2018. nov 22.

Szentivánéji álom (Nemzeti Színház, 2014)

írta: John Theatre
Szentivánéji álom (Nemzeti Színház, 2014)

Álom vagy valóság? Ezt a kérdést joggal tehetik fel William Shakespeare Szentivánéji álmának szereplői, különösen a David Doiasvili rendezésében látható változatban. A Nemzeti Színház előadása a vígjátékot drámává varázsolja, új szintre emelve ezzel az eredeti történetet.

szentivaneji_2018_eoriszabo-6419.jpg

Nézőként nagyon szeretek új színházat avatni. Azzal talán nem írok újdonságot, hogy minden teátrumnak más és más az arc poeticája: van, ahol többnyire könnyed szórakozásra számíthatunk csupán, és akad, ahol a legmagasabb fokon művelik a „színházcsinálást”. Éppen ezért számomra mindig nagyon izgalmas, amikor egy új, általam addig nem látogatott épületbe léphetek be, hiszen ki tudja, hogy milyen kincseket rejt, mennyire tudnak megragadni, elérni, hogy visszatérő néző legyek.

szentivaneji_2018_eoriszabo-6224.jpg

A Nemzeti Színházban jó pár évvel ezelőtt, még az Alföldi-éra legelején voltam legutoljára, akkor két darabot láttam rövid időn belül (az abszolút feledhető Hermelint és a finn Pánik című kamaraelőadást). Megvallom, régen volt már, így teljesen el is feledkeztem arról, milyen maga az épület, meg nem is gyakran járok arra, így megérkezésem első öt percében szinte csak álltam és csodáltam kívülről. Aztán kicsit csalódtam, ugyanis a bejutás már nem egészen zajlott zökkenőmentesen: mindössze egyetlen ajtón lehetett bemenni, ahol egy (!) ember ellenőrizte a jegyeket. Próbáltam megvárni, míg a tömeg elvonul, de szinte esélyem sem volt, így hát kénytelen-kelletlen, beálltam a sorba én is (ilyen helyzetekben előjön a tömegfóbiám). A ruhatárnál már nem volt gond, plusz magammal hoztam egy Nemzeti magazint is olvasgatni az előadás előtt (ez is roppant szimpatikus), majd helyet foglaltam hazánk egyik legkényelmesebb nézőterén. (Apróságnak tűnhet, de igenis sokat számít!)

szentivaneji_2018_eoriszabo-6087.jpg

A cikk témája azonban nem a Nemzeti Színház épülete, hanem a 2014-ben bemutatott Szentivánéji álom. Alapvetően ez az egyik kedvenc Shakespeare-darabom, bár sajnálatos módon eddig csak egyetlen egyszer láttam, a Kecskeméti Katona József Színházban, még gimnazistaként, így különösen megörültem, hogy pont a Pesten töltött szabadságom alatt, közönségtalálkozóval egybe kötve játszották.

szentivaneji_2018_eoriszabo-6261.jpg

A grúz származású David Doaisvili rendezése egészen új nézőpontból közelíti meg a sokszor tündérmesének nevezett művet. Jóval magasabb, drámaibb szinte emeli azt, ahol az álom és a valóság összemosódása tragikus végkimenetelt eredményez. Az újító szándék már a szövegkönyv alapjául választott fordításnál is megmutatkozik: az első felvonásban (a valóságban) Nádasdy Ádám jóval közérthetőbb és mai szövegét használják, míg második, harmadik és negyedik felvonásban, az álomvilágban Arany János jóval régiesebb, archaizált sorait hallhatjuk. Az ébredést követően pedig e két szöveg összemosódik, hiszen sem a néző, sem a szereplők nem lehetnek biztosak abban, mi az álom és mi a valóság.

szentivaneji_2018_eoriszabo-6328.jpg

A kissé kusza, olykor nehezen követhető szerelmi bonyodalomban egy ponton mindenki szerelmes lesz valakibe, csak éppen nem a megfelelő személybe. A fiatal Hermia és Lysander a szülők ellenvetése okán nem házasodhatnak össze, ezért úgy határoznak, hogy éjjel megszöknek Athénból. Csakhogy Hermia kezét apja, Theseus Demetriusnak ígérte, aki hajlandó is lenne elvenni a lányt. Demetriust azonban Heléna üldözi a szerelmével, de úgy tűnik, mindhiába, így végső elkeseredésében elárulja barátnője tervét. A négy fiatal egy erdőben köt ki, ahol ezen az éjjelen megnyílik a mi világunk és a tündérek birodalma közötti átjáró: érkezik Oberon, a király és neje, Titánia. A tündérkirály kieszeli, hogy megtréfálja asszonyát: megbízza Puckot, hogy míg a nő alszik, bűvölje meg: az első élőlénybe, akit meglát, azonnal beleszeret. A tréfa kedvéért egy mesteremberekből verbuválódott vándorszínész-társulat egyik tagját szamárrá változtatja, hogy így alázza meg Titániát. Oberon azonban megszánja az erdőbe tévedt szerelmeseket is, így rajtuk is alkalmazza a varázslatot, csakhogy az ébredés nem várt fordulatot hoz.

szentivaneji_2018_eoriszabo-6203.jpg

Doiasvili rendezésének, így az előadásnak legnagyobb hibája, hogy sokszor nem tudja eldönteni, hogy a látványra vagy a karakterekre helyezze a hangsúlyt, nem találja meg a kettő közötti határt, így a mérleg nyelve nem egyszer csak az egyik irányba billen. Vannak igazán üdítő jelenetek, amelyek kidolgozása tűpontos (ez leginkább a négy fiatal szerelmes részeire igaz), de többször volt olyan érzésem, hogy a Nemzeti (egyébként tényleg fantasztikus) színpadtechnikáját a végsőkig ki akarja aknázni – akár a történet rovására is. (Egyébként itt jegyezném meg, hogy mindennek ellenére tátott szájjal néztem a színészeket, ahogyan a fel-le mozgó színpadelemeken közlekedtek, tériszonyom okán pedig minden pillanatban attól féltem, mikor szédülnek meg, de szerencsére ez nem történt meg.) A viszonylag egyszerű díszlet, amelynek központi eleme egy dobozokból álló, több helyen nyitható és forgatható fal, egyébként szintén Doiasvili munkája.

szentivaneji_2018_eoriszabo-6356.jpg

Minden mozog le és fel, a színészek a levegőben repkednek, a fiatalabbak cirkuszi mutatványosokat megszégyenítő akrobatikával kiegészítve mondják Shakespeare sorait, és ha jut elég idő és tér, akkor játszanak is. Sajnos ebből jóval kevesebb jut nekik osztályrészül, mint amennyit megérdemelnének, holott színészi tehetségük és a rendezői alapkoncepció - amelyet, ha összegészében nézünk, akkor válik igazán ütőssé - nagyon is indokolttá tenné. Ugyanez igaz azokra az eszközökre, ötletekre, amelyeket csupán bedobnak az előadásba, ám a későbbiek során mintha elfelejtették volna, hogy ilyen is volt, ezáltal indokolatlanná válnak. Példának okáért: a fiatalok Skype-on tartják a kapcsolatot, amivel egészen jól meg tudnák ragadni a Facebook-generáció tagjainak a figyelmét, csakhogy mindez csupán az első húsz percben kap szerepet, a maradék két és fél órában a modern világ, a cyber-tér szinte teljesen háttérbe szorul, mintha nem is lett volna.

szentivaneji_2018_eoriszabo-6050.jpg

Bánki Róza jelmezei szintén izgalmas elképzelésen alapulnak: a történet elején minden szereplő talpig feketében jelenik meg, nincs semmi, ami kirívó feltűnő lenne. A tündérvilág kapujának megnyitásával a karakterek is élni kezdenek, egyre színesebbé válnak, különösen igaz ez a nem evilági lényekre, az őket játszó színészek prózáját ezekben a jelenetekben portokkal erősítik, ezzel is jelezve, hogy mennyivel erősebbek nálunk. A négy fiatal az éjszaka beköszöntével minél több ruhától szabadul meg (megijedni nem kell, a teljes meztelenségig nem megy el a darab), hogy aztán a fináléban mindannyijukat teljes fehérben köszönthessünk újra – ekkora már mindenki megtalálta a párját, készen állnak az újrakezdésre, a tiszta lappal indulásra, habár a történtek fényében utólagosan kissé képmutatónak érezhető a hófehér öltözet.

szentivaneji_2018_eoriszabo-6355.jpg

Nem ez az első alkalom, hogy Theseust és Oberont, valamint Hippolyát és Titániát egy-egy színész játssza, ahogyan ebben a verzióban is. A szerepösszevonás több megközelítésből is indokolt lehet, jelen esetben igazi funkcióját csak a darab legvégén értjük meg. Horváth Lajos Ottó alakításában Theseus ellenszenves férjjé és apává válik, aki hatalmi fölényét többnyire a hozzá közel álló nőkkel szemben érvényesíti. Az előadás elején Hippolytát bilincsbe verve, láncon rángatja be magával, aki hiába próbál szabadulni a béklyótól, nem tud ellenállni férje akaratának. Hogy mennyi szeretet lapul meg Theseusban, az sajnos nem teljesen derül ki ebből az előadásból, mert éppúgy, ahogy Oberon, ő is elég sajátos módon mutatja ki az érzelmeit. A tündérkirálynál ugyan érzékelhető, a felesége és a szamár enyelgését látván a kétségbeesett és szenvedéssel teli düh,– ez egyébként az őt megformáló Horváth egyik legerőteljesebb jelenete –, csak az okoz zavart az éterben, hogy nem igazán válik indokolttá a kifakadás, hiszen az ő terve volt mindez, és nincs megfelelően bemutatva, hogy a szégyen vagy a szerelem elvesztése miatt hajlik őrületbe.

szentivaneji_2018_eoriszabo-6007.jpg

A szerepet az ideit évadtól átvevő, az általam látott előadáson debütáló Tóth Auguszta Hippolytaként jóval erőteljesebb alakítást nyújt, mint Titániaként, holott utóbbi lenne elvileg az egyik főszereplő. Közös vonása a két karakternek, hogy bár mindkettőt uralma alatt tartja a férje, mégsem mernek kilépni a kapcsolatból – egészen Oberon tréfájáig. Titánia ekkor döbben rá, hogy a testiség mellett az érzékiség is fontos, Doiasvili rendezésében pedig ezzel párhuzamosan Hippolyta is öntudatra ébred a mesteremberekből verbuválódott színészcsapat előadása közben.

szentivaneji_2018_eoriszabo-6242.jpg

És ezzel el is érkeztünk az előadás egyik legfontosabb momentumához. Annak ellenére, hogy a Szentivánéji álom az egyik kedvencem Shakespeare-től, soha nem éreztem igazán létjogosultságát a mesteremberek történetszálának. Az első felvonásban most is untam, kiváltképp azért, mert némely színésznek alig lehetett érteni a prózáját (holott nem ültem távol a színpadtól), ahogyan az sem volt túlzottan jó ötlet, hogy Olt Tamás Vackora magnetofonba beszélve dirigálja társulata tagjait. Szarvas József Zubolyként számomra feledhető alakítást nyújtott, az ő részeiben több kihagyott ziccert éreztem. Természetesen itt is akadtak jó pillanatok, meglepően humoros rendezői ötletek, Schnell Ádám Dudásként és Thisbéként is remekelt, ahogyan Rácz József is mindent vitt a Hold szerepében – csak sajnos ketten együtt sem tudták elvinni a hátukon ezeket a jeleneteket. Doiasvili azonban szemmel láthatóan egy másik Shakespeare-darabból, a Hamletből merítve ötletet, az ötödik felvonásból afféle Egérfogó-jelenetet rendezett. Ezzel pedig tökéletesen beleillesztette a feleslegesnek tűnő történetszálat a fősodorba, és jóval magasabb szintre emeli az darab álom-valóság kérdéskörét. A színpadon a szereplők korábbi mondatai hangoznak el, a boldog párok, akik pedig esküvőjüket akarnák megünnepelni, ráébrednek előző esti cselekedeteire. Hippolyta és Theseus kapcsolata is ekkor érkezik fordulóponthoz: a nő ráébred, hogy van élet a házasságán túl, a férfi pedig arra, hogy mindent elveszített.

szentivaneji_2018_eoriszabo-6063.jpg

Puck és Philostrat összevonása is éppen ezért lesz különösen izgalmas, Farkas Dénes játékát pedig minden pillanatban öröm nézni – még akkor is, ha éppen nem beszél, csak létezik a színpadon. Mindkettő afféle segédkén, alattvalóként tűnik fel a történetben. Puck láthatóan mélyebb érzelmeket táplál Oberon iránt (ezt az előadásban egy rövid csók erejéig láthatjuk is), így minden esetben teljesíti is annak parancsait. Philostrat már jóval bátrabb, és feltehetőleg ő az, aki a legtöbbre emlékszik a nyárközép éji történtekből, hiszen az ötödik felvonásban a színházi előadás megkezdése előtt igyekszik minden erejével megakadályozni a bemutatót. Ő már akkor sejti, hogy milyen következményekkel jár annak megtekintése, Theseus és Hippolyta kapcsolata pedig van annyira fontos számára, hogy megpróbálja megakadályozni az elkerülhetetlent.

szentivaneji_2018_eoriszabo-6145.jpg

Az előadást abszolút a négy fiatal színész viszi el a hátán: Fátyol Kamilla kissé elkényeztetett, naiv Hermiája a történet végére hiúságában megtört nővé válik. Katona Kinga – Tóth Augusztához hasonlóan – szintén beugró, érezhetően nagyon élvezi játszani Helénát. Humorban és drámában is roppant erős, éppúgy, ahogyan Mátyássy Bence is Demetriusként. Fehér Tibor a közönségtalálkozón elmondta, hogy mikor megtudta, hogy Lysander lesz, kissé csalódott volt, hiszen számára nem ez a legizgalmasabb szerep, azonban Doiasvili teljesen új megvilágításba helyezte számára a karaktert. A négy fiatal történetében megvan minden, amiről a Szentivánéj szól: a fülledt erotika, a bujaság, amikor az ember nem az eszére vagy az érzelmeire, hanem az ösztöneire és vágyaira hallgat. Egyesek szerint néhol túl obszcének is ezek a jelenetek, véleményem szerint viszont pont ebben sikerült a rendezőnek megtalálnia a tökéletes egyensúlyt: nem öncélú, nem magamutogató, ugyanakkor nem is kendőzi el a valóságot. A négy színész előtt pedig le a kalappal, hiszen jeleneteik többségében már-már lehetetlen pózban, falakon felmászva, függeszkedve, akrobatikus mozdulatokkal együtt játszanak.

szentivaneji_2018_eoriszabo-6530.jpg

Érdekes tehát a darabnak ez a feldolgozása, Doiasvili számunkra (vagy legalábbis számomra) eredeti hozzáállása a történethez. Nem mondom, hogy jó, sem azt, hogy rossz, mert ennek megítélése nagyban függ attól, hogy a néző mennyire képes elvonatkoztatni a megszokott történettől, mennyire nyitott az új nézőpontokra. Habár nekem is fenntartásaim az előadással kapcsolatban, összességében mégis örültem, hogy új megközelítésből ismerhettem meg ezt az örök klasszikust – különösen azért, mert nagyon sokat gondolkodtam rajta utólag, vagyis: elérte azt, hogy több legyen egy egyszerű komédiánál.

Szerző: William Shakespeare
Fordító: Arany János és Nádasdy Ádám
Díszlet: David Doiasvili
Jelmez: Bánki Róza
Rendező: David Doiasvili

A bemutató időpontja: 2014. szeptember 19. – Nemzeti Színház

A cikk a 2018. október 30-án, 19 órakor kezdődő előadás alapján íródott.

A bejegyzésben található előadás-fotók a Nemzeti Színház oldaláról származnak (fotók: Eöri-Szabó Zsolt)

Szólj hozzá

2018 William Shakespeare Arany János Nemzeti Színház Szarvas József Horváth Lajos Ottó Schnell Ádám Próza Fátyol Kamilla Nádasdy Ádám Szentivánéji álom Tóth Auguszta Farkas Dénes Fehér Tibor Mátyássy Bence Rácz József Olt Tamás Katona Kinga David Doaisvili