A Vígszínház utolsó bemutatóját tartotta a Pesti Színházban az évadban. Az Arany Jánost középpontba állító "Kinek az égvilágon már senkije sincsen" című darabban Hegedűs D. Géza mint „tanár úr” együtt játszik tanítványaival, a Vígszínház társulatának ifjú tagjai pedig együtt játszanak a közönséggel.

Egyre inkább kezd bizonyossá válni bennem, hogy Eszenyi Enikőnek és a Vígszínház vezetőségének elsődleges céljává vált, hogy a fiatalokat megszólítsa és becsalogassa a teátrum előadásaira. (Lehet, ez már hosszú évek óta így van, de én csak az idei évadban tértem vissza nézőként a színházhoz, így csak az utóbbi hónapokban általam látott előadásokból tudom leszűrni ezt a következtetést.) Ez az irányvonal a darabválasztásokon és a rendezői koncepciókon is elég erősen érződik, de ez mind önmagában még kevés lenne. Ehhez kell egy fiatalokból álló csapat (a társulat nagyjából fele az elmúlt öt évben végzett a Színműn – és akkor az egyetemi hallgatókról még nem is beszéltem), akik nem csak játszanak, hanem alkotnak is. Mint például Vecsei H. Miklós és ifj. Vidnyánszky Attila.

Az a Vecsei H. Miklós, aki mondhatni egymaga vitte színre a Mondjad, Atikám!-at, a József Attiláról szóló több mint kétórás monodrámát, és aki ennek a darabnak is a megírásáért felelős volt. Az az ifj. Vidnyánszky Attila, akinek már a neve könnyen megoszlathatja a közönséget, ha az ifjabb előtagot elhagyjuk, aki talán a valaha készült legszínvonalasabb magyar sorozat, az Aranyélet második évadásban kapott fontos szerepet, és aki az idei évadban eljátszotta Hamletet a Vígszínházban és megrendezte A félkegyelműt a Pesti Színházban. Meg ezt az előadást is.

Ha műfajilag kellene behatárolnom, talán a kísérletező színházi előadás megjelölést adnám a darabnak. Amikor megérkeztem a Pesti Színház épületében, az előcsarnokban Csapó Attila beszélgetett a nézőkkel, időnként odakiáltva Tóth Andrásnak a „milyen tálat” kérdést. A nézőtéren Szilágyi Csenge sörözött és beszélgetett egy férfival, arról, hogy miért döntött úgy, hogy megnézni ezt az előadást. A színpadon Wunderlich József sétált fel s alá, szelfizett a nézőkkel, míg a többi színész arra buzdította az első sorban ülőket, hogy félig teli palackokat dobáljanak a színpadra, de úgy, hogy a talpára essen. Eközben a srác a kezében egy kartonlappal hirdeti, hogy az előadás időtartama 2 óra 25 perc, egy szünetel.

Majd bejött a színpadra Hegedűs D. Géza, bemutatkozott, kérte, hogy a telefonokat ne kapcsoljuk ki, hanem fotózzunk szabadon, és elmondta röviden, miért is jött létre ez az előadás. (Azt tudni kell, hogy az előadást 2017 tavaszán mutatták be Debrecenben, ekkor volt Arany János születésének 200. évfordulója, így a fővárosi előadás kicsit furcsán, csak a 201. évben került színpadra.) Hegedűs játszott a közönséggel, kérdezett, invitált, biztatott, majd miután mindent letisztázott, elővette az iPadjét, hogy belevágjunk Arany élettörténetének megismerésébe.

Az első felvonás a születését, a gyerekkorát és az iskolás éveit idézi fel előttünk, különböző képekben. A fiatal színészgeneráció több szerepben is bemutatkozik, mindenki élvezi ezt a játékot. Emlékezetes maradhat számunkra Wunderlich József Latinovits Zoltánja, aki a színházak elnevezése kapcsán keveredik vitába Csokonai Vitéz Mihállyal (Zoltán Áron) vagy Arany kezdetleges terveibe, a színészlét sanyarú hónapjaiba betekintést engedő kép, amely Csapó Attilának köszönhetően az egyik leghumorosabb jelenetté válik, és amely egyben reflektál is a mára.

A szünet után azonban könnyen lehet olyan érzése a nézőnek, mintha egy teljesen másik darabra ült volna vissza. A hangulat egyre komolyabb, komorabb, már nyoma sincs annak a játékosságnak, ami az első felvonást jellemezte, és a közönséggel lévő interakció is mondhatni teljesen megszűnik. Tanúi lehetünk Petőfi és Arany első találkozásának, amely azért is különösen megható és megrendítő, mert ma már el sem tudjuk képzelni, milyen az, amikor két ember hosszas levélváltást követően látja egymást személyesen, és azt követően is csak írásban kommunikálnak, mégis életre szóló barátság köttetik. Amely a sors fintora folytán nem is lehetett hosszú életű: az 1848-49-es szabadságharc szólt közbe. De Arany számára az élet itt nem ért véget, de kellőképpen megváltozott. Megelevenedik előttünk még többek között a költő házas élete, lánya tragikus betegsége, és többek között színre lép Madách Imre is, aki Az ember tragédiája egyetlen példányát bízza Aranyra, mondván, ha nem tetszik neki, vesse tűzre. És egy gyönyörűen fájdalmas színpadképben nyert értelmet az előadáson korábban elhangzott mondat is, hogy Arany „tavasszal született, de őszi ember”.

A darab várhatóan megosztja majd a közönséget, és pontosan a fentebb említett kísérletező jelleg miatt. Mivel nem hívják fel a figyelmet erre sehol, az első sorokba helyet váltó nézők szereplési vágyától nagyban függ, hogy mennyire tudják élvezni a látottakat. Személy szerint, én nem szeretem, ha bevonnak az előadásba, de annak örülök, ha más önként bevállalja, mert egyébként remek ötletnek tartom a színész és a néző közötti láthatatlan fal lebontását. Ifj. Vidnyánszky pedig ötletek tárházát sorakoztatva tette mindezt, amelyet látni roppant szórakoztató volt, de azért időnként ott volt a bizonyos zabszem, hogy ne kerüljek megszólításra (szerencsémre, nem történt meg). Ez tehát veszélyes játék (még az előadás előtt az egyik, közelemben ülő hölgy példának okáért kategorikusan megtagadta a színész felkérését), mert nagyban rá tudja nyomni a bélyegét a hangulatra, hogy mennyire tudja elengedni és belehelyezni magát a színpadon látottakba a néző.

Azonban bármennyire is frappánsan oldották meg az első felvonásban az előadás kivitelezését, a folytatásban mégis hiányérzetem volt. A hirtelen hangulatváltás nekem kissé hatásvadásznak tűnt, és humor-dráma aránya is éles fordulatot vett, amely inkább idegen volt a korábban látottakhoz. Továbbá, a második felvonásban jóval több idő telik el az egyes képek között, amely kissé úgy hat, mintha rohamléptekben vágtatnánk át a költő életén, sőt, igazából nem egyszer volt olyan érzésem, hogy a darab inkább (Wunderlich József által egyébként remekül megformált) Petőfit helyezi a középpontba, semmint Aranyt.

Mindezt leszámítva a második felvonásban nagyon erős drámai szerepeket láthatunk: Szilágyi Csenge ismét bizonyította, hogy korunk egyik legtehetségesebb fiatal színésznője, akinek már egy pillantásában is benne van minden, de ígéretesnek tűnik még Antóci Dorottya és Rudolf Szonja is, akik még az egyetem padjait (és deszkáit) koptatják. Arany János megformálói közül – öten is vannak – Ertl Zsombort és Gyöngyösi Zoltánt kell kiemelnem. Ertl hangszíne roppant kellemes, beszéde tiszta és jól érthető, emellett kiválóan játszott az arcával is, míg Gyöngyösi igazán érzelmes drámai alakításról tett tanúbizonyságot.

Az érdem és az igyekezet tehát nem vitatható el a társulattól és a darabtól, több ponton igyekszik párhuzamot vonni a mai korral, igyekszik közelebb hozni a fiatalságot, ugyanakkor próbál megfelelni a kultúra magasabb szintű követelményeinek is, így jogos és megérdemelt volt a szűnni nem akaró álló vastaps, ami az előadást zárta.

Író és dramaturg: Vecsei H. Miklós
Látvány: Vecsei Kinga Réta
Koreográfus: Berecz István
Zene: Kovács Adrán
Rendező: ifj. Vidnyánszky Attila

A bemutató időpontja: 2018. május 9. - Pesti Színház

A cikk a 2018. május 19-én 19 órakor kezdődő előadás alapján íródott.

A bejegyzésben található fotók a Vígszínház oldaláról származnak (fotós: Dömölky Dániel)