meg, egyfajta deus ex machina mindegyik színrelépése. Csákányi alakítása, valamint a nagyszabású, korhű jelmeze könnyedén eszünkbe juttathatja az Alice Csodaországban gonosz Szívkirálynőjét is.

A romantikus szál tehát adott, de ugyanígy végig jelen van a történetben a komédia vonulat, amihez a legnagyobb neveket sikerült megnyernie a színháznak. Henslowe-t, a szélhámos „színigazgatót” Szerednyey Béla alakítja, játéka ugyanolyan üdítő, mint riválisáé, Magyar Attiláé, aki Burbage szerepéhez műpocakot is kapott, amely csak pluszt adott a fantasztikus játékához. A kissé nagyképű Nedet (a darabbeli darabban Mercutiot) Hajdú István viszi színre, míg a kocsmáros Ralph szerepét (és a Romeoban a dajkát) Székhelyi Józsefre osztották. Ők ketten is nagy élvezettel játszottak végig, a közönség helyenként nyílt tapsviharral jutalmazta a játékukat. A kisebb szerepekben Szemenyei János, Sánta László, Gábor Márkó, Galbenisz Tomasz is feltűnik, akik szintén megfelelő alázattal viseltettek a karakterük iránt. Viola dajkáját Tóth Enikő alakította, ám a szerep nem adott neki túl nagy játéklehetőséget, de még ezt a keveset is igyekezett jól kihasználni. Az egyedüli, akinek nem sikerült meggyőznie, Adorjáni Bálint volt. Az Ének az esőben Donjaként is nagy csalódást keltett bennem, de most sem sikerült meggyőznie: játéka kissé sótlan, hiteltelen volt, habár tény, hogy egy fokkal élvezetesebb  színészi alakítását láthattam most.

A Szerelmes Shakespere azonban nem csak a színészek és a történet miatt válik a mai magyar színjátszás mérföldkövévé: Szirtes Tamás és csapata ugyanis valóban új értelmezést adtak a prózai daraboknak. A cselekmény gyakorlatilag filmként pereg előttünk, a gyors színváltozásokat egy-egy musical is megirigyelhetné. Rózsa István a reneszánsz kor hangulatát tökéletesen megidéző díszletei könnyedén mozgathatóak, így nemes egyszerűséggel váltunk másodpercek alatt Viola hálószobájából egy bálterembe, onnan a kerthelységbe vagy éppen egy kocsmába, próbaterembe. A második felvonásban, a Romeo és Júlia bemutatásakor hol a korabeli nézőtéren, hol a takarásban lehetünk szemtanúi a sikerdarab premierjének. A díszlettel kiváló összhangot képet az animáció is, amely Vízvárdi András munkája, és amelynek köszönhetően szemet gyönyörködtető színpadképet kapunk. Ilyen például mindkét felvonás „fináléja”, az egyikben a baldachin mögé rejtőző szerelmesek árnyképe csal boldog mosolyt az arcunkra, a másikban a távolba tartó hajó, rajta Violával csal könnyeket a szemünkbe.

Ami kissé szokatlan egy prózai darabnál, az a zenei betétek. Megijedni nem kell: egyetlen szereplő sem fakad dalra, hanem egy négy férfiből álló énekkar gondoskodik sokszor a zavartalan színváltozásról. A darabhoz Gulyás Levente szerzett zenét, amely szintén megalapozza a reneszánsz hangulatot, ráadásul remek melodrámaként is szolgál bizonyos jeleneteknél, így a nézőnek mindvégig olyan érzése van, mintha egy színes, szélesvásznú mozira váltott volna jegyet. A táncbetéteket a színház állandó koreográfusának, Tihanyi Ákosnak köszönhetjük, aki nem csak az előadást, de a tapsrendet is megtöltötte némi plusszal.

Szirtes Tamás rendezése pedig szokás szerint szépen helyt áll. A direktor remek érzékkel nyúlt a szövegkönyvhöz, remekül kihasznált a darab adta fricskákat, számomra külön tetszett az az intelligens humor és párhuzam, amely Shakespeare több művével is párhuzamba állítható. Persze, ezek inkább csak afféle pluszt adnak a történethez, amely önmagában is élvezhető, de a színház- és drámarajongók ezek által a pluszok által érezhetik kicsit maguknak bennfentesnek. Ennél pedig nem is kell több.

Marc Norman & Tom Stoppard forgatókönyve alapján szí­npadra alkalmazta: Lee Hall
Fordította: Szabó T. Anna
Zeneszerző: Gulyás Levente
Díszlettervező: Rózsa István
Jelmeztervező: Rományi Nóra
Koreográfus: Tihanyi Ákos
Rendező: Szirtes Tamás

A bemutató időpontja: 2017. június 9. – Madách Színház

A cikk a 2017. július 2-án, 19 órakor kezdődő előadás alapján íródott.

A bejegyzésben található fotók a Madách Színház oldaláról származnak!