A Madách Színház egyik legnagyobb sikere kétség kívül Az Operaház Fantomja, amelynek jövő év májusában ünneplik a magyarországi bemutató 15. születésnapját, valamint a 800. előadást.

Jó pár évtizeddel ezelőtt, 1986-ban mutatták be Londonban a Gaston Leroux regénye alapján íródott darabot, amelyet azóta több mint 10000 alakommal játszottak, ezáltal minden idők egyik legsikeresebb musicalévé vált Az Operaház Fantomja. A darab Magyarországon is nagy népszerűségnek örvend: hasonlóan a Mary Poppinshoz, a Mamma mia!-hoz vagy éppen A Pál utcai fiúkhoz, a bemutatót követő években szinte a lehetetlennel volt egyenlő a jegyszerzés, hiszen mindenki ezt a darabot akarta látni. A magyar változat már csak azért is jelentős musicaltörténelmi szempontból, mert azon túl, hogy ez alapozta meg a Madách Színház következő évadjainak sikerességét, a világon először Szirtes Tamás és csapata kapta meg az engedélyt a non replica játszási jogra, vagyis egy, az eredetitől merőben más rendezés, díszlet és jelmez került bemutatásra 2003-ban.

A történet alapját Gaston Leroux azonos című krimi-regénye adja. Christine Daaé az Operaház tehetséges kóristája egy szerencsés véletlennek köszönhetően ugorhat be a Hannibal főszerepébe. A közönség – köztük Raoul, az ifjú gróf is – imádatát azonnal kivívja, de azt senki sem tudja, hogy a lány titokban egy általa angyalnak titulált illetőtől vesz énekórákat és neki köszönheti a sikerét és tehetségét. Az Operaház Fantomja évek óta rettegésben tartja a színház igazgatóját, a színészeket és az egyéb dolgozókat. Az újonnan érkező igazgatók azonban megtagadják a Fantom követeléseit, ráadásul imádott Christine-je gyengéd románcba keveredik Raoullal – akivel korábbról ismerik egymást –, így a titokzatos alak kegyetlen bosszút forral.

Leroux regénye, amelyet nagyjából tizenöt évvel ezelőtt olvastam először, nagy hatással volt rám, így amikor először tekintettem meg a musicalváltozatot, nagy csalódottságot éreztem. A színdarab ugyanis csak alapul veszi a könyvet, de annak cselekményétől nagyban eltér, amivel alapból nem is lenne baj, de úgy éreztem, hogy ezzel magát a mondanivalóját veszíti el a történet. Most, közel tíz évvel később ismét jegyet váltottam a musicalre, tudván, mire számíthatok, így hát ha más szemmel tekintek a darabra. Az Operaház Fantomja iránti kettős érzéseim azonban nem sokat változtak: hiába a gyönyörű a zene, a fantasztikus – a korát nálunk jóval meghaladó – látványvilág, az én szememben még mindig egy túlértékelt, a végén sajnálatos módon teljes unalomba fulladó musical.

Elöljáróban azt kell leszögeznem, hogy engem valahogy Webber munkássága nem igazán talált meg. A Macskák, az Evita és a József és a színes szélesvásznú álomkabát is musicalként megbukott nálam, hiába próbálják meg a rendezők díszlettel, jelmezzel és látványos táncbetétekkel feldobni, történetüket tekintve mind-mind unalmas és egysíkú előadás. És részben igaz ez Az Operaház Fantomjára is. Webber műveiben egyébként is megfigyelhető, hogy van egy-egy slágerdal (Macskák – Éjfél, Evita – Miért kell, hogy sírj, Argentína?, József… - Börtöndal; Jézus Krisztus Szupersztár  - Getshemane), de azokon kívül senki sem tud más ismert számot felidézni. Ezek persze egytől egyik zeneileg kiválóan megkomponált művek, ezt nem vitatom el, ahogyan azt sem, hogy Az Operaház Fantomja is remek zenei alapanyaggal bír. Már a Nyitány alatt a hideg futkosott a hátamon: a csillár a magasba emelkedik, az Operaház újra régi pompájában ragyog, a néző pedig előre sejti, hogy súlyos titkok húzódnak a háttérben. De ugyanígy kiemelhetném a Gondolj rám! című számot, ami a musical egyik legszebbje, vagy éppen a klasszikussá vált Fantom-duettet vagy Az Éj zenéjét. Azonban úgy tűnik, hogy azontúl, hogy Webber megírta ezeket a számokat, tovább nem akarta ezeket erőltetni, így a variánsaikat annyiszor húzza elő újból és újból a kalapból, amit már én szégyellek helyette. Ennek köszönhetően a darab második felvonása zeneiségében semmi újat nem tud mutatni, és mivel a cselekmény is elég alaposan leülepszik, nézőként azt vártam, mikor már lesz vége ennek az egésznek. (És ez sajnos minden más Webber-mű hibájaként felróható.)

Pedig maga a történet is eléggé izgalmas az első felvonásban. A Webber és Richard Stilgoe által írt szövegkönyv remekül adagolja a feszültséget: az Operaház Fantomját körüllengő titokzatosság, a tőle való félelem és a szóbeszédek okozta izgalom a néző lelkére is rátelepszik. Mindezzel párhuzamosan betekintést nyerhetünk a Fantom lelki világába is, és egyszerre kezdjük szánni és sajnálni őt. Az első felvonás végén lezuhanó csillár pedig nem csak látványos eleme a darabnak, de egy izgalmas pontja is, ami arra készteti a nézőt, hogy visszaüljön a szünet után is. Amire kis túlzással azt is mondhatnám, hogy kár érte. A második rész ugyanis teljesen hazavágja az egész addigi élményt, az események irreálisan gyorsan peregnek, a szereplők látszólag minden logika nélkül cselekednek, Christine elrablása, majd Raoul és a Fantom „párbaja” nagyjából tíz percet vesz igénybe, de ez alatt a rövid idő alatt is képesek szentimentális módon hülyének nézni a nézőket. És már jön is a tapsrend, mi meg azon gondolkodhatunk közben, hogy valóban ennyi lett volna? A válasz pedig sajnos egy hatalmas igen: a második felvonás egy összecsapott, unalmas jelentek sora, amelyet egyedül a látvány mentett meg a teljes érdektelenségtől.

Mert amire valóban nem lehet panasz Az Operaház Fantomja esetében, az a látvány. Kentaurt nem hiába tartják a színházi világ egyik legnagyobb művészének, hiszen díszletei filmbe illőek, kellően sejtelmes-borzongató hangulatot árasztanak magukból. Az én egyik nagy kedvencem a temetőbeli jelenet, amely a maga kísértetiességével és szomorúságával az egyik legszebb részévé vált a musicalnek. De ugyanígy kiemelhetném a Fantom lakhelyéül szolgáló csatornarendszert is, amelytől a nézőnek szintén borsódzik a háta. Vágó Nelly jelmezei tökéletesen visszaadják a XX. század eleji francia elit világ hangulatát, a korszerű divatot, Seregi László pedig látványos koreográfival tette színesebbé azt a kevés jelenetet, ahol a kórus is teret kap magának. 

Csengeri Attila játszotta a Fantomot ezen az estén, számomra sokkal hitelesebb volt, mint a pár évvel ezelőtt látott Sasvári Sándor. A szereplők többségére igaz az az állítás, hogy roppant egysíkúak, sokkal inkább a színészek énekhangjára, semmint színészi játékára van szükségük. A három főszereplő közül talán egyedül a Fantom karaktere az, amely több mélységet kíván, hiszen egyszerre kell megjeleníti az őrület határán álló, magányos és akár gyilkosságra is hajlamos férfit, és azt az esendő alakot, aki csak szeretetre vágyik. Fonyó Barbara Christine-je énekhangban többnyire jól szólt, de sajnos a prózája legtöbbször nagyon élettelen volt, amelyet csak részben tudott kompenzálni az arcjátékával. A legszerencsétlenebb helyzetben Solti Ádám volt Raoul szerepében, aki a romantikus regények szépfiúján kívül nem sok jellemvonással bír, így gyakorlatilag ő marad meg legkevésbé a nézők emlékezetében.

Velük szemben aki magasan kiemelkedett mind énekhangban, mind színészi játékban, az Pándy Piroska, aki Carlottát, az operaház első számú primadonnáját alakítja. Pándy kiválóan hozta az önérzeteses, önimádó operaénekesnőt, akit a darab egy pontján meg is sajnálunk, amikor a Fantom utasítására a szerepét Christine kapja meg. A színésznő végig eggyé vált a szereppel, így mind az öröm, mind a megbántottság, a megaláztatás érzetét remekül vissza tudta adni. Egyedüli negatívumként azt tudom felhozni, hogy „jó operaénekeshez” hűen sokszor nem lehetett érteni a szövegét, ami bizonyos szituációkban inkább hátrány volt, mint előny. Weil Róbert és Barát Attila, az igazgatók szerepében gondoskodnak a humorról, a feszültség feloldásáról, valamint a nézőkkel együtt próbálják felderíteni a Fantom titokzatos múltját.

Szöveg és színpadi jelenlét tekintetében viszonylag kevés, azonban a történet fontosságát tekintve igen jelentős szerep jut Madame Giry-nek, a balettkar vezetőjének, akit Bencze Ilona alakít kellő szigorússággal, ugyanakkor segítőkészséggel. Lánya, Meg (Lóránt Enikő) a történetben nem sok vizet zavar, ennek ellenére őt látjuk utoljára a második felvonás végén, ami megint csak enyhe logikai zavart okozhat a nézőben, mert ennyi erőből bármelyik kellékes is bejöhetne erre a jelenetre.

Úgy vélem, hogy Szirtes Tamás rendezőként a maximumot hozta ki ebből a darabból: a rendezés korát jóval megelőzte (akár csak anno a Macskák, ami azért mai szemmel nézve már nem tekinthető akkora sikernek), nem hiába volt tizenöt évvel ezelőtt vezető hír színházi berkekben a premier. A cselekményt, mint egy filmet követhetjük nyomon, a rendezés is ennek megfelelően alaposan átgondolt, ahol mindennek és mindenkinek megvan a helye, ahol gyakorlatilag hibázási lehetőség nincs. Ez a nagyfokú odafigyelés mindenképpen dicsérendő, így az, hogy a darab teljes unalomba fullad az utolsó egy órában, már nem a rendezés, hanem az alapanyag hibája. Ebből jobbat nehezen lehetne alkotni.

Gaston Leroux azonos című regénye alapján a szövegkönyvet írta: Andrew Llyod Webber és Richard Stilgoe
Dalszöveg: Charles Hart és Richard Stilgoe
Zene: Andrew Llyod Webber
Fordította: Galambos Attila
Díszlet: Kentaur
Jelmez: Vágó Nelly
Koreográfus: Seregi László
Rendező: Szirtes Tamás

A bemutató időpontja: 2003. május 30. – Madách Színház

A cikk 2017. október 29-én, 19 órakor kezdődő előadás alapján íródott.

A bejegyzésben található előadás-fotók a Madách Színház oldaláról származnak.