A Vígszínház legfrissebb előadása a Lev Tolsztoj világhírű és monumentális regénye alapján készült Háború és béke. Az orosz irodalom egyik legnagyobb klasszikusát a szintén orosz származású Alekszandr Bargman állította színpadra.

A történet során három család életén keresztül bontakozik ki előttünk a korabeli orosz társadalom korrajza. Pierre Bezuhov, a balkézről származó fiatal férfi, akit nemesi származású apja halála előtt törvényes gyermekének ismer el, és aki így hatalmas vagyonra tesz szert, eleinte Napóleon-barátként lép színre, majd miután csatlakozik a szabadkőműves mozgalomhoz és részt vesz a háborúban, megundorodik korábbi eszméitől, és válik az életet dicsőítő aktivistává. Barátja, Andrej herceg egy boldogtalan házasság elől menekül a háborúba, hogy aztán végül szerelemre találjon a fiatal Natasa Rosztova személyében. A lány pedig szerelmi csalódásokon keresztül válik kislányból érett nővé.

Lev Tolsztoj (1828-1910) 1863 és 1869 között írta meg élete főművét, a Háború és békét. Aki ismeri a regényt, az joggal teheti fel a kérdést: hogyan lehetséges egy közel 1500 oldalas történetet nagyjából három órás előadásba belesűríteni. A válasz természetesen az, hogy sehogy. De mielőtt bárki megijedne, hogy a Vígszínházban decemberben bemutatott darab csak egy követhetetlen, érhetetlen adaptáció lenne, mindenkit megnyugtatok, a körülményeket tekintve a lehető legteljesebb előadás született meg.

Az előadás kezdete előtt a színészek fekete pólóban rendezkednek a színpadon, díszleteznek (a háttérben például az egyikük épp a címet rakja ki a falra – a betűknek később még szerepük lesz, azokból ugyanis különböző szavakat képeznek az előadás során, utalva egyes jelenetek hangulatára (BORÚS) vagy éppen Pierre társadalmi megítéltetésére (BÁB)), vagy éppen a nézőtéren takarítanak. Amikor elérkezünk a bűvös hét óra hét perces kezdéses: a korábban látott „munkások” már öltönyben térnek vissza: ők négyen lesznek a darab narrátorai. Rögtön az elején kapunk egy kis humort is: ketten azzal kezdik, hogy ők is játszhatták volna Pierre-t, de a rendező sajnos másra osztotta a szerepet, Csiby Gergely pedig megkér minket, hogy maradjuk a második felvonásra is, mert ott lesz ő a felnőtt Petya, várjuk meg az ő alakítását is. Ezt követően indul is a cselekmény: Anna Pavlovna házában vagyunk, ahol a szereplők fele megfordul. Szerencsére nemcsak a narrátorok segítik a történet megértését, hanem maguk a színészek is: legtöbbjük az első színrelépésükkor bemutatkozik, elmondja, hogy kinek a kije, és két-három külső-belső tulajdonságot is megoszt velünk. A cselekmény innentől kezdve filmként pereg: egyes részeket átugranak, másikra időnként talán több időt is szentelnek a kelleténél, de mindenesetre sikerült azokat a fő motívumokat átültetni, amelyek mindenképpen szükségesek a történet megértéséhez. Persze, biztosan lesznek olyanok, akik szentségtörésként fogják fel, hogy a kedvenc jelenetük kimaradt (nekem is volt ilyen érzésem – no persze, nem az, hogy szentségtörés, csak sajnálkozás), ugyanakkor értelemszerű, hogy ilyen bonyolult történetszálakból felépített sztorinál kénytelenek az alkotók komplett eseményeket átugrani. Egyébként ezeket is kiválóan megoldja Helen Edmundson adaptációja: a narrátorok folyamatosan tájékoztatnak minket (időnként ki is emelve, hogy Tolsztoj itt jó hosszan ír erről és erről, de ez most kimarad), sőt, a darab egy pontján az egyik szereplő is segítségért kiált az eredeti íróhoz.

Mivel a darabban gyakorlatilag a társulat több mint fele színpadra lép (összesen huszonhatan), így az egyes színészi játékokra kitérni jóformán lehetetlen lenne, de éppolyan felesleges is. A színészek egytől egyig kiváló alakítást nyújtanak – ennek oka lehet az is, hogy a rendező (orosz származása lévén) nem a szövegre, hanem a karakterek kisugárzására fókuszált, minek következtében egytől egyig nagyon erős alakításokat kapunk. Ugyanakkor pont ez lesz a rendezés egyik felróható hiányossága is: a karakterek nincsenek teljesen kibontva, a legtöbbjüknél hiányzik a jellemfejlődés. Ez természetesen adódik abból a tényből is, hogy rengetegen osztoznak a három órás játékidőn (és ebbe beleszámoltam a közel húsz perces szünetet is), így lehetetlen vállalkozás lenne mindegyikükre kellő időt szentelni. Így persze sokszor értetetlenül áll a néző bizonyos cselekedetek előtt, ilyen kiváltképp Andrej (Wunderlich József) és Natasa (Bach Kata) szerelmi szála. Hiába mondják el a narrátorok, hogy ők a világirodalom egyik legszebb szerelmespárja, és hiába kap az ő első találkozásuk és táncuk egy hihetetlenül gyönyörű és látványos jelenetet az első felvonás végén, ha a második részben nem töltenek öt percnél több időt együtt a színpadon, ráadásul rohamtempóban láthatjuk azt is, hogyan válik hűtlenné Natasa, mikor megismerkedik a csapodár Anatole-lal (Telekes Péter).

Ugyanígy jár Pierre is, akit Király Dániel alakít (a szerepet egyébként mintha ráöntötték volna): az eredeti történetben ő megy át talán a legnagyobb változáson, itt azonban szintén csak szemelvényeket látunk az életéből, amik időnként túl gyorsnak és irracionálisnak tűnnek. Dolohov hadnaggyal vívott párbaja azonban roppant ötletes módon került bemutatásra, amellyel sikerült humort is csempészni az előadásba, azáltal, hogy mindezt lassított felvételként, az opera műfaját kiparodizáló játékkal oldották meg.

A színészek közül azonban még így is ki kell emelnem néhány további nevet, akiknek sikerült abszolút maradandót alkotniuk a szememben. Az egyikük Hevér Gábor Bolkonszkij herceg szerepében, aki olyan meggyőzően alakította a zsarnok apa szerepét, hogy nem lehetett nem ellenszenvet érezni iránta, kiváltképp azok után, ahogyan a lányával, Marjával viselkedett. Őt Szilágyi Csenge játszotta, akit fiatal kora ellenére roppant nagy tehetséggel áldott meg a sors (bár ezt A Pentheszileia program kapcsán is már megállapítást nyert). Szilágyinak meg sem kell szólalnia, már a puszta jelenléte elegendő ahhoz, hogy átérezzük Marja bánatát és fájdalmát. A történetben ő alakítja a csúnya és visszahúzódó lányt, aki Anatole házassági ajánlatát is visszautasítja, miután ráébred a férfi igazi természetére. Elsőre talán furcsának tűnhet, hogy pont őt választották erre a szerepre, ugyanakkor a rendezői koncepció az ő esetében az volt, hogy a visszafogott öltözködése okán válik szürke egérré, önbizalomhiánya pedig abból ered, hogy apja sulykolja belé, hogy nem kell senkinek. Ezzel pedig egy mélyen emberi sorsot vittek színpadra, olyat, amit a többi szereplőnél pont hiányoltam.

Rosztova grófné alakja is merőben eltér az eredeti történettől: abban akadnak ellenszenves cselekedetei is, amelyeket pusztán önös érdekek hajtanak, ebben az előadásban Hegyi Barbara alakításában azonban inkább egy, a háború borzalmaitól rettegő anyát láthatunk, aki igyekszik óvni a családját. A darab végén, amikor el kell hagyniuk az otthont, viszont ugyanúgy megjelenik a jólétet megszokó és attól megválni nehezen tudó nő képe is, ahogyan a regényben is. Végül, de nem utolsósorban Kopek Jankát kell kiemelnem, aki a ledér Héléne szerepében tűnik fel. Kopek kiválóan jeleníti meg azt a pénzéhes nőt, aki képes mindenen és mindenkin átgázolni, hogy elérje a célját, és erotikus kisugárzásával képes magába bolondítani minden férfit (talán nem csak a színpadon, de a nézőtéren is).

Alekszandr Bargman rendezése a fentebb említettek ellenére azonban mégis dicsérendő, tele van remek ötlettel, és a viszonylag egyszerű díszlettel is remekül játszik. Ez utóbbi egyébként Anvar Gumarov munkája, a fekete-fehér falak előre-hátra történő mozgatásával, valamint a színpad előtérének lépcsőzetes süllyesztésével remekül elválasztják egymástól a történet különböző színtereit. Bargman igyekszik a szövegkönyv adta lehetőségekhez mérten a legpontosabban megrajzolni és ábrázolni a szereplők közötti viszonyrendszereket, ugyanakkor tisztában van vele, hogy ez nem valósulhat meg maradéktalanul, ezt a hiányosságot pedig igyekszik több mindennel pótolni (vagy éppen elfedni – kinek mi tetszik). Szerintem a történet komorságához képest, különösen az első felvonásban nagyobb hangsúlyt kap a humor, mint kellene, de talán ez legyen a legkisebb baj, hiszen a fiatalokat is meg kell fogni valamivel. A második felvonás előjátéka viszont a darab mélypontjává válik, ifj. Vidnyánszki Attila játéka Napóleonként inkább kínos, semmint szórakoztató.

Talán a Vígszínház egyik legjobb döntése volt, hogy a Háború és béke rendezését orosz származású rendezőre bízta, mert így egy olyan előadás születhetett meg, amely hangulatában, szemléletében is hozza az anyaország életérzését. A színpadkép többnyire rideg: a díszlet egyszerű fekete és fehér elemekből áll, ahogyan a szereplők többsége is viszonylag ridegebb színeket kap, éppen ezért időnként üdítően hat a sötétkék vagy éppen a piros megjelenése. Ahogyan fentebb utaltam rá, az első felvonás végén lévő báli jelenet viszont csodálatos, és hosszú ideig megmarad a néző emlékezetében, de igaz ez sok más színpadképre is (nekem személy szerint Liza halála, az operában tett látogatás és a második felvonás utolsó jelenete tetszett különösen). A rendezés pedig bizonyos jeleneteknél és szereplőknél kifejezetten megköveteli a színházi viselkedést, vagyis amikor tisztán érezhető, hogy ez csak egy szerep, amellyel feltehetően arra akart utalni, hogy a korabeli orosz társadalmi élet szeretett álarc mögé bújni, másnak látszani. (Az eredeti regényben példának okáért ezért is beszélnek nagyon sokszor franciául, vagy használnak az orosztól eltérő, de annak megfeleltető neveket.)

Összességében egy nagyon jó darabot láttam azon januári péntek estén, mikor megnéztem a Háború és békét. Nem ez lesz az az előadás, amelyről évekig fognak beszélni az emberek, ugyanakkor szerintem az, aki érdeklődik a színház iránt, mindenképpen tekintse meg. Ha másért nem is, mert ritka, hogy ennyi jó színészt látni egyszerre a színpadon, és érdekes látni azt is, hogy milyen egy, a miénktől részben eltérő szemléletű rendező elképzelése hazája egyik nagy művéről.

Lev Tolsztoj azonos című regénye alapján a vígszínházi változat Helen Edmundson adaptációja nyomán készült.
Fordította: Morcsányi Géza
Díszlet: Anvar Gumarov
Jelmez: Pusztai Judit
Koreográfus: Nyikolaj Reutov
Zene: Mester Dávid
Rendező: Alekszandr Bargman

A bemutató időpontja: 2017. december 16. – Vígszínház

A cikk a 2018. január 19-én, 19 órakor kezdődő előadás alapján íródott.

A bejegyzésben található előadás-fotók (Dömölky Dániel munkája) a Vígszínház oldaláról származnak.