2018. jan 18.

Rebecca - A Manderley-ház asszonya (Budapesti Operettszínház, 2010, 2017)

írta: John Theatre
Rebecca - A Manderley-ház asszonya (Budapesti Operettszínház, 2010, 2017)

Régi adósságát törlesztette az idei évadban a Budapesti Operettszínház, amikor úgy döntött, hogy újra műsorra tűzi a magyar származású Lévay Szilveszter és Micheal Kunze nagysikerű darabját, a Rebeccát.

25158316_10159699997190501_2950968381168362405_n.jpg

A Daphne du Maurier azonos című (magyarul A Manderley-ház asszonya címmel megjelent) regénye alapján készült musical főhőse a névtelenségbe burkolózó „Én”, aki az amerikai Mrs. Van Hopper társalkodónőjeként érkezik Monte Carlóba. Itt ismerkedik meg a komor Maxim de Winterrel, az angol nemesi család fejével, akinek egy évvel korábban elhunyt felesége, Rebecca a társadalmi élet kedvence volt. Az idősödő férfi és a fiatal naiv lány egymásba szeret, rövid időn belül pedig össze is házasodnak. Az új frigynek azonban nem mindenki örül, különösen a Manderley-ház házvezetőnője, Mrs. Danvers, a néhai Mrs. de Winter egykori nevelőnője és bizalmasa. Az új asszony igyekszik mindenben a férje kedvében járni, ugyanakkor sejti, hogy Maxim súlyos terheket cipel, amik végül akkor kerülnek újból napvilágra, amikor a Manderley-ház kikötőjének közelében egy hajóroncsra bukkannak, benne egy női holttesttel.

25396048_10159700003170501_4083521736966871177_n.jpg

Daphne du Maurier talán leghíresebb regénye, A Manderley-ház asszonya 1938-ban jelent meg, sikerét pedig mi sem mutatja jobban, hogy két évvel később Alfred Hitchcock forgatott belőle mozifilmet, amelyet Oscar-díjjal jutalmaztak. A regény, amelyet egyébként Bronte Jane Eyre című műve ihletett, olyan szerzőket inspirált a későbbiekben, mint Jean Rhys (Széles Sargasso-tenger, 1966), Ken Follett (Kulcs a Manderley-házhoz, 1980) vagy éppen Susan Hill (Mrs. De Winter, 1993), ez utóbbi az eredeti regény folytatása is egyben. A világhírű Lévay Szilveszter-Michel Kunze páron az Elisabeth és a Mozart! után a 2000-es évek elején új téma után kutattak, és mivel már korábban is szemeztek du Maurier regényével, nekiláttak a musical megírásának, aminek végül – különböző jogi procedúrák után – Japánban tartották a világpremierjét. A magyar bemutatóra 2010 tavaszán került sor, az előadás hanganyaga CD-n is megjelent (ami azért is nagy szó, mert akkoriban egyre kevesebb musicalt lehetett már „hazavinni”), rövid időn belül pedig elérték a 100. előadásszámot. A mostani visszatérés pedig több szempontból is említésre méltó: egyfelől helyre kellett állítani a Lévay-Kunze páros renoméját, amit a valóban kevésbé jól megírt Marie Antionette bukása okozott (a darabot kevesebb, mint másfél év után, az 55. előadással vették le a műsorról), másfelől a Rebecca, akárhogy is nézzük, a Budapesti Operettszínház utóbbi tíz évben bemutatott musicaljeinek a legjobbjai között szerepel – minden szempontból.

25157976_10159699999645501_257903454565026788_n.jpg

A darab nekem is az egyik személyes nagy kedvencem (részben, mert ez volt az első igazi nagyszínpadi musical, amit az Operettben láttam), a mostani alkalom a negyedik volt, hogy megtekintettem, valamint egyéb okokból is kivételesen közelről ismerem, így – minden nagyképűség nélkül mondhatom, hogy – a legapróbb változások is szemet szúrnak már. A hagyományostól eltérően éppen ezért a musicalről és a rendezésről most külön írok, és csak aztán térek ki az általam frissen látott szereposztásra.

25289417_10159699990720501_4907659473099853422_n.jpg

Véleményem szerint a Rebecca a Lévay-Kunze páros legjobban sikerült darabja. Az Elisabethnek kivételesen szép zenéje van, de dramaturgia szempontjából sem az, sem a Mozart! nem a legtökéletesebb alkotás. A Rebecca viszont minden szempontból egy kifogástalan mű: egy-két üresjárattól (amelyek egyébként az átdíszletezést, átöltözést szolgálják) eltekintve minden mondatnak megvan a maga helye, minden karakternek a maga szerepe, a feszültséget is kellő módon adagolja. Ez persze részben du Mauriernek köszönhető, hiszen ebben az esetben a szerzőpárosnak már egy kész regényt kellett adaptálniuk, amelynek cselekményvezetése szintén kiváló. Arról nem is beszélve, hogy a regény legfontosabb szereplő igazi élő figurák, akiknek jellemfejlődésük (vagy éppen bukásuk) is színpadért kiált, így a Rebeccának sikerült elérnie azt, amit a musicaleknek ritkán: felveszi a versenyt bármely komolyabb drámával.25353623_10159699997215501_357562402287048788_n.jpgDu Maurier novelláiban is gyakran alkalmazza a főhős névtelenségét, ez itt sincs másképp:a főszereplőre csak a kor formaságainak megfelelő megszólítással vagy az újonnan felvett családnevével utalnak. Azt is érdekes megfigyelni, hogy a Mrs. De Wintert egyedül Mrs. Danvers használja Rebecca vonatkozásában (és ő élőként is tekint volt asszonyára), az új feleséget egyszer sem szólítja hivatalos nevén. „Én” a lányregények tipikus hősnője: naiv, félszeg, szerény, kedves – egyszóval olyan, akit a néző már a kezdetekben megkedvelhet. Szinte már az első pillanattól sajnáljuk őt, ahogyan Mrs. Van Hopper bánik vele, aminek természetesen kettős funkciója van. Egyfelől a lány szerénységét és lojalitását mutatja be, hiszen az újgazdag amerikai többször is megalázza, ő mégis hűségesen kitart mellette, nem veszi zokon a sértéseket. Másrészt Van Hopper karaktere az első, aki Rebeccához hasonlítja a főhősünket, bár ő is csak hallomásból ismerte az egykori dámát. „Én”-nek tehát már a házasság előtt fel kell vennie a versenyt egy halott nő szellemével, ehhez társul munkaadója véleménye is („Te úgysem leszel lady, ahhoz büszkeség is kell”). Nem egyszerű tehát a főhős élete, ám pont emiatt az előkelőséggel való ellentéte az, amit vonzónak talál Maxim de Winter benne. A fiatal lányt alakító színésznőnek pedig különösen nagy kihívást jelenthet az is, hogy az egyetlen igazán nagy szólója, a Palackba zárt idő szinte a darab elején hangzik el, így ezt követően valóban csak a színészi játékkal tudja leginkább elbűvölni a közönségét. De visszatérve a történethez: „Én” a továbbiakban is gyakran szembesül a lenézéssel, hiszen, amikor megérkezik a Manderley kastélyba, ki is jelenti, hogy neki nincs szobalánya, sőt, az elejtett kesztyűjét is saját maga veszi fel – ezzel pedig akarva-akaratlanul is kialakít magában egy képet már a személyzetben is. A házasságot követően igyekszik ugyanúgy a háttérben maradni, a férje kedvében járni, ám egy idő után (a jelmezbál éjszakáján) teljesen összeomlik, hiszen nem érti, hogy miért fordult ellene minden és mindenki. Végső kétségbeesésében – no meg Mrs. Danvers hathatós közbenjárásának köszönhetően – az öngyilkosság is megfordul a fejében, ám ekkor érkezik a történet egy újabb fordulatponthoz. Megtudja az igazságot Rebecca haláláról, és onnantól kezdve teljesen megváltozik a személyisége. Érzi, hogy ő lehet férje egyetlen támasza, ezért erősnek kell maradnia, így úgy dönt, hogy a házvezetővel is szembeszáll, a későbbiekben pedig azt is bebizonyítja, hogy a nők milyen messzire képesek elmenni a szeretett férfiéért. „Én” jellemfejlődése abszolút példaértékű, a néző végig együtt érez vele, hol sajnálja, hol szorít neki, hol pedig együtt örül vele.

25289529_10159699998140501_8020447768522363942_n.jpg

Maxim de Winter esetében már sokkal kétségesebb az együttérzés: a néző már a kezdetektől sejti, hogy valami titok húzódik a háttérben, amit a férfi hosszú idő óta hordoz magában. A zene kiválóan érzékelteti Maxim lelki állapotát: már az első jelenetekben, amikor szóba került volt felesége vagy az örökölt ház, magába zuhan, a zene is sokkal komorabbá válik. Az indulatosság nála is többrétű: elsőre úgy tűnik, hogy csak akkor válik dühös, eszét vesztett férfivé, amikor Rebecca és annak halála kerül szóba, de ahogyan a Jégmosoly alatt is elhangzik, ez az indulatosság okozta az ő vesztét is egy évvel korábban. Érdekes megfigyelni, hogy a szerzőpáros mennyit finomított a történeten: a regényben Maxim de Winter lelövi a feleségét, a Hitchcock-filmben pedig egy hajóhorgonyba üti be a fejét. A musical ennél sokkal szolidabb halálnemet választott Rebeccának: itt is Maxim löki meg, de a fejsérülésről már kevesebb szó esik, így kvázi segítenek a nézőnek felmenteni a férfit. Az pedig már egyéni megítéléstől függ, hogy felmentjük-e Maxot: az indok érthető és emberi, ám ettől függetlenül mégis megölt egy embert, amit később igyekezett eltitkolni. Épp ez az összetettség és sokszínűség emeli ki Maxim de Winter alakját az átlagos musical-főhősök sorából, aminek köszönhetően az őt játszó színész igazi jutalomként élheti meg a szerepet.

25395881_10159699996680501_9214165130883002153_n.jpg

Mrs. Danvers tekinthető a musical igazi főszereplőjének is, még akkor is, ha kevesebbet van színpadon, mint „Én” és Maxim, habár ahhoz sem fér kétség, hogy énektechnikailag és hangilag a házvezetőnő sokkal nagyobb kihívást jelent az őt játszó színésznek. A szerzőpárosnak sikerült egy olyan szerepet megalkotniuk a musicalirodalomban, amelyet eljátszani roppant nagy kihívás, de annál hálásabb. A merev, a szabályokhoz mindig ragaszkodó, mindenhol megjelenő Mrs. Danvers félelmet keltő és tekintélyt sugárzó alakja nem csak a szereplőket, de a nézőket is megborzongatja. Mondanám, hogy kiváló dalokat kapott, ami igaz is lenne, mert a Rebecca nagyszólója a darab egyik ikonikus számává vált, de az sem hagyható figyelmen kívül, hogy az előadás folyamán ennek négy variánsa is elhangzik rövidebb-hosszabb formában. Éppen ezért emelkedik ki a szememben a Mégis él tovább című szóló, mert jóformán ez az egyetlen olyan dal, amelyben Danvers megmutat valamit magából és abból, milyennek látta őt Rebeccát. Ennek a számnak különösen jól sikerült a magyar fordítása, annyira sokrétű, hogy órákig lehetne elemezni, és még akkor is találhatnánk újdonságokat. Mrs. Danvers a történet szempontjából egyértelműen gonosz figura, ugyanakkor a regény és a musical érdeme is, hogy az ember mégis megérti őt valahol. Világéletében Rebecca mellett szolgált, lányaként szerette (egyes elméletek szerint akár gyengédebb szálak is fűzhették úrnőjéhez), így érthető, hogy életében elfogult és elnéző volt, míg halála roppant mód megviselte. Mrs. Danvers pont azon a ponton bukik el, ahol leginkább a csúcson érzi magát: a báli jelenetben magabiztosan hiszi, hogy ő győzött, és terve – hogy az új feleséget végleg elűzze, kiiktassa – sikerülhetne is, ha egy véletlen folytán „Én” nem jönne rá Maxim titkára. Innentől kezdve pedig a lány felveszi a versenyt a kastélyban addig ténylegesen uralkodó házvezetőnővel, és ekkor kezdődik meg Mrs. Danvers bukása, a néző pedig valahol mélyen megsajnálja őt is. Az őrülete tovább tetőzik a történet végén, amikor rájön, hogy Rebecca vele sem tett kivételt, előtte is titkolózott, így gyakorlatilag egész addig élete egy hazugság volt, és végül ez lesz az, amibe igazán beleroppan.

25299315_10159699997180501_8708057529631981026_n.jpg

Mintahogyan korábban írtam, Michael Kunze elképesztően jól megírt szövegkönyvében mindennek meg van a szerepe, minden egyes jelenet fontos és szolgál egy bizonyos célt, és ugyanez igaz Lévay Szilveszter zenéjére is, amely kiváló összhangot képez a történet atmoszférájával. És ehhez jön még hozzá Béres Attila rendezése, amely olyannyira kiemelkedő és hibátlan, hogy nem véletlenül mondják sokan, hogy a Rebecca magyarországi változata világszínvonalú. Béres kiválóan fejtette meg a viszonyrendszereket, megtalálta az egyensúlyt a lányregény és a thriller között, és mindeközben a musical szabályait is tiszteletben tartja. Horesnyi Balázs olykor félelmetes, ám mégis monumentális és elképesztően gyönyörű díszletei, valamint Velich Rita korhű jelmezei is nagyban hozzájárulnak az élményhez. Tihanyi Ákos pedig lendületes, látványos koreográfiát készített az előadáshoz, amely szintén képes arra, hogy sokáig megmaradjon a néző emlékezetében.

25158398_10159699994020501_5661534870326241753_n.jpg

Ennek fényében érthető, hogy a közönség miért is szerette annyira ezt a darabot, és hogy a pár év kihagyás után miért is vált ismét az egyik legnépszerűbb előadássá a Rebecca az Operettszínházban. A jó alapanyag adott, innentől pedig csak azon múlik a katarzis, hogy a szereplők éppen milyen hangulatban vannak, mennyire energikusak. Azt is mondhatnám, bár feltehetőleg nem illik, hogy aki korábban látta az előadást a Vágó Zsuzsi-Szabó P. Szilveszter-Nádasi Veronika hármassal, annak minden további szereposztás csak gyenge utánzatnak tűnik. Részemről legalábbis biztosan, habár ettől függetlenül elismerem a többi színész tehetségét is.

25157999_10159699988785501_3869640647987578396_n.jpg

„Én” szerepében Dancs Annamari tavaly decemberben debütált. Egy fokkal jobbnak éreztem, mint Szinetár Dórát anno, énekben még mindig erősen operettes hangja van, ami helyenként zavaró volt. Színészi játékban viszont nem volt gond, nála is élesen elkülönült a naiv, félszeg kislány és erős nő. Maxim de Winter szerepében Homonnay Zsolttól eléggé féltem, a legutóbbi alkalommal nagy csalódás volt: a szerepéből többször kiesett, a Jégmosoly szövegébe pedig több soron is belekavarodott. Szerencsére ez utóbbi most nem következett be, de ettől függetlenül a játéka még mindig nem elég erőteljes, egész egyszerűen nem tudtam elhinni neki azt a hirtelen haragot, a lelkiismeret-furdalást, a tébolyt, aminek jellemeznie kellene őt. És ugyanez igaz Janza Katára is: tud ő jó Mrs. Danvers lenni, ha akar (pár évvel ezelőtt már bebizonyította), de a mostani előadáson mintha ő is kicsit leeresztett volna. A dalai nem ütöttek akkorát, mint amekkorát kellett volna (a többszöri vastaps, ami általában az egész musicalt jellemzi, most elmaradt), és többször volt olyan érzésem, hogy Janza megcsinálja a mozdulatokat, amiket a rendező kér tőle, de nem érzi át a karaktert. Egyébként az ő esetében történt egy apróbb változás a rendezésben: a történet végén, amikor Max telefonon értesül az igazságról, Mrs. Danvers a korábbi koncepciótól (a szobájából hálóingben kilépve hallgatózik) eltérően végig jelen van, így még hitelesebbé válik a magába zuhanása.

25157993_10159699990335501_6855806672514129021_n.jpg

Akiben viszont kellemesen csalódtam, az Peller Anna volt Mrs. Van Hopper szerepében. Vagyis pontosítok: aki nem okozott csalódást, sőt, még felül is múlta a várakozásaimat, az nem volt más, mint Peller Anna. Aki látta már őt színpadon, az sejtheti, hogy mennyire jól érezi magát Anna az újgazdag amerikai nő szerepében. Habár korábban nyilatkozták az alkotók, hogy a felújítás során a humorra is ráerősítettek, erős a gyanúm, hogy a színésznő gyakran improvizált is, a saját poénjaival egészítette ki a figurát. Kissé hálátlan feladat Mrs. Van Hoppert eljátszani: ugyanis alig tölt 10-15 percnél többet a színpadon, az őt alakító színésznek ennyi ideje van, hogy megmutassa magát. Viszont, lehetősége nyílik arra is, hogy kiemelkedő legyen a játéka, ezt pedig a közönség is meghálálja a nevetéssel és a vastapssal. Miután az összes szereposztásban láttam az előadást, bátran mondhatom, hogy Peller Anna játéka messze túlszárnyalja váltótársaiét. Minden mozdulatában, pillantásában benne volt a sznobizmus, a közönségesség, ami igazán jellemzi az amerikai nőt, ugyanakkor egy olyan fokú szexualitás is sugárzott belőle, ami korábban hiányzott az előadásból.

25158005_10159699989380501_7456681045648179377_n.jpg

Bálint Ádám alakítja Fawellt, Rebecca pénzsóvár unokatestvérét, aki valóban a lányregényekre jellemző negatív tulajdonságokkal bír. Őt egyedül a vagyon motiválja, így a nézőnek a kezdetektől fogva unszimpatikussá válik. Talán ezt az egyet lehet felróni a szerzőknek, hogy ennek a karakternek nem adtak igazán nagy mélységet (no meg Fawell kapja meg a darab azon kevés dalainak egyikét, amelyből nem sok marad meg a nézőben), így a színészek sem tudnak igazán emlékezeteset játszani.

25353726_10159707276555501_4759702520870745063_n.jpg

Beatrice szerepében Nádasi Veronika látható, aki tisztességgel és alázattal játssza el ezt a szerepet is, holott színészetben és énekben is komolyabb feladatokra lenne hivatott, bátran lehetett volna rá számítani most is Danversként. (Ugyanakkor én bízom benne, hogy a jövőben ismét megkapja a szerepet.) Szólódala roppant érzelmesre sikeredett, annak ellenére, hogy talán Beatrice karaktere az egyetlen, amelyet ha ki is hagynának a történetből, nem csorbulna az.

25348577_10159699989705501_4869226437233670166_n.jpg

Bent, a csónakháznál őrködő „bolondot” Cseh Dávid Péter, ő új beálló a darabba. Jól megbirkózott a feladattal, habár ő sincs könnyű helyzetben. Viszonylag sokszor van színen, de ez többnyire néma szerep, a csónakház mögül figyeli az eseményeket. Szerepe több szempontból is jelentős mégis: ő az egyetlen szemtanúja Rebecca halálának, ám a nőtől és annak visszatérésétől való félelme bizalmatlanná teszi az egyébként is megroppant embert. Valamint az ő félszavaiból sejtjük meg először Rebecca igazi természetét, hiszen a nő többször megfenyegette, hogy bezáratja egy intézménybe, csak hogy élvezettel figyelje Ben rettegését.

25158096_10159700001785501_6141175089152648109_n.jpg

Frank, a Manderley-ház intézője és Maxim jó barátja szerepében Pálfalvy Attila lépett színpadra, akinek a regényhez képest kicsivel kevesebb szerep jutott, és annak ellenére, hogy félmondattal utalnak arra, hogy egykor ő is Rebecca szeretője volt, mégis inkább a támogató barát szerepkör jutott neki, aki próbálja meggyőzni „Én”-t, hogy tartson ki Maxim mellett. További kisebb szerepekben Dézsy Szabó Gábor (Julyan ezredes), Melis Gábor (Frith), Csuha Lajos (Giles) és Péter Richárd (Horridge bíró) is feltűnik a színen, ezek a szerepek azonban inkább afféle tisztelgések a nagynevű, idősödő színészek előtt, akik képesek abba a pár mondatba is kis színfoltot vinni.

25396105_10159699989540501_1240172698378300244_n.jpg

A színészek többsége tehát tisztességgel helyt állt, ahogy többször is kifejtettem, maga a musical egy igazi remekmű, ahogy a rendezés és a látvány is abszolút kiemelkedő. Mégis, a mostani megtekintése a darabnak nem hagyott mély nyomot bennem. Sokáig gondolkodtam, hogy ennek mi lehet az oka, és nagyjából az első felvonás felénél sikerült is rájönnöm. A Bolba Tamás vezényelte zenekar, mintha még téli álmát aludná, vagy a szilveszteri buli fáradalmait pihenné ki, lagymatag, szinte már-már semmitmondó zenei játéka volt az oka. A zenéből ugyanis abszolút hiányzott az igazi érzelem, a tűz, és részben ez lehetett az oka annak is, hogy a főszereplők sem tudtak igazán kiemelkedőt és emlékezeteset alakítani. Időnként volt, hogy a színész vitte magával a zenekart (egy-egy igazán felfokozott lelki állapotú dalnál), de aztán a jelenet végén az ismételten leeresztett, és csak nagy sokára talált magára. Ez mind pedig meg is látszott a közönség reakcióin: eddig akárhányszor ültem a nézőtéren, a szólódalok többsége (A palackba zárt idő, Mégis él tovább, Téboly, I’m an american woman, Rebecca, Jégmosoly) hatalmas ovációval vegyes vastapsot kapott, most ez is alábbhagyott.

25299046_10159700003430501_836321000415635644_n.jpg

Összességében mégis arra buzdítok mindenkit, hogy igenis, menjen el megnézni ezt a darabot, mert a jelenlegi repertoárt tekintve hazánk egyik, míg az Operettszínház legjobb musical-előadását tekintheti meg. Remélhetőleg, addigra a színészek és a zenészek is jobban feltöltődnek.

Daphne du Maurier regénye alapján a szövegkönyvet és a dalszövegeket írta: Michael Kunze
Zeneszerző: Lévay Szilveszter
Fordító: Müller Péter Sziámi
Díszlet: Horesnyi Balázs
Jelmez: Velich Rita
Koreográfus: Tihanyi Ákos
Rendező: Béres Attila

Bemutató időpontja: 2010. március 18. – Budapesti Operettszínház, 2017. december 14. – Budapesti Operettszínház (felújítás)

A cikk a 2018. január 6-án, 19 órakor kezdődő előadás alapján íródott.

A bejegyzésben található fotók a Musicalinfo.hu facebook oldaláról származnak (fotók: Varga Bernadett és Szántó Eszter)

Szólj hozzá

2018 Rebecca Janza Kata Budapesti Operettszínház Dancs Annamari Musical Béres Attila Peller Anna Nádasi Veronika Pálfalvy Attila Homonnay Zsolt Müller Péter Sziámi Tihanyi Ákos Michael Kunze Horesnyi Balázs Velich Rita Lévay Szilveszter Cseh Dávid Péter Rebecca - A Manderley-ház asszonya Daphne de Maurier