A Notre Dame-i toronyőr (Szegedi Szabadtéri Játékok, 2017)

2017. augusztus 11-én, pénteken tartották a Budapesti Operettszínház legújabb szuperprodukciójának, A Notre Dame-i toronyőrnek a premierjét a Szegedi Szabadtéri Játékokon. Habár az első felvonást egy negyedórára félbeszakította az eső, a szervezők profi módon álltak az előadás lebonyolításához. A musicalről – pontosabban annak főpróbájáról - korábban már írtam, így mindenképpen ajánlatos elolvasni azt a cikket is, különösen annak fényében, hogy a véleményem a teljes értékű bemutató megtekintése után sem változott.

20770310_10159158932090501_2535945068803044488_n.jpg

A történet mindenkinek ismerős (akinek mégsem, ismételten ajánlom a korábbi írásomat): a csúf Quasimodo, az őt nevelő főesperes, Frollo és Phoebus kapitány beleszeret a szép cigánylányba, Esmeraldába. Mindhárom férfi életébe komoly változásokat hoz az új érzelem, amely változásoknak sorsfordító eredménye lesz.

20664860_10159158935745501_8575656985184298207_n.jpg

Veréb Tamás továbbra is remekül hozza a púpos, sántikáló, nehezen artikuláló harangozót, hangja szépen, tisztán csengett a szegedi Dóm falai között, láthatólag sokat készült a szerepre, az alázat pedig meghozta a gyümölcsét. Ugyanígy remekel a saját szerepében a Frollót alakító Szabó P. Szilveszter - habár talán ő volt az egyedüli, aki már a főpróbán is teljes egészében átlényegült, így a lelki vívódása most is abszolút hiteles volt, szólódala alatt pedig végig a hideg futkosott a hátamon. A másik két főszereplőről azonban túl sok pozitívum nem mondható el. Gubik Petra Esmeraldája számomra néha egy tanulatlan parasztlányt tükrözött (ami azért is ellentmondásos, mert a darabban többször elhangzik, milyen intelligens), hangilag is többször megküzdött a dalokkal. Színészileg minden tőle telhetőt megtett, ám némely jelenet esetében ez sem segített rajta, Esmeralda karaktere távol áll tőle. Számomra ez azért is fájó pont, mert egyébként szeretem színpadon látni, a tehetség és az alázat megvan benne, egész egyszerűen ez nem az ő szerepe. Kocsis Dénes Phoebus-ként továbbra sem tud mit kezdeni a hősszerelmes karakterrel, a musical egyik nagy hibája, hogy az ő jelleme koránt sincsen kidolgozva. (Ennek ékes példája, hogy a szerzők az ő történetét le sem zárták, az ő szála lóg a levegőben.) Mészáros Árpád Zsoltnak sem enged túl nagy játékteret Clopin szerepe, a mesélő funkción kívül nem sok vizet zavar, pedig a regényben a cigányok vezetőjének is létjogosultsága van.

20708377_10159158927380501_4936526310259458234_n.jpg

A vízköpő szobrok – Ottlik Ádám, Vágó Zsuzsi, Szerémy Dániel interpretálásában – ellenben remekül funkcionálnak, ahogy a korábbi kritikámban is kitértem rá, a szerzőknek sikerült elrugaszkodni a mesétől, az ő jelenlétük sokkal indokoltabb és drámaibb. Amellett, hogy időnként ők hárman is a mesélő szerepét töltik be, Qusaimodo lelki világának a tükrét jelenítik meg a színpadon. Akit külön ki kell még emelnem, az Ulmann Zsuzsa, akinek egy apró szerep jutott csupán (a fogadó/bordélyház tulajdonosa), viszont csodálatos hangjával és színpadi jelenlétével azt a pár percet felejthetetlenné tette.

20799359_10159158929155501_5864328461431477364_n.jpg

A rendezésről, a díszletekről és a jelmezekről a korábbiakhoz képest újdonságot nem tudok mondani, az alapkoncepció marad továbbra is a megszokott KERO-rendezés: a legtöbb jelenet sötét, borús hangulatú, a jelmezek többféle stílust is képviselnek, a vászoningtől kezdve a kapucnis pulcsiig minden megtalálható. A szabadtéri előadás viszont az elvárásaimtól eltérően gyakorlatilag semmiben sem különbözik technikailag a kőszínházi produkciótól, így senki ne bánkódjon, ha „csak” az ottani előadást látja. Úgy gondolom, hogy ilyen alkalmakkor célszerű lenne valami pluszt adni az előadáshoz, amely külön élményt ad a nézőknek (akik sok esetben a normál jegyár kétszeresét-háromszorosát fizetik ki). Erre jó példa a Miss Saigon, ahol a helikopter a nézők feje felett repült el, vagy az Elfújta a szél, ahol Atlanta tényleg lángokban állt (és később ezt vetítették ki a kőszínházban). Sajnálom, hogy ez a több ennél az előadásnál elmaradt, sőt, tulajdonképpen kevesebbet is kap a néző, mert szabadtéren Quasimodo nem hintázik a harangokon, mintahogyan tette ezt a főpróbán.

20664883_10159158933985501_1978709761574176544_n.jpg

Az előadás újbóli megtekintése azonban mégis ráébresztett arra, hogy ez a musical tipikusan egyszernézős élményt ad. Másodszori megtekintésre már néhány jelenetet nagyon untam, a darab ugyanis – főleg a második felvonásban – nem egyszer vontatottá válik. De ez véletlenül sem az Operettszínház hibája, annál inkább az alkotóké. A Disney ezúttal – véleményem szerint – eléggé mellényúlt a téma választása kapcsán. Míg a rajzfilmnél indokolt volt a címváltoztatás (az eredeti regény címe A párizsi Notre Dame), de a musicalnél semmi nem indokolja, különösen azért, mert Quasimodo egy idő után szépen háttérbe húzódik, és a nézőnek olyan érzése van, hogy a darab nem is róla szól. Amivel nem is lenne teljesen baj, ha az alkotók megtalálták volna azt az egyensúlyt, amely Victor Hugo művében gyönyörűen megjelenik.

20767681_10159158928855501_746417208750410051_n.jpg

Sajnálatos módon ez a musical nem tudja olyan intenzitással átadni az hugói eszmeiséget, éppen ezért fájó pont számomra, hogy inkább a Disney-féle adaptációt választották az 1998-as francia változat (Richard Cocciante zenéjével) helyett.

Megjegyzés: Az alábbi gondolatok nem az előadáshoz kapcsolódnak, ugyanakkor nem tudom megkerülni, hogy ne illessem egy kis kritikával a szervezőket. Döbbenten tapasztaltam, hogy a nézőtérre sokan pattogatott kukoricával és sörrel (!) a kezükben ültek be. Értem én, hogy szabadtér meg meleg van, de ez valahol mégis csak egy színházi előadás, amelynek vannak íratlan szabályai is, így ezen termékek árusítását át kellene gondolni a szervezőknek. A másik, ami miatt én éreztem magam kellemetlenül: az előadás végén, a tapsrend előtt és közben nézők tucatjai keltek fel a székből és indultak meg. Ez nem csak a színészek felé tiszteletlenség, de a többi nézővel szemben is az. Én személy szerint nagyon szeretem a tapsrendeket, mert a színészek munkáját ezzel becsüljük meg leginkább, még ha nem is tetszett az előadás, akkor is ülve maradok, és tapsolok a közönséggel együtt, mert ilyenkor (is) katartikus élmény száll meg, amelyet az idő előtt távozó nézőtársak igen csak a földig tudnak rombolni. Higgyük el, az az öt perc már nem oszt, nem szoroz.

Victor Hugo regénye alapján a Disney dalait felhasználva írta: Peter Parnell
Zeneszerző: Alan Menken
Dalszövegíró: Stephen Schwartz
Fordította: Kerényi M. G. és Somogyi Szilárd
Dramaturg: Mátrai Diána Eszter
Díszlettervező: Khell Csörsz

Jelmeztervező: Horváth Kata
Koreográfus: Duda Éva
Rendező: Kerényi Miklós Gábor - KERO

A bemutató időpontja: 2017. augusztus 11. - Szegedi Szabadtéri Játékok; 2017. szeptember 22. - Budapesti Operettszínház

A bejegyzésben található fotók a Musicalinfo.hu facebook oldaláról származnak, további képekért katt ide!