A Padlás (Vígszínház, 1988)

A magyar musical- és színjátszás egyik alapköve Presser Gábor, Sztevanovity Dusán és Horváth Péter darabja, amely 1988-as bemutatója óta folyamatosan repertoáron van. A Padlás idén júniusban ismételten jubilált, a 950. előadást tartották a Vígszínházban.

padlas_zdsc_5666_rb_1000x800.jpg

Kevés olyan színházi előadás van, amely annyira legendássá válik, hogy több évtizeden keresztül játsszák, mégis – szinte – lehetetlen rá jegyet kapni. Ilyen a Játszd újra, Sam! (Vígszínház – 1983), a Macskák (Madách Színház – 1983) vagy A Dzsungel könyve (Pesti Színház – 1996). De biztosan beállhat idővel ebbe a sorba Az Operaház Fantomja (Madách Színház – 2003), a Mary Poppins (Madách Színház – 2012), a Mamma mia! (Madách Színház – 2013) és A Pál utcai fiúk (Vígszínház – 2016). Ezek az előadások jóformán már a bemutatásukat megelőzően sikeresnek bizonyultak, némelyiket szinte hisztérikus rajongás kíséri azóta is. De mi lehet a titkuk? A Pál utcai fiúkat valóban azért szeretjük, mert egy nagyon jó alapanyagból készült és jó a zenéje, vagy nagyban hozzátesz a dologhoz, hogy a szereplők húsz és harminc év közötti fiatalok, akikért a lányok rajonghatnak? A Macskák mai szemmel nézve is megállná a helyét friss bemutatóként, vagy csak az egykori legendás előadóknak köszönheti a hírnevét? A Mamma mia! az ABBA-dalok nélkül valóban csak egy középszerű darab lenne, lagymatag történettel és önmagát túlzottan nem megerőltető rendezéssel?

padlas_ea_refoto_ii_domolky_daniel_web_018_rb_1000x800.jpg

A vélemények biztosan minden darab tekintetében megoszlanak, ki imádja ezeket, ki csalódik a megtekintés után, mert a hírneve megelőzi az előadást, és sokszor többet várunk, mint amit kapunk. Abban is biztos vagyok, hogy ha A Padlást ugyanebben a rendezésben és formában mutatnánk be, mint ahogyan most láthatjuk, közel sem aratna ilyen zajos sikert. Pedig a történet – a zenés darabok többségével szemben – igen mély mondanivalóval rendelkezik, gyönyörű dalokkal kiegészítve.

padlas_ea_refoto_ii_domolky_daniel_web_003_rb_1000x800.jpg

Épp a darab megtekintése előtt egy barátommal épp arról beszélgettünk, hogy némely rendező annyira nem bízik a színészeiben, hogy inkább a látványvilágot helyezi előtérbe: iszonyatosan jó koreográfiákat láthatunk, a díszletek szó szerint önálló életre kelnek és főszereplővé válnak, csak közben a színészi játék marad kissé alul. A magam részéről éppen ezért szeretem azokat az előadásokat, amelyek esetleg kisebb költségvetésből készülnek, ahol az egyszerű díszletek több funkciósak, a jelmezek jelzésértékűek, és inkább a szerepformálásra helyezik a hangsúlyt. (Igazság szerint ez az oka annak, hogy legjobban a kamara-darabokat szeretem, mert szinte minden színész ott tud kiteljesedni.) A barátom erre pedig azzal érvelt, hogy manapság a nézőknek a látvány kell, minél inkább egy filmet akar látni a színpadon, semmint igazi embereket, játékot. (Természetesen, tisztelet a kivételnek.) A Padlás viszont a maga nemes egyszerűségével igazán jó darabbá, olyanná, amely a mai napig képes könnyeket csalni az ember szemébe, hiszen örökérvényű dolgokról szól.

8cd0d059bcff1d724d4f4e45319ace4fe51a41ab_rb_1000x800.jpg

Köztudott, hogy az 1988-as bemutató idején nem állt rendelkezésre annyi pénz, mint amennyit szerettek volna, így a padlásteret is a korábbi előadásokból maradt díszletelemekből rendezték be. Akkoriban a fény- és színpadtechnika sem tartott még ott, ahol ma, így Marton Lászlónak, a darab rendezőjének a színészi játékra kellett különösen odafigyelnie. És milyen jót tett ez az előadásnak! A legendás szereposztást sajnos nem volt szerencsém élőben megtekinteni, amit örök életemben sajnálni fogok, ugyanakkor a jelenlegi színészgárdára sem lehet sok panasz.

padlas_zdsc_5852_rb_1000x800.jpg

A történet főszereplője a fiatal Rádiós, akit Ember Márk fiatalos lendülettel, energiával formál meg, és annak ellenére, hogy a Fényév távolság néhány magasabb hangjával erősen megküzdött, a dalai is szépen szóltak. Rádi ezen a padláson dolgozik egy tudományos kísérleten, a Robinson (Dolmány Attila) névre hallgató szuper-intelligens számítógépen, amikor négy különös lény toppan be hozzá. Azt állítják, hogy ők szellemek, és már több száz éve bolyonganak, várva, hogy eljöjjön értük a Révész, és együtt repüljenek el oda, ahol az örökre szépek élnek.

c4d25aa25dc45cfeea518924b0228bc434a92558_rb_1000x800.jpg

Ahogyan a szerzők műfaji meghatározása is jelzi, a darab féli mese, félig musical, amely kijelentéssel ezzel az esetben nem lehet vitatkozni. Valóban félig musical csak, ugyanis eltér a műfaj általános szabályaitól (jóval több a prózai rész, nincsenek nagy kórusművek, látványos tánc- és tömegjelenetek). És valóban csak félig mese: hasonlóan A kis herceghez, ennek a történetnek is több olvasata van. Egy gyermek inkább a mesebeli elemekre, a humorra fog emlékezni, míg a felnőtteknek jóval többet jelent ez az előadás. Szerencsére mondhatom, hogy még kevés rokonomat veszítettem el, de a szellemek búcsúzásakor mindig eszembe jut a nagyapám, és bizony, férfi létemre nekem is elerednek a könnyeim.

padlas_ea_refoto_ii_domolky_daniel_web_007_rb_1000x800.jpg

Talán nem ez lesz a legjobb hasonlat, de kissé hasonló érzéseim voltak, a legutóbb bemutatott Disney-Pixar animációs film, a Coco megtekintésekor, mint a mostani előadáson. Ugyanis mindkét történet annyira szépen és érzékien mutatja be az elmúlást, a halált, valamint szól arról, hogy mennyire fontos az emlékezés, amelyre sokszor komoly szépirodalmi alkotások sem képesek. Presser Gábor fantasztikus, fülbemászó zenéje, valamint Sztevanotity Dusán és Horváth Péter szövegkönyve, dalszövegei teszik mindezt szinte észrevétlen módon: nem akarnak semmit sem szájba rágni, így mindenki tényleg azt szűrheti le a darabból, amit ő akar, amit be tud fogadni.

padlas_ea_refoto_ii_domolky_daniel_web_004_rb_1000x800.jpg

Tornyi Ildikó Sünije végtelenül szerethető figura, a két gyönyörű duettje mellé sajnos megkapja a darab egyetlen olyan dalát (Van, aki hamisan énekel…), amely jóformán ki is maradhatna, akkor sem csorbulna a történet, sőt! Tornyi azonban ezt is tisztességgel elénekli, bájos kisugárzásra és esetlensége minden alkalommal mosolyt csal a nézők arcára. Az ősbemutató Sünije, Igó Éva most a Nagymama szerepében látható. Roppant szimpatikus és tiszteletre méltó gesztus a Vígszínház részéről, hogy az egyik ikonikus szerepe után visszatérhetett a darabba, ráadásul egy olyan jó és humoros karakter bőrében, mint az unoka nélküli nagymama. Egyedüli negatívumként csak az róható fel, hogy időnként nagyon halk volt, ha nem ismerném a szövegkönyvet (amatőr színjátszós koromban mi is engedélyt kaptunk a szerzőktől a bemutatásra), nem mindig értettem volna a prózáját.

padlas_ea_refoto_ii_domolky_daniel_web_005_rb_1000x800.jpg

A szellemek közül Telekes Pétert kell kiemelnem, aki remekül elkapta a kissé nárcisztikus, művészi vénával megáldott Herceg szerepét, ugyanúgy, ahogy öröm volt nézni Tóth András játékát a mogorva, zsörtölődő Lámpás bőrében. Mentes Júlia egyetemi hallgatóként játssza a Kölyköt, sajnos nála több volt a hamis hang, ami azért is sajnálatos, mert a darab egyik legszebb dala az övé, de játékával mindezeket igyekezett kompenzálni. Juhász István Meglökőként tisztességesen helyt áll, nehéz feladata van, lévén, hogy egyetlen szót sem kell mondania, mégis értő a játéka.

padlas_ea_refoto_ii_domolky_daniel_web_002_rb_1000x800.jpg

Szintén remekel a fiatal Csapó Attila a gengszter és Barrabás szerepében. A Pál utcai fiúk óta ő az egyik olyan színész, akinek a pályafutását különös figyelemmel kísérem: minden darabban újabb és újabb arcát mutatja meg, itt a komikus és a drámai vonalat is erősen mutatja be, énekhangja tiszta, így az ő Örökre szépek szólója különösen meghatóra sikeredett. Hajduk Károly és Király Dániel kettőse igazán felemelő pontjai az előadásnak, mindketten otthonosan mozognak a humorban, még kisebb szerepeikben is képesek maradandót alkotni. Fesztbaum Béla is többször tett tanúbizonyságot komikus vénájáról, amit Témüllerként is kamatoztat, érződik, hogy hosszú évek után is örömmel bújik a gonosz házmester bőrébe.

padlas_zdsc_6538_rb_1000x800.jpg

A Padlás azon kevés darabok egyike, ami joggal tekinthető a magyar színházi világ mérföldkövének. Sikere és varázsa az egyszerűségében rejlik, abban, hogy az emberi érzelmeket, kapcsolatokat hangsúlyozza és teszi mindezt oly módon, hogy gyermek és felnőtt is örömét leli benne. Én mindig félek attól, ha egy nagysikerű darabra tudok jegyet szerezni (erre is roppant nehéz volt), mert a legtöbbször csalódok, többet várok. De A Padlás kivétel: megérdemelt a siker, és bízom benne, hogy még további évtizedekig fogják játszani, hogy a gyermekeimet is el tudjam vinni rá.

Zene: Presser Gábor
Dalszöveg: Sztevanovity Dusán
Szövegkönyv: Sztevanovity Dusán és Horváth Péter
Dramaturg: Radnóti Zsuzsa
Díszlet: Fehér Miklós
Jelmez: Jánoskúti Márta
Koreográfus: Devecseri Veronika
Rendező: Marton László

A bemutató időpontja: 1988. január 29. – Vígszínház

 A cikk a 2018. június 3-án 19 órakor kezdődő (950.) előadás alapján íródott.

A bejegyzésben található fotók a Vígszínház oldaláról származnak (fotós: Szkárossy Zsuzsa; Dömölky Dániel)