2018. sze 26.

Rocksuli - A musical - premier (Madách Színház, 2018)

írta: John Theatre
Rocksuli - A musical - premier (Madách Színház, 2018)

2018 szeptemberében újabb Webber-musical került repertoárra Magyarországon. A londoni bemutatót követően a Madách Színház csapata mutathatta be - elsőként a kontinensen - non-replica előadásként a Rocksuli – A musicalt, Szirtes Tamás rendezésében.

dsc_1754.JPG

A 2003-as mozifilm Jack Black főszereplésével a bemutatása idején viszonylag nagyobb népszerűségnek örvendett (a 35 millió dolláros költségvetéssel készült produkció 131,3 millió dollár bevételt hozott a stúdiónak), ugyanakkor mégsem mondható igazán nagy klasszikusnak. Éppen ezért valahol meglepő, hogy ezt a művet választotta Andrew Llyod Webber és csapata egy musical alapanyagának. Jó magam sem tartom a filmet egy erős közepesnél jobb alkotásnak, így kíváncsi voltam, hogyan ültetik át a viszonylag egyszerű történetet színpadra – közel három órás játékidővel.

dsc_1423.JPG

Mindent összevetve, kellemesen csalódtam a musicalben, amely annak ellenére, hogy viszonylag hűen követi az eredeti forgatókönyvet, mégis kijavítja annak hibáit, többet ad hozzá. A főszereplő Dewey Finn, egy link alak, akit jóformán a rockzenén és önmaga sztárolásán kívül semmi más nem érdekel. Idegesítő, egoista és hanyag – éppen ezért dönt úgy a rockbanda, amelyben játszik, hogy megválnak tőle. A feje fölött egyre jobban összecsapnak a hullámok, mikor legjobb barátja, Ned uralkodó típusú barátnője kijelenti, hogy ha nem fizeti ki nekik az albérlet árát, távoznia kell. Mikor egy neves magániskolában helyettes tanárt keresnek, Dewey, Nednek kiadva magát elvállalja a munkát – persze a tanításról és a tananyagról fogalma sincs. A gyerekekben idővel felfedezi a zenei tehetséget, így az osztályból rock bandát alapít, hogy teljesüljön az álma, és kijuthasson a Bandák Csatájára.

dsc_0421.JPG

Aki már látott hollywoodi filmet, az nagyjából az első 10 perc (vagy az ismertető elolvasása) után tudja, hogy mire számíthat, a történet szépen végig veszi az összes létező kötelező elemet, amit egy amerikai vígjátéknak kell. A musical ennél azonban kicsivel tovább megy, néha csak egy-egy apró, ám annál jelentősebb mozzanattal ad nagyobb mélységet a sztorinak. Kezdve azzal, hogy Tomikát, a szótlan és visszahúzódó kislányt (ő a filmben a duci, afroamerikai lány) egy meleg pár fogadta örökbe. Ezt a darab teljesen természetesnek veszi, és nem akarja erőszakosan az arcunkba tolni, hogy így is lehet élni, egyszerűen csak bemutatja, hogy a XXI. században egy ilyen családmodell is elképzelhető. (Pluszpont a rendezésnek, hogy a pár egyik tagja sem affektál, nem sztereotípiákból építkezik.)

dsc_0025.JPG

Míg a film abszolút nem fókuszál a szülő-gyermek viszonyra, vagy arra, hogy mi történik otthon, esténként a diákokkal, addig a musicalben ez is kiemelt szerepet kap. Szinte mindegyik gyereket elhanyagolják, mert a szülőnek fontosabb dolga van (munka, tárgyalás), ami szintén egy nagy társadalmi probléma napjainkban. A felnőttek megelégednek azzal, hogy a gyermekük egy neves magániskolába jár, de az érzelmeikkel már nem törődnek, helyette a mobilt nyomják, vagy saját vágyaikat akarják ráerőszakolni az utódaikra. Ha pedig a gyermek olyannal találkozik, ami nem fér bele az ő értékrendjükbe (jelen esetben egy rockbanda tagjának lenni), azt elítélik, megtiltják, holott épp így tudnak a gyerekek magukra találni, megtalálni azt a területet, amelyben igazán tehetségesek és kiemelkedők lehetnek.

img_3847.JPG

Talán ez Dewey legfontosabb feladata az iskolában, annak ellenére, hogy eleinte önös érdekek vezetik. A bandában mindenkinek megvan a maga szerepe: van, aki zenél, énekel, vokálozik és van, aki a jelmezekért, a fényért vagy a szervezésért felel. Igazi összetartó közösség születik abban az osztályban, ahol addig csak tanulótársak voltak a gyerekek, de nem igazán alakult ki közöttük szoros kötelék, ám az elérendő cél végül igazi barátságokat szül. Természetesen a tanulságok többségét a musical finoman az arcunkba is tolja, igyekszik a néző érzelmére hatva megmutatni a mondanivalót, ugyanakkor valahol hibaként róható fel az is, hogy mindez egy magániskolában játszódik, ahol többnyire gazdag szülők gyerekei tanulnak. Ez pedig mégiscsak azt mondja ki, hogy beteljesülhet az álmod, ha van elég pénzed, ha áll mögötted egy biztos anyagi forrás. Talán célszerű lett volna központi helyszínként egy állami iskolát választani, annál is inkább, mert kissé hihetetlen, hogy egy olyan neves magániskola, mint az Arany Alma Mater, mindenféle irat és igazolvány nélkül alkalmazza a magát Nednek mondó Dewey-t (feltehetőleg a fényképes önéletrajz sem divat náluk).

img_3933.JPG

A szövegkönyvet Mike White forgatókönyve alapján Julian Fellowes írta, a dalszövegeket pedig annak a Glenn Slaternek köszönhetjük, akit pár héttel korábban az Apáca Show kapcsán már emlegettünk. (a magyar változat – Bárány Ferenc és Puller István fordításában – különösen jól sikerült, a szójátékok a helyükön vannak, a nyelvi leleményesség abszolút nem kínos, szépen belesimul a szövegbe, a párbeszédek gördülékenyek.) Webber a Jézus Krisztus Szupersztár után ismét rockzenére váltott – habár, ha jobban megfigyeljük, mindegyik musicalében megfigyelhető ez a vonulat –, nekem pedig ez kellemes csalódást okozott. Számomra a zeneszerző legtöbb musicaljére az önismétlés jellemző, ráadásul megfigyelhető, hogy egy-két dalon kívül egyik sem igazán fülbemászó, többségükből nem lesz igazán nagy sláger. A Rocksuli – A musical esetében az önismétlést szerencsére elkerülte, ráadásul kiválóan megfért egymás mellett a rock és a hagyományos musicalzene. Igazán nagy slágerből most is csak egyet kapunk (Ordíts, hogy ha fáj!), ezt viszont pár nappal később is dúdoljuk magunkban.

42058738_1981750218512483_877391990994501632_n.jpg

Andrew Llyod Webber a legtöbb darabjánál (különösképp Az Operaház Fantomjánál) a világon elsőként a Madách Színháznak engedélyezte a non-replica előadást. Az vitathatatlan, hogy Szirtes Tamás, a rendező remek érzékkel nyúl a zeneszerző musicaljeihez (elég, ha csak a több mint 35 éve futó Macskákra vagy az idén a bemutatójának 15. születésnapját, egyben a 800. előadását ünneplő Fantomra gondolunk), így különösen büszkék lehetünk arra, hogy a 2015-ös Broadway-ősbemutató és a 2016-os londoni West End-premier után két évvel később – a kontinensen először – Magyarországon látható a Rocksuli – A musical, ráadásul saját rendezésben. (És többször pedzegették már, hogy Az Operaház Fantomja folytatása, a nem túl sikeres Love Never Dies is várható pár éven belül.)

dsc_0520.JPG

Az már más kérdés, hogy mennyire lehetünk büszkék a magyarországi bemutatóra, mint előadásra. A válasz az én esetemben kissé bizonytalan: egyfelől látványában, technikájában a Madách Színház hozza a megszokott magas színvonalat, bátran kijelenthető, hogy professzionális munkával van dolgunk, olyannal, amire talán a világszínvonalú szót is használhatnánk. Ugyanakkor elnézve Szirtes utóbbi rendezéseit (Mamma mia!, Les Misérables – A nyomorultak, Szerelmes Shakespeare, Billy Elliot, Dog Story), ebben a darabban jóformán semmi eredetiség nem akad. A jelenetváltozások, a technikai megoldások, a színpadkép (egyes elemektől eltekintve) ugyanarra a sémára épül, és nem először érzem azt, hogy a látvány előrébb való a játéknál, a szereplők közti viszonyrendszer kibontásánál, holott mégiscsak egy színházi előadásról beszélünk, nem egy koncert-showról.

41965116_1981749921845846_5208950991017213952_n.jpg

Kétségtelen, hogy Serbán Attila egy igazi energiabomba, aki elviszi a hátán az egész darabot. Őt elnézve képesek vagyunk azt is elhinni, hogy ha egyedül lenne a színpadon végig, akkor is ekkora erőbedobással dolgozna. Csúnya szóval élve pofon csapta ez a szerep, ami – valljuk meg őszintén –, már régóta kijárt neki. Személy szerint nagyon szeretem a játékát, a hangját, amellyel már több musicalben is bizonyított, de nem lepődnék meg azon, ha neve Dewey-val forrna végérvényesen össze. Nem egyszerű a feladata: folyamatos mozgásban van, egyszerre kell a rock és a musical szabályainak megfelelnie, és bár annak ellenére, hogy egyszer-kétszer becsúszott pár hamis hang (de ez talán elnézhető egy ekkora volumenű szerepnél), jogosan kapott vastapsot.

dsc_1713.JPG

Mahó Andrea szerepeltetése előtt az első felvonás utáni szünetben kissé értetlenül álltam: bármennyire igyekszik színészileg megfelelni Rosalie-nak, az iskola szigorú, merev igazgatónőjének, az arca és a szeme túl kedves, a hangszíne túl lágy, éneklés során pedig nem tudta úgy árnyalni a hangját, hogy hihető legyen. A második felvonásban ugyanakkor sikerült kiteljesednie, és bizonyítania, hogy igenis joggal kapta meg a szerepet: a karaktere plusz színezetet kap, a szólóját gyönyörűen énekelte, ráadásul sokkal inkább kihangsúlyozásra kerültek Rosalie emberi tulajdonságai. (No, meg, mint kiderült, mikor kissé utána olvastam, Webber kifejezetten koloratúra-szopránnak írta a szerepet, ezt igazolja a Varázsfuvolából az Éj királynője Bosszú-áriájának a becsempészése, amelyben Mahó kifejezetten tündökölt.)

dsc_1490.JPG

Kisebb karakterszerepben tűnik fel Sánta László, aki Nedként ismét egy meghunyászkodó férfi szerepében tetszeleg, ellenben azt sokadjára is remekül hozza. Párja Baranyai Annamária, akit én a Madách Színház egyik legjobb musicalszínészének tartok (azonban gyakran úgy érzem, hogy tehetsége ellenére méltánytalanul keveset szerepeltetik), itt is brillírozik Patty Di Marcoként. Katonás viselkedése, erőszakossága minduntalan mosolyt csalt az arcomra, hangja pedig betöltötte a teret (meggyőződésem, hogy mikroport nélkül is képes lenne beénekelni a színházat). Megjegyzendő, hogy a filmhez képest itt is történik egy apró, de annál fontosabb változás: a történet végén Ned és Patty nem szakítanak, hanem mindkettőjükből (főleg a férfiből) előtör a rocker, amely szintén azt bizonyítja, hogy merjünk önmagunk lenni (és lehet a párunknak ez még jobban be is jön).

dsc_1605.JPG

A darab egy pontján – amikor a Bandák Csatájának első fordulójára mennek a gyerekek – elhangzik a zsűri szájából az alábbi kérdés: „Vadásszuk a hatást?”, mire Ned azt feleli: „Nem, ők tényleg jók.” Nos, valahol én is ezt érzem a musical kapcsán. Tudjuk jól, hogy gyerekkel és kutyával minden filmet el lehet adni, és ez az állítás most is megállja a helyét. Kétségtelen, hogy a gyerekszereplők alázatos munkája meghozta a gyümölcsét. Több mint egy éven keresztül készítették fel őket a szereplésre, amely jelen esetben nem csak a színpadi jelenlétre, a színészi játékra, a beszédre, a táncra és az énekre terjedt ki, hanem a zenélésre is. Le a kalappal előttük: az éneket leszámítva (az sajnos többnyire borzasztóan hamis volt), felnőtteket megszégyenítő teljesítményt nyújtottak. (Elméletben a hangszereken valóban ők játszottak.)

dsc_0522.JPG

A gyerekek közül mindenképpen ki kell emelnem a Summert (ő az okostojás) alakító Haszonics Anettet, aki remekül és hitelesen hozta a figurát, és az ő nevét tessék mindenképpen megjegyezni, mert ha marad ezen a pályán, szép karrier előtt áll. Vass Torda alakítja Billyt (ő a csapat stylstja), a Billy Elliot-beli szereplése után ismét egy hasonló karakter bőrébe bújva, de ezt roppant játékosan teszi, kevésszer kap szót, de mindegyik abszolút a helyén van. Tomika szerepében Zöldi Lara Johanna volt látható a szombati premieren, énekhangja a többiekétől eltérően kiemelkedő volt (igaz, az ő esetében ez elvárás is volt), de kiválóan és szeretetre méltóan jelenítette meg a visszahúzódó kislányt. A többiek (a tisztesség kedvéért álljon itt az ő nevük is: Bacsur Dániel, Brunner Panna, Fülöp Fanni Ajándék, Harsányi Márk, Neuhauser Emil Béla, Pálinkás Márton, Papp Horváth Levente, Sabjanyi Isabella, Tóth Ákos, Zádor Nina) játékára sem lehet panasz, ugyanakkor nekik a szerepük nem minden esetben adott akkora teret, amivel emlékezetesek tudtak volna maradni.

42044795_1981750151845823_5269660701638524928_n.jpg

Legnagyobb sajnálatomra a Madách Színházban az előadások díszlete (jelen esetben Rózsa István munkája) manapság túl modern, jórészt LED-falakat és vetítést használnak (Vízvárdi András), nagyon kevés az eredeti díszletelem, ezáltal elveszik a színházi hangulat, és minden bemutató koncertnek tűnik. A korábbiakkal ellentétesen Tihanyi Ákos koreográfiája is csalódást okozott, semmi eredetiséget nem tudott felmutatni, sőt, kimondottan felejthető, olyan, amire már akkor sem emlékszik a néző, mikor elhagyja a színház épületét.

dsc_1796.JPG

Hogy mennyire lesz sikeres a Rocksuli – A musical? Ezt egyelőre nehéz megmondani. Tény, hogy soha nem fog akkora népszerűségnek örvendeni, mint a Mamma mia!, a Mary Poppins vagy épp Az Operaház Fantomja, de van benne annyi erő, amivel pár évig szépen elevickélhet a repertoáron. Az természetes, hogy a premieren, ahol a színészek rokonai, barátai foglalnak helyet, nagyobb az ováció (előadás közben ez most sem volt másként), ugyanakkor az is beszédes, hogy az állótaps (sőt kifejezetten a vastaps is) csak nehézkesen jött össze a végén. (Kétszer is előfordult, hogy a taps elhalkult, csak a színészek újbóli kijövetele mentett a helyzeten.) Ami igazan ötletes - de sajnos az eredeti koncepció lekoppintása -, az a tapsrend: a Dewey-t alakító színész név szerint mutatja be a gyerek- valamint a fontosabb felnőttszereplőket, mintha valódi koncerten lennénk. Csak sajnos a musical is jobban hajaz koncertre, mint színházi előadásra.

Zeneszerző: Andrew Llyod Webber
Dalszöveg: Glenn Slater
Szövegkönyv: Juliann Fellowes (Mike White forgatókönyve alapján)
Fordító: Bárány Ferenc, Puller István
Zenei vezető: Kocsák Tibor
Díszlettervező: Rózsa István
Jelmeztervező: Rományi Nóra
Animáció: Vízvárdi András
Játékmester: Bencze Ilona
Koreográfus: Tihanyi Ákos
Rendező: Szirtes Tamás

A bemutató időpontja: 2018. szeptember 21., 22., 23. (Madách Színház)

A cikk a 2018. szeptember 22-én, 19 órakor kezdődő előadás (bemutató) alapján íródott.

A bejegyzésben található fotók a Madách Színház származnak!

Szólj hozzá

2018 Madách Színház Szirtes Tamás Musical Mahó Andrea Sánta László Serbán Attila Tihanyi Ákos Andrew Lloyd Webber Baranyai Annamária Rományi Nóra Puller István Bárány Ferenc Vass Torda Nemere Glenn Slater Haszonics Anett Zöldi Lara Johanna Juliann Fellowes