­­Öt évvel ezelőtt tartották az Ördögölő Józsiás bemutatóját a Budapesti Operettszínházban. A Tamási Áron drámája nyomán írt rockoperett Tolcsvay László zenéjével, Somogyi Szilárd rendezésében hosszú évekig szórakoztatott kicsiket és nagyokat egyaránt. A mesedarabot – egyelőre – idén láthatta utoljára a közönség. Kritika az utolsó előadások egyikéről.

Tamási Áron 1952-ben írta meg az Ördögölő Józsiás című mesedarabját, amely egyszerre szól a barátságról, az árulásról, a hazaszeretetről és arról az örökérvényű igazságról, hogy a jó mindig győzedelmeskedik a rossz felett. Tündérország királya férjhez kívánja adni a lányát, a szépséges Jázminát. Egy egyszerű szegénylegény, Józsiás bizonyul arra érdemesnek, hogy a birodalom irányítója legyen, míg vetélytársa, Bakszén herceg, a Pokol urának utóda kancellári pozícióba kényszerül. Bakszén nem tud belenyugodni a vereségbe, ezért ördögtársaival aljas tervet eszelnek ki Józsiás elpusztítására, amelyhez Dilló, az egykori főtündér is csatlakozik.

Tamási Áron szövegkönyvét felhasználva Bori Tamás írt a darabhoz dalszöveget, a zenéjét Tolcsvay László szerezte, akinek nevéhez olyan musicalek fűződnek, mint az Isten pénze vagy a Doktor Herz. Az Operettszínház előadása, habár műfaji megjelölésként rock-operettet ír, közelebb áll a musicalek eszmeiségéhez, igaz, ez a darab megítélésén semmit sem változtat.

A darabot legelőször a televíziós közvetítés során láttam, kicsit gyengébbnek találtam, de nem sokkal később élőben is volt szerencsém megtekinteni. Akkor nyert ismét bizonyosságot a tény, hogy az élő zenét semmi nem tudja pótolni, és maga a színházi hangulat is mennyire tudja emelni a színvonalat. Felnőttként is élvezettel hallgattam Tolcsvay, a székely zenei világot megidéző csodálatos dallamait, és mindvégig éreztem, hogy ez tipikusan az a darab, amely mindenkinek csak ad valami többet. Még akkor elhatároztam, hogy ha tehetem, legalább egyszer megtekintem ismét, így kapóra jött, hogy a Szegény Dzsoni és Árnikával –amire pedig alapból kíváncsi voltam – együtt lehetett bérletet váltani rá. A magam részéről roppantul sajnálom, hogy leveszik a műsorról, hiszen nem csak egy szimplán jó előadásról van szó, hanem a gyereknézők is kimondottan élvezték.

A darab látványvilága remekül ötvözi az erdélyi kultúra és a tündérmesék jellegzetességeit. Túri Erzsébet jelmeztervei magukon viselik a népi motívumokat, ugyanakkor kellően meseszerűek, színesek. Bátonyi György díszletének központi eleme a hagyományos székely kapura emlékeztető emelvény. A lendületes és emlékezetes koreográfia Vári Bertalan munkáját dicséri.

Gyermekdarabról lévén szó, elkerülhetetlen a felnőttek számára már-már kínosnak ható poénáradat, a színészi túljátszás, valamint az ismétlődés. Szerencsére azonban a rendezés viszonylag jól lavíroz az amatőr színjátszást idéző gegek és az igazi színházi pillanatok között, így a végeredmény kellemes lesz. Somogyi Szilárd rendezőként kiválóan kamatoztatta addig megszerzett tudását, így különösen izgalmas pillanatoknak is szemtanúi lehetünk: példának okáért itt van mindjárt az első felvonás fináléja, ahol a jövőbe tekintünk, látjuk a világ pusztulását – a színpadon tűzcsóvák csapnak fel és még Bakszén tenyerében is életre kelnek a lángok.

Az Ördögölő Józsiás legnagyobb erénye, hogy a nem csak a gyerekeket igyekszik szórakoztatni, hanem a szüleiket is. A felnőtt nézők számára egészen mást jelent a darab mondanivalója, mi más szemmel tekintünk az szereplők közötti kapcsolatokra, az összeesküvésre, amellyel a hatalmat akarják megszerezni az ördögök, vagy éppen Dilló és Bakszén kialakult „viszonyra”. Ez persze köszönhető – Tamási Áron írásán túl – a meglepően jól sikerült dalszövegeknek is, hiszen majd’ minden szám kettős jelentéssel bír, a nézők könnyedén a sorok mögé láthatnak.

Tolcsvay László népies hangázású, mégis modern zenéje is könnyedén magával ragadhatja az arra fogékonyakat. Nem egy, fülbemászó dalt kapunk, ahogyan az is nem egyszer fordult elő, hogy a hideg kirázott egy-egy jelenet során. A Finálé elhangzásakor pedig legszívesebben sírni lett volna kedvem a meghatottságtól, hiszen már önmagában a zene is elegendő arra, hogy felébressze bennünk a reményt, hogy a jó tényleg mindig győzhet a rossz felett.

A címszereplő bőrébe Szerényi László bújt, aki szépen elénekli a dalokat, de túlzottan nagy színészi teljesítményt ne várjunk tőle. Ez leginkább nem is az ő, hanem a szövegkönyv hibája: Józsiás a népmesék tipikus hőse, aki mindenkivel kedves, hisz a jóságban, ennek következtében a legtöbbször elég naiv. Jázminaként Vágó Zsuzsi látható, aki lelkiismeretesen küzd meg a szintén elég egysíkú karakterrel. Vágó színészi teljesítményét dicséri, hogy sikeresen ad jellemfejlődését a darab hősnőjének, a lehető legtöbbet kihozza a szerepből. Énekben is nagyon sokat fejlődött a hosszú évek alatt, így második felvonásbeli szólóját öröm volt hallgatni.

A darab csúcsszereplője a szintén címszereplő ördög, vagyis Bakszén. Kocsis Dénes tőle szokatlan profizmussal formálja meg a karaktert. Kellően humoros, de tud félelmetes is lenni, és az is kétségtelen, hogy neki jutottak a legjobb szólódalok és zenei részek. Nehéz, de roppant hálás a feladat, ami osztályrészéül jutott, de a siker nem marad el: annak ellenére, hogy ő a negatív karakter, akit le kell győzni, hatalmas ováció fogadta a tapsrendnél.

Matuzsaként Siménfalvy Ágota lépett színpadra, amit kezdetben kicsit sajnáltam, mert ebben a szerepben még nem volt lehetőségem élőben látni Nádasi Veronikát, de végül kellemesen csalódtam. Siménfalvy Ágota szólói gyönyörűen szóltak, és sikerült abszolút emberi módon megközelítenie a karaktert, kiemelve annak humoros oldalát is.

Földes Tamás Lámsza királya olyan, mintha egy rajzfilmből lépett volna elő. A musicalekben komorabb, nagyívű szerepek találták meg eddig, ugyanakkor operettekben már megcsillogtatta a vígjátéki oldalát is, itt azonban egy teljesen új arcát mutatta meg. A második felvonásbeli szólója – annak ellenére, hogy éneklés közben hangja nagyban eltért a szándékosan nazális beszédhangjától – szintén a darab egyik csúcspontja közé tartozott.

Azon talán senki nem lepődik meg, ha azt mondom, hogy Peller Anna ismételten remekelt. A rendezés is kiválóan kihasználta a színésznő „adottságait”, így a saját nemzetét eláruló Dilló karaktere kapott egy extra adag szexuális töltetet. Peller karakterformálása több mint brilliáns, még akkor is vonzotta a tekintet, amikor csak a háttérben volt jelen, én legalábbis nagyon élveztem minden arcrezdülését figyelni. Persze, ez az erotika nem túlzott, a felnőttek számára érthető, köszönhetően a dalszövegek zseniális kétértelműségének, a kisebbek valószínűleg csak a humoros oldalát látják majd. Ráadásul Dilló tündért hiába kellene gyűlölnünk, a színésznő játékának hála ez sem megy, hiszen akkora átéléssel játszik, hogy nézőként megértjük a sérelmeit, így könnyedén bocsátunk meg neki a legvégén.

Angler Balázs kelti életre Józsiás egyik emberét, Villikót, aki szintén egy tündérlányba, nevezetesen Idillóba (Kékkovács Mara) szeret bele. Az ő párosuk feleltethető meg leginkább az operettek táncos-komikus karaktereinek, ám szerepük sokkal inkább közelebb áll ahhoz, amit a Csongor és Tündében Balga és Ilma vagy A varázsfuvolában Papageno és Papagena karaktere tölt be. Ők a mű főszereplő párosának az ellenpólusai, akikért ugyan izgulni annyit nem kell, de legalább egyel több hős sorsa ér boldog véget.

A másik oldalról, vagyis az ördögök közül Ottlik Ádám Durmonyását és Sipos Imre Ropogánját érdemes még kiemelni. Előbbi roppant humorosan és játékosan alakítja a végül jó útra térő ördögbakot, míg utóbbi inkább a szigorúságáról és gonoszságáról tesz tanúbizonyságot, igaz, Sipos is igyekezett némi vidámsággal szerethetővé tenni a karakterét.

Az Ördögölő Józsiás repertoárról való levételével egy korszak ér véget az Operettszínházban, hiszen évek hosszú sora után most lesz először olyan évad, amikor nem játszanak igazi, egész estés gyerekdarabot a nagyszínpadon. Persze, ott van még a Musicalmesék vagy az Oszi-Boszi, illetve a Raktárszínházban a Szegény Dzsoni és Árnika (illetve legjobb tudomásom szerint a jövő évadban a Kálmán Imre Teátrumban is bemutatásra kerül egy új darab), de az élmény mégsem teljesen ugyanaz. De talán reménykedhetünk benne, hogy idővel visszatérnek a tündérek és az ördögök a színházba. Sokan örömmel vennék.

Zeneszerző: Tolcsvay László
Író: Tamási Áron
Zenés színpadra alkalmazta: Somogyi Szilárd
Dalszövegíró: Bori Tamás
Dramaturg: Kerényi Miklós Gábor
Díszlettervező: Bátonyi György
Jelmeztervező: Túri Erzsébet
Koreográfus: Vári Bertalan
Rendező: Somogyi Szilárd

A bemutató időpontja: 2013. március 30-31. (Budapesti Operettszínház)

A cikk a 2018. március 11. napján 11 órakor kezdődő előadás alapján íródott.

Fotók: Budapesti Operettszínház