A Futótűz 2017-es bemutatása óta a Radnóti Színház, sőt kicsit továbbmegyek, a főváros egyik legnépszerűbb darabja. A siker nem véletlen: Wajdi Mouawad drámája kőkeményen arcul csapja a nézőt a maga megrendítő valóságával, ehhez párosul Alföldi Róbert kiváló rendezése és a teátrum kiemelkedően jó szereplőgárdája.

1968-as születésű libanoni származású, kanadai drámaíró, Wajdi Mouawad nyolc éves volt, amikor a családja Kanadába menekült a libanoni háborúk elől. Műveiben gyakran visszaköszön a háború, a történelem, és ezeknek az emberekre gyakorolt hatásai. A szerző 1992 óta dolgozik rendezőként is, ám az igazi világhírt a 2003-as Futótűz hozta meg számára. A drámából 2010-ben mozifilm is készült – a magyar keresztségben a Felperzselt föld címet kapta –, amelyet jelöltek a legjobb idegen nyelvű alkotásért járó Oscar-díjra is. A Radnóti Színházban 2017 januárjától látható az előadás, töretlen sikerrel.

A történet Nawal Marwan végrendeletével veszi a kezdetét. A nő utolsó kívánsága ikergyermekei felé, hogy keressék meg rég halottnak vélt apjukat és testvérüket, akiről soha nem hallottak eddig, és jutassanak el hozzájuk egy-egy levelet. Jeanne és Simon, a két különböző habitusú fiatal döbbenten és értetlenül áll a végakarat előtt, utóbbi hallani sem akar anyjukról. Jeanne azonban mégis felkerekedik, hogy fényt derítsen anyja múltjára. Nyomozása során tragédiák sorával kell számolnia, végül azonban napvilágot lát Nawal legsötétebb titka, amiért a halála előtt némasági fogadalmat tett.

A Futótűz azon kevés darabok egyike, amelyre úgy ültem be, hogy szinte semmit nem tudtam róla azon kívül, hogy szinte lehetetlen rá jegyet szerezni. Nem olvastam utána a történetnek, nem görgettem végig a kritikákat. Kíváncsi voltam, milyen úgy végigülni egy előadást, hogy nincsenek elvárásaim, reményeim. A végeredmény: egy olyan erős drámának lehettem nézője, ahol már az első felvonás végén katarzis közeli állapotban éreztem magam, az est folyamán pedig többször kirázott a hideg – a lehető legjobb értelemben. Ez pedig igen ritkán fordult elő.

A legjobb előadások ismérve – legalábbis az én szememben – hogy úgy tudnak nagyon sok mindenről szólni, hogy közben nem érzi az ember, hogy valamiből túl sok, vagy túl kevés lenne. A Futótűz remekül illeszkedik ebbe a sorba: szól a háborúról, a menekültekről, arról a borzalomról, amit csak ember képes emberrel tenni. Nawal életén keresztül egy mélyen megrendítő sorsnak lehetünk szemtanúi, míg a jelen szála azt az üzenetet hordozza magában, hogy a ki nem mondott szavak milyen hatással vannak életünkre.

Alföldi Róbert ismételten kiváló érzékkel nyúlt rendezőként a darabhoz. Roppant érzékeny módon vezeti a színészeket, tárja fel a szereplők élettörténetét, és a fentebb említett mondanivalók között is remekül ellavíroz. Szerencsére nem úgy reagál a menekültkérdésre, ahogyan a szót meghallva a legtöbben gondolnánk, hanem egy teljesen új megvilágosításba helyezi. A mű és a rendezés egyaránt nagyon erős színészi játékot követel meg, de – ahogyan már sokadszorra fogalmazom meg, viszont soha nem elégszer – a Radnóti gárdája tele van erős színészekkel. Olyanokkal, akik Menczel Róbert végletekig egyszerű, szinte már puritán díszletei között is elhitetik velünk, hogy az, ami korábban a közjegyző irodájaként funkcionált, lehet temető vagy éppen sivatag, és amelyben szinte minden csak jelzésértékű. Könnyedén ugrálunk térben és időben, ettől kissé filmszerűvé is válik az élmény. Igaz ez Nagy Fruzsina jelmezeire is: egyáltalán nem hivalkodóak, mondhatni szimbolikus jelleggel jelennek csak meg a kiegészítők.

Habár az előadásban nem hangzik el, de feltételezhetjük, hogy a tragikus sorsok helyszíne Libanon. Többször megelevenedik előttünk a háború borzalma – többnyire nem vizuálisan, inkább a szereplők elbeszélései során –, mégis időnként olyan érzésem volt, mintha az arab monda- és mesevilág sejlene fel. A végkifejletet nézve könnyen lehetne párhuzamot vonni a görög tragédiákkal is, ugyanakkor Nawal figurája és kitartása a népi mítoszok hőseit is felidézheti bennünk. Igaz, fájdalmas ez a mese, amelyben megjelenik az mitikus Éneklő Asszony alakja is, de hogy ennek milyen szerepe lesz, azt nem árulom el.

Kováts Adél – akinek zseniális játékát legutóbb az Üvegfigurákban csodálhattam meg – alakítása az egyik legerősebb színészi munka volt, amit az utóbbi időben láttam. Már akkor magára vonzza a tekintetet, amikor még csak engedik be a nézőket: a darab elején ugyanis őt látjuk, ahogy egy üvegfal mögül néz meredten maga elé. Habár a történet Nawal halálát követően kezdődik, a cselekménnyel párhuzamosan lehetünk tanúi egész életének kamaszlány korától kezdve egészen addig a pontig, amíg némasági fogadalmat nem tett. A legtöbb színrevitel során Nawalt a különböző életkorok miatt három színésznő szokta játszani, a magyar változat ebből a szempontból is különleges. Még szerencse, hogy itt van nekünk Kováts, aki hitelesen mutatja be az első szerelemtől boldogságmámorban úszó kamaszt, a lányt, akitől elszakítják a szerelmét és a gyermekét, a nőt, aki nagyanyja tanácsára megtanul írni és olvasni, és aki felnőttként még a legnehezebb helyzetekben is küzd a végsőkig, de végül eljut arra a pontra, amit már ő maga sem tud feldolgozni. A szerephez hozzátartozik, hogy pár másodperc erejéig Kováts ruháját levetve, meztelenül áll előttünk. Alapvetően nem vagyok híve a színházban való meztelenségnek, mert a legtöbbször öncélúnak érzem, most viszont volt értelme, mindez fokozta a drámaiságot.

László Zsolt játssza Hermile Lebelt, a közjegyzőt, aki egyike azon személyeknek, akit Nawal a barátjának tartott. Igazi átlagpolgár ő, aki részben kívülállóként figyeli az eseményeket, részben viszont kötelezettségből lép közbe. Ideges, tétova figurája a darab kevés humorforrásának egyike, könnyedén oldja fel feszültséget, ezt pedig László a tőle megszokott profizmussal jeleníti meg a színpadon. Persze, nem csak ennyi a szerepe: útmutatóul szolgál Nawal gyermekei számára, egyengeti őket, de mindenek előtt barátja végakaratát akarja beteljesíteni.

A testvérpárt Martinovics Dorina és Vilmányi Benett alakítja, mindketten igazán átütő erővel. Jeanne a matematika tudósa, a tudományban, a reális dolgokban hisz. Az ő világába, ahol egy meg egy az csak kettő lehet, és nem 1,9 vagy 2,2, nem fér bele a családról alkotott képbe az apa és a testvér figurája. Mégis ő lesz az első, aki vállalja, hogy felkutatja édesapjukat és eljuttatja hozzá a levelet. Hosszú és nehéz út áll előtte, amelyet egyedül képtelen végigjárni, ezért fordul segítségért testvéréhez. Simon a dacosabb, az akaratosabb kettejük közül, aki a bokszban igyekszik levezetni a sokévnyi feszültséget. Mindkét karakterre kiváló színészeket találtak meg (a tavalyi évadban Simont Olasz Renátó játszotta), akik fiatal koruk ellenére is igen érzékenyen nyúlnak az adott figurához. Megható pillanatoknak is részesei lehetünk, amikor ráébrednek anyjuk titkára, és ezáltal megértik, hogy mit is jelentenek anyjuk utolsó szavai: „most, hogy végre együtt vagyunk, már sokkal jobb.”

Lovas Rozi szintén új oldalát mutatja be Sawda szerepében. A lány eleinte azért szegődik Nawal mellé, hogy az tanítsa meg őt is írni és olvasni, majd később társa és a barátja lesz a hosszú út során. Mindkét nőnek a másik társasága ad erőt, hogy a legvészterhesebb időkben se adják fel a reményt. A két színésznő annyira eggyé vált a saját szerepével és oly mértékben egymásra hangolódtak, hogy amikor az egyik jelenetben Lovas és Kováts ül a színpad előterében, az jutott eszembe, hogy ilyen bensőséges és csodálatos baráti (vagy testvéri) szeretetet a való életben is ritkán látni, nemhogy színházban.

Pál András és Schneider Zoltán karaktereiről nehéz úgy szót ejteni, hogy azzal ne árulnék el semmit a végkifejletből. Elég legyen annyi, hogy mindketten a szokott profizmussal oldják meg a pár perces jeleneteiket. Épp úgy, ahogyan teszi ezt Sodró Eliza, aki a darab másik humoros pontja László Zsolt mellett. Anotine volt Nawal ápolónője, a rendező kicsit groteszkké tette a figurát, aki mintha egy ódon kastély egyedüli lakójaként élte volna le eddigi életét, annyira érzelemmentes.

Női fronton további három csodálatos színésznőt kapunk Csomós Mari, Csarnóy Zsuzsa és Martin Márta személyében. Mindannyian több szerepben mutatkoznak be, a múlt és a jelen fontos alakjai ők. A három színésznő kiválóan oldotta meg a karakterek elkülönítését, és bár igen rövid jeleneteik voltak, az a mondás is új értelmet nyer, hogy nincs kis szerep, csak kis színész. Hasonlóan Rusznák Andráshoz és Gazsó Györgyhöz, akik szintén több, apróbb karakterszerepeket visznek színre, ám azokat is roppant meggyőző módon hozzák.

A történet már-már krimiszerűen izgalmas, bár a nyomozás itt nem a hagyományos értelemben vett bűnügyi felderítést jelenti. Szép fokozatosan kerülnek egymás mellé a kirakós darabkái, de amikor végre összeáll a teljes kép, néhányan azt kívánják, bár neki se kezdtek volna. Mindazzal azonban, amit ez a darab magában hordoz, igenis szembe kell néznünk, még akkor is, ha fájdalmas, akkor is, ha kegyetlen. A nézőben garantáltan sokáig ott motoszkál a nyomasztó érzés, amit az előadás kivált – rossz dolog ez, de ha így történik, akkor a színház elérte a célját.

Szerző: Wajdi Mouawad
Fordította: Molnár Zsófia
Dramaturg: Kelemen Kristóf
Díszlettervező: Menczel Róbert
Jelmeztervező: Nagy Fruzsina
Rendező: Alföldi Róbert

A bemutató időpontja: 2017. január 7. – Radnóti Színház

A cikk a 2018. március 31-én 19 órakor kezdődő előadás alapján íródott.

A bejegyzésben található fotók a Radnóti Színház oldaláról és facebook oldaláról származnak (fotós: Dömölky Dániel)