Gogol egyik legismertebb műve Keresztes Tamás több mint bámulatos alakításában, Bodó Viktor rendezésében elevenedik meg 2016 óta a Jurányi Inkubátorházban, több színház összefogásának köszönhetően.

Az általam tavaly megtekintett Leszámolás velem volt az első monodráma, amit láttam az életemben, és amely akkora hatással volt rám, hogy azóta is keresem az alkalmat, hogy a színház ezen műfajának is áldozzak nézőként. Nem sokkal később jött a Távoli dal a Vígszínházban, aztán pár hónappal ezelőtt az Egyasszony, és végül májusban sikerült eljutnom arra az előadásra is, amelyet azóta meg akartam nézni, hogy tüzetesebben utána néztem, milyen egyszemélyes darabokat játszanak hazánkban. Ez pedig nem más, mint az Egy őrült naplója.

Habár az orosz irodalommal eléggé hadilábon állok (egész egyszerűen a legtöbb számomra nehezen befogadható, nagyon távol áll tőlem az ő gondolkodásuk), mégis kíváncsian és reményekkel telve ültem be a nézőtérre. Mert hát itt van ez a klasszikus darab, amely kapcsán Darvas Iván legendás alakítását a mai napig emlegetik, és itt van most korunk egyik legtehetségesebb színésze, Keresztes Tamás, akit Bodó Viktor rendez. Már önmagukban ezek a nevek egyet jelentenek a minőséggel, de az előadás a nézők képzeletét mindenben felülmúlja.

Gogol műveiben sokszor visszaköszönnek a társadalmi lét kérdései, a rétegek közötti különbségek. Axentyij Ivanovics Popriscsin is címzetes fogalmazóként dolgozik, aki nagyon fontos feladatot lát el a hivatalban. Mindebben semmi rendkívüli sincs, kivéve, ha azt is figyelembe vesszük, hogy főhősünk egy koszos kis lyukban éli mindennapjait, cipője-zoknija-ruházata szakadt, nadrágját egy madzag tartja, és akinek a tekintetében a kezdetektől fogva van valami, ami megfog és nem ereszt minket.

Keresztes az első pillanattól kezdve együtt él a szereppel, zavarodottsága az előadás kezdetétől a végéig csak fokozódik. Naplójában élete mindennapjait rögzíti, gyakran mindenféle összefüggés nélkül. Hol a munkájáról mesél, hol a kinti világról, akik őrültnek tekintik, de szóba kerülnek az egymással levelező kutyák (akikből a végén ellenség válik), a beszélő állatok, a főnökének a lánya, a gyönyörű Sophie, aki megigézi Popriscsint, hogy végül mindez a spanyol király halálával érjen csúcsra.

Az őrült kifejezés természetesen egy általános jelző, amely, habár teljesen illik a főszereplőre, mégsem fedi le betegségét, elmebaját pontosan. Gondoljuk csak végig: tulajdonképpen milyen értelemben is használjuk, használhatjuk az „őrült” szót? Lehet őrülten szeretni, kalandvágyból őrültséget elkövetni, őrült módjára a munkába feledkezni – egy szóval másnak, különbözőnek lenni, mint az átlagpolgár. Popriscsin világában is minden rendben van, egészen addig, míg ez a világ nem találkozik a külvilággal, az átlagossal, akik másként tekintenek rá. Amellett, hogy a címzetes fogalmazónk zavarodottságában valóban elmebajosnak tűnik (biztosan van rá egy orvosi szakkifejezés, de ehhez a részéhez végképp nem értek) és összeesküvés-elméleteket sző, mégis sokszor mond ki igaz dolgokat, valós problémákat. Rávilágít a körülöttünk lévő világra tényleges működésére, a mélyszegénységre, az igazságtalanságra, a társadalmi rétegek különbözőségeire, az emberi kihasználásra, kizsákmányolására.

Az egyszeri néző már azzal is megelégedne, ha Keresztes Tamás másfél órán keresztül csupán az első öt percben látott figurát hozná, a karakter azonban az idő előrehaladtával folyamatos változáson esik át. Kezdetben humorosnak, megmosolyogtatónak találjuk, nevetünk rajta (és sajnos nem vele), de ezt a jókedvet hamar átveszik másfajta érzelmek. Voltak pillanatok, amikor szabályosan megijedtem tőle, félelmet keltett, és volt, amikor szántam őt, vagy épp elborzasztott. A színészi alakításról sokszor eszembe jutott, hogy nem is egy élőszereplős előadást nézek, hanem egy rajzfilmet, hiszen olyan gesztikulációkat, mimikát láttam és beszédet hallottam egyszerre, amelyre kapásból rávágnám, hogy ilyen összhatásra ember nem képes.

Pedig, higgyük el, hogy képes, sőt Keresztes még ennél többre is. Amellett, hogy a szerepformáláson kívül magára vállalta a díszlet elkészítését (amely leginkább egy eltorzult festményre hasonlít), a zenei aláfestésről is különös módon gondoskodik. Ebben egy loop van a segítségére, amely tulajdonképpen egy hangrögzítő és – visszajátszó eszköz. Ennek köszönhetően a zene is ott, az adott pillanatban születik meg a színész által megalkotott és összekevert hangokból, amely egyben tökéletesen bemutatja, hogy mi is játszódhat le Popriscsin fejében. Néhol már bántóan hangosan dübörög a zene, a fények villódznak, miközben Keresztes magáról és a világról megfeledkezve tombol. Ez pedig mind-mind maradandó élménye lesz a nézőnek, még ha akkor kényelmetlenül is érzi magát.

Mindehhez kellett Bodó Viktor kiváló rendezése, aki remek társa lett Keresztesnek (nem is először dolgoznak együtt). Tulajdonképpen nem is lehet szétválasztani a két művész munkáját, így minden dicséret, amit a színész és maga az előadás kapott, az illeti a rendezőt is.

Az idei évadban több alkalommal már nem játsszák az előadást, de szeptembertől ismételten látható lesz a Jurányi Inkubátorház különleges atmoszférával rendelkező termében. Ha a fenti sorokból nem lenne egyértelmű, teljes szívből ajánlom ezt produkciót megtekintésre, mert egy olyan előadás született, amelyet évtizedek múltán is emlegetni fogunk még. Sőt, azt is mondhatnám, hogy ha egy évadban csak egy színházi előadást tekint meg az ember – az legyen az Egy őrült naplója.

Az előadás a Katona József Színház, a FÜGE, az Orlai Produkciós Iroda és a Maszk Egyesület (Szeged) együttműködésében jött létre.

Író: Nyikolaj Vaszilijevics Gogol
Díszlet: Keresztes Tamás
Dramaturg: Róbert Júlia
Rendező: Bodó Viktor

A bemutató időpontja: 2016. július 22. – Szeged

A cikk a 2018. május 18. napján, 20 órakor kezdődő előadás alapján íródott

A bejegyzésben található előadás-fotók az Orlai Produkció oldaláról származnak.