Nehéz fába vágta a fejszéjét Lucas Hnath, amikor úgy döntött, hogy 138 évvel az eredeti mű bemutatása után folytatást ír a drámairodalom egyik legjobb darabjához. Ibsen Nórája most visszatér, a történet 15 évvel az ajtó becsapódása után veszi fel a fonalat.

Ha nem is kivételes, de igazán különleges évad elé nézünk szeptembertől: a Katonában a Székely Kriszta által újragondolt és rendezett alapmű (Nóra – Karácsony Helmeréknél) továbbra is repertoáron marad, a Belvárosi Színházban pedig augusztus végétől fut majd Lucas Hnath tavaly bemutatott drámája. Az Orlai Produkciós Iroda előadása egyben magyarországi ősbemutató is, amely a kőszínházi premiert megelőzően Szentendrén debütált szabadtéri előadásként.

Nóra tizenöt évvel később visszatér a Helmer-család házához, igaz, nem önszántából: miután elhagyta férjét és gyermekeit, regényírásra adta a fejét. Ám a házasságról vallott nézetei és szabadelvűsége miatt magára haragítja a társadalom férfitagjait, így hiába az írói álnév, egy szintén elhagyott bíró választás elé állítja és zsarolni kezdi. Ekkor jön rá Nóra, hogy Torvald, a férje nem intézte a válást, így továbbra is a Helmer nevet viseli – ha kiderül az igazság, a karriere is véget ér. Így találkozik újból Anne Marie-val, a dajkájával, Torvalddal, a férjével és Emmyvel, a legkisebb gyermekével – az egykori otthon hamar az elszámol(tat)ás színterévé válik.

Ibsen Nórája már középiskola óta az egyik legkedveltebb drámám (és ezen az sem változtatott, hogy a Székely Kriszta-féle feldolgozás a Katonában nem nyerte el teljes mértékben a tetszésemet), így félelemmel vegyes kíváncsisággal ültem be a mostani előadás főpróbájára. Habár a drámairodalomban nem túl gyakori, hogy közvetlen folytatás készül egy műhöz, mégis felmerülhet bennünk a kérdés: szabad-e ilyen mértékben hozzányúlni egy történethez, pláne, ha a mára már kultikussá vált alapmű már a bemutatója idején is nagy port kavart. A téma bizonyára igencsak megoszlatja a színházrajongókat, az én meglátásom az, hogy amíg ilyen darabok születnek, mint a Nóra II. rész, addig igenis rugaszkodjunk el attól, hogy egy klasszikus az szent és sérthetetlen, és boncolgassuk csak a jövőt.

Lucas Hnath közel másfél órás darabja legnagyobb erénye az, hogy mindvégig tiszteletben tartja az ibseni Nórát (cselekményestől, karakterestől, mondanivalóstól együtt), ugyanakkor nem pusztán egy szolgai másolásról, ismétlésről szól, hanem mer új dolgokat is behozni a történetbe. Mesteri bravúr a szövegkönyv, mert anélkül kap annyi impulzust a néző ez alatt az egy felvonás alatt, hogy a jelen idejű cselekmény nagy léptekben haladna előre. A helyszín mindvégig az egykori fényes babaszoba, amely mára rég elveszítette pompáját, az üres falak előtt csak néhány széknek és egy-két apró bútornak jut hely.

Épp ilyen maga a rendezés is: letisztult, naturalista, karakterközpontú. Galgóczy Judit szemmel láthatóan a szereplők közti viszonyrendszerekre helyezi a hangsúlyt, az egyénre, az emberre magára, így még az is megbocsátható neki, hogy a modern színháztól eltérően szinte nincs kirívó és frappáns rendezői ötlet, nem jut látványorgia osztályrészünkről. De nem is érezhető mindennek a hiánya. Hogyan is lenne az, ha a szöveg és a színészi játék még úgy is képes lekötni a figyelmet, odaszegezni a tekintetet, hogy a darab mellőz minden túlmozgást, így még az is csak utólag tűnik fel, ha hőseink között a párbeszéd közel tíz percen keresztül egymással szemben ülve zajlik.

Bizonyos jelenetek visszakanyarodnak az eredeti műhöz, boncolgatják azt, igyekszik megfejteni az ok-okozati összefüggéseket, reflektál Ibsen drámájára. A darabbeli Nóra első monológja a házasságról remek vitaindító téma, olyan, amelyen az előadást követően is sokáig elfilozofálgat a néző. Ezzel pedig végérvényesen maivá varázsolja a cselekményt, ami valahol szomorú, tekintve, hogy világunk rohamos fejlődése közben a férfi-nő viszony, a nemi diszkrimináció még mindig egy égetően fontos téma, és a darabot elnézve, nem sok mindenben változott a helyzet.

Hnath drámájának előnye még, hogy nem csak Nórát, hanem az össze többi szereplőt górcső alá veszi. Három generáción és más-más érzelmi szálon keresztül kapunk új nézőpontot. Elsőnek itt van Anne Marie, a dajka (az eredeti műben eléggé mellékszereplő), aki Nórát és annak gyermekeit is sajátjaként szerette, és aki a régi korok eszméiben hisz. Bodnár Erika játékában egy féltő és szerető, ám mégis távolságtartó asszony képe rajzolódik ki előttünk, aki bár Nóra cinkosa lehetne, az egyedüli, aki mer nemet mondani neki.

Torvaldot Csankó Zoltán alakítja, akinek nem csak egy roppant kellemes hangot, hanem egy izgalmasan felépített, álarc mögé bújt férfit is köszönhetünk. Kiderül, hogyan élte túl azt a szenvedést, amit Nóra távozása okozott, ám érződik, hogy legbelül sosem tudta túl tenni magát az áruláson. Feleségével való találkozásakor felidéződnek a régi sérelmek, ezáltal jobban át tudjuk érezni mindkét fél helyzetét, és már nem is olyan könnyű állást foglalni egyikük mellett sem. Kettőjük cselekedeteinek miértjét megértve jutunk el a darab zárójelenetének kulcsmondatáig: "sokat hazudunk, különösen, ha azt akarjuk, hogy a másik szeressen".

Idővel azonban kiderül, hogy minden szereplőt legbelül önös érdekek mozgatnak, féltik addigi életüket, így mindenki másként igyekszik pontot tenni az ügy végére. Épp úgy, ahogyan a felnőtt kor küszöbén álló Emmy (László Lili), Nóra legkisebb lánya, aki nem is emlékszik anyja alakjára. Viselkedésében és gondolkodásában mégis leginkább őrá ütött, "a cél szentesíti az eszközt"-elvet követve.

Nórát játszani igazi ajándék, nem véletlen bízzák kivételesen tehetséges színészekre. Nagyon kevés olyan színésznőt tudnék mondani, akiről már a premier előtt tudható, hogy kiváló Nóra lesz, de Kováts Adél (épp úgy, ahogyan Ónodi Eszter) mindenképpen közéjük tartozik. Kováts az idei évadban lett nagy kedvencem, így szinte biztos voltam benne, hogy most sem fog csalódást okozni (főleg, hogy a Radnóti Színház igazgatójaként feltehetőleg csak olyan előadásokban vállal további szerepet, amelyekért érdemes kitérőt tenni). Játéka, mint mindig, most is hiteles volt, annak ellenére, hogy eszmeiségében nem teljesen ért egyet a karakterével, mégis igyekezett kidomborítani Nóra erős, független jellemét. Az alakításában azonban a szilárd lábakon álló, önálló, magabiztos nő álarca mögött időnként felsejlik a magány, valamint a félelem a bukástól, és ez a gyengeség teszi őt mélyen emberivé.

Lucas Hnath darabja izgalmas utazás a színházi világban: miközben kapunk egy lehetséges jövőképet a drámairodalom egyik legmegrendítőbb, ugyanakkor legnyitottabb befejezéséhez, olyan fontos témákat dolgoz fel, problémákat tár elénk, amelyek éppúgy jelentősek a XXI. század küszöbén, mintahogyan voltak a XIX. század legvégén. És teszi mindezt úgy, hogy mindvégig hű marad Ibsen eszmeiségéhez és karaktereihez – ez pedig nem kis írói tehetségről tesz tanúbizonyságot.

Írta: Lucas Hnath
Fordító: Zöldi Gergely
Díszlettervező: Juhász Katalin
Jelmez: Szakács Györgyi
Rendező: Galgóczy Judit

A bemutató időpontja: 2018. július 6., Szentendrei Teátrum – Városháza udvara; 2018. augusztus 31. – Belvárosi Színház

A cikk a 2018. július 5. napján, 20 óra 30 perckor kezdődő főpróba alapján íródott.

A bejegyzésben található előadás-fotók az Orlai Produkció oldaláról származnak.