Luxemburg grófja - premier (Budapesti Operettszínház, 2017)

Folytatódik a Hódítások Éve a Budapesti Operettszínházban. Lehár Ferenc klasszikus nagyoperettje, a Luxemburg grófja Somogyi Szilárd rendezésében az évad második bemutatójaként érkezett a nagyszínpadra. 

maxresdefault.jpg

Lehár Ferenc egyik legismertebb – és talán legvidámabb – operettjében Sir Basil, a gazdag, szenilis vénember elhatározza, hogy feleségül veszi a híres színésznőt, Angèle Didier-t, csak hogy Ugaranda kormányzójához nem méltó a nő rangja. René, a szegény művész megörökli a Luxemburg grófja címet, így Ugaranda miniszterei lefizetik, hogy vegye feleségül Angèle-t, majd három hónappal később váljon el tőle, hogy a színésznő grófnéi ranggal álljon az oltár elé Sir Basillal. Az inkognitóban élő és – a házasságot a menyasszony megtekintése nélkül megkötött – fiatalember Renal báró néven azonban a tudtán kívül beleszeret Angèle-be, aki viszonozza a gyengéd érzelmeket.

23376308_1641884759202677_5496656276982479780_n.jpg

Pár hónappal ezelőtt, A Notre Dame-i toronyőr premiere (amely az évad első bemutatója volt) kapcsán fejtettem ki a véleményem, hogy az Operettszínháznak több teret kellene adnia a fiatalabb rendezőknek, ahelyett, hogy Kerényi Miklós Gábor önismétlő rendezései legyenek repertoáron. Állításomat a Luxemburg grófja megcáfolni látszik, ugyanis az új bemutató, szolgaian lemásolva a korábbi darabokat, a legcsekélyebb eredetiséget sem mutatva állt be a sorba.

23376083_1641883335869486_3389723632404130823_n.jpg

René-t az állandó bonviván, Dolhai Attila alakítja, aki látszólag cseppet sem erőlteti meg magát, hogy a korábbi karaktereitől eltérően új szerep bőrébe helyezze magát. Olyannyira nem, hogy a jelmeze mindvégig Mozart-Rómeó keverék, és nagyjából ezeknek megfelelően játszik. Énekben sem volt topon, hiába búcsúzott el a musicalszerepektől több mint három éve, az operett éneklés technikáját nem sikerült elsajátítania, így a magas hangok nem jönnek ki, a kelleténél többször volt hamis. Női főszereplő terén sincs túl nagy meglepetés, a színház első számú primadonnája, Fischl Mónika alakítja Angèle-t. Hasonlóan Dolhaihoz, ő is hozza a szokásos formáját, szép, nőies, a dalaival ő is megküzd, a prózai részekkel meg még inkább. (Jó pont, hogy egy korábbi interjújában ő is elismeri, hogy mivel nem színésznő, a próza nem az ő asztala.)

23172711_1641882172536269_7471812046743703010_n.jpg

Frankó Tünde Fleury-ként lubickol a szerepében, habár neki is kellett egy fél óra, míg belerázódott a karakterébe, de utána szemmel látható volt, mennyire élvezi a szarkavaró szerepét, aki végül feleségül megy egy alacsony, pocakos, nem túl szép emberhez, csak hogy szerepeket kapjon a színházba. Vérfrissítésként érkezett a színházba Kálloy Molnár Péter (Sir Basil), aki gyakorlatilag a hátán viszi az egész darabot. Színészi játékban magasan kimagasló teljesítményt nyújtott, érti és érzi a humort és a karakterét, olyannyira, hogy mikor a darab egy pontján belekavarodott a nevekbe, zseniális improvizációját nyílt tapssal jutalmazta a közönség. A dalaival ő is megküzdött, de ahelyett, hogy azon törte volna magát, hogy minden hang a helyén legyen, inkább színt csempészett az előadásába, ami az este folyamán kevesekről volt elmondható.

23231521_1641883619202791_2102361310217249993_n.jpg

A táncos-komikus szerepben Szendy Szilvi és Kerényi Miklós Máté volt látható a premieren. Előbbit gyakorlatilag prostituáltnak öltöztették a Jekyll és Hyde-ból, utóbbit pedig Sánta Lacinak. Mindketten a korábban jól begyakorolt szerepben tetszelegnek, de Szendyn legalább látszik, hogy megpróbált egy kis eredetiséget csempészni a karakterbe, míg utóbbiról ez sajnos szintén nem mondható el. Az előadás mélypontjait a három miniszter – Kálid Artúr, Oláh Tibor és Pálfalvy Attila – jelentette, akiknek gyakorlatilag a cirkuszi bohóc szerepe jutott, és a kínosabbnál kínosabb szóviccekkel kellett komplett hülyét csinálniuk magukból. Játékuk még egy gyermekdarabban is idegesítő lenne, ahogy csimpánz módjára ugrálnak és vakarják a fejüket, és minden egyes alkalommal, amikor elhangzik az Ugaranda szó, ugranak és ordítanak. Náluk irritálóbb személy csak a harmadik felvonásban feltűnő bíró, akinek a szerepe csupán annyi, hogy a kalapáccsal ütögeti az asztalt és kiabál. Siménfalvy Ágota látszólag érzi, hogy ez a szerep nem igazán passzol hozzá, igyekszik is minél hamarabb túl lenni az előadáson, hogy mehessen haza végre.

23172506_1641882909202862_4167670213606079869_n.jpg

Mindez elsősorban a szövegkönyv hibája, amelyért jelen esetben Lőrinczy Attila dramaturg felelt. Ahogy fentebb említettem, a kínos szópoénok hatványozottan fordultak elő (jóval többször, mint amennyire kellett volna), így az egész estét Sas Kabaré-hangulat jellemezte. Ez azonban még a kisebbik baj lenne, de egy idő után az egész átcsap egy, az amatőr színjátszó csoportokat megszégyenítő ötlettelenségbe, ahol minden poént ki és el kell játszani, különösen az Angèle Didier/didijét nagyjából tíz percenként. Ha pedig időnként akadtak igazán jó poénok (mint Juliette „ne zenét szerezz, hanem anyakönyvvezetőt” mondata), azt hazavágták azzal, hogy az előadás több pontján is elsütötték. Az állandó „soros”-ozás és az Áder-köztársasági elnök szóviccek pedig végképp vásári komédiába fullasztották az egészet. Ami egyébként kár, mert a darabnak van egy intelligens humora is, amit az alkotók igyekeztek felszínre hozni, de sajnos nem kapott elég teret. Központi kérdés ugyanis a művészlét és a színház, amely kapcsán voltak igazán jó kitekintések, amelyeken igazán jókat lehetett nevetni, de sajnos inkább az olcsó poénok vitték el az egészet.

23167922_1641885289202624_2327568765854958709_n.jpg

Túri Erzsébet díszlete – a hatalmas Eiffel-toronnyal – látványra kiemelkedően szép, viszonylag jól is funkcionál. Nem így Cselényi Nóra jelmeztervei, amely értelmezhetetlen stílus-kavalkád. A balettkar modern, hip-hop és rap-, míg az énekkar cirkuszi porondmester  öltözetet kapott, az éhező művészek jelmezei a steampunk stílusát képviselik magukon, míg a főszereplő hölgyek és az előkelő uraságok a klasszikus nagyoperettekre jellemző estélyikben és öltönyben rohangálnak fel-alá. A társadalmi rétegek közötti elkülönítés, mint szimbólum megvan, de mindennek semmi értelme nem volt, főleg, mivel a steampunk leginkább a viktoriánus Anglia jellemzője, aminek köze sincs a történethez, így a hatásvadászaton kívül más okát nem látom.

23131980_1641882952536191_4851606630293641871_n.jpg

Somogyi Szilárd, rendező és Barta Viktória, koreográfus leginkább musicalt gyártott az operettből, amelynek lehet az volt a célja, hogy a fiatal közönséget megszólítsa, de mindezt roppant gyenge módon teszi. Én szeretem az ötletességet, vagy ha modernizálnak egy darabot, de csak akkor, ha annak van értelme is. A koreográfia lehetne eredeti, ha Barta nem a street-dance elemeit emelné be minden munkájába, ami így, sokadjára, elég unalmassá válik. Nem különben Somogyi rendezése, aki meg sem erőltette magát, hogy bármilyen eredetiséget mutasson fel. Hűen lemásolja Kero rendezéseit, a felcsapó lángcsóvától kezdve egészen az előadás felét uraló, indokolatlanul sötét tónusú színpadképekig.

23172552_1641882289202924_5182019518436325805_n.jpg

Összességében vannak jó pillanatai az Operettszínház előadásának, Lehár Ferenc zenéje továbbra is csodálatos, az alaptörténet pedig kellően humoros, ugyanakkor abszolút nem kiemelkedő az új változat, semmi nem indokolja, hogy miért éppen ezt nézzük meg, ha könnyed kikapcsolódásra vágyunk, és ne egy másik darabot.

Zeneszerző: Lehár Ferenc
A. M. Willner és Robert Bodanzky szövegét átdolgozta Békeffi István és Kellér Dezső
Versfordító: Gábor Andor és Szenes Iván
Dramaturg: Lőrinczy Attila
Jelmez: Cselényi Nóra

Díszlettervező: Túri Erzsébet
Koreográfus: Barta Viktória
Rendező: Somogyi Szilárd

Az előadás a Kaposvári Csiky Gergely Színház és a Budapesti Operettszínház közös produkciója.

A bemutató időpontja: 2017. november 4. - Budapesti Operettszínház

A cikk a 2017. november 4-én, 19 órakor kezdődő előadás alapján íródott!

Az előadásról készült fotók az OperettInfo.hu facebook oldaláról származnak!