Igazi irodalmi klasszikussal, Ken Kesey világhírű regényéből készült színdarabbal bővítette a repertoárját az Orlai Produkciós Iroda. A Belvárosi Színházban 2015 óta száll a kakukk a fészkére.

Ken Kesey 1962-ben megjelent regénye Amerikában és szerte a világban nagy népszerűségnek örvend. Hazájában a Száll a kakukk fészkére több mint 100 kiadást ért meg, a történetből 1975-ben Miloš Forman készített nagysikerű mozifilmet Jack Nicholson főszereplésével. A regény megjelenése óta eltelt több mint 55 évben számtalan színpadi feldolgozást (prózai előadás, táncjáték) élt meg McMurphy és társai Ratched nővér elleni ádáz harca. Hazánkban több vidéki színház is műsorra tűzte, jövő tavasszal a Radnóti Színház is bemutatja Kakukkfészek címen. Az Orlai Produkciós Iroda 2015 őszétől nagy sikerrel futó változatát Dale Wassermann dolgozta át, a magyar szöveget pedig a színház állandó fordítójának, átdolgozójának, Zöldi Gergelynek köszönhetjük.

Én magam fiatal gimnazistaként találkoztam először a történettel, szülővárosomba hozta el tájelőadásként a Szabadkai Színház társulata a saját bemutatójukat. Nem mondom, hogy akkor már mindent tisztán értettem, meg sok mindenre már nem is emlékszem, de arra igen, hogy mély nyomot hagyott bennem. A mai napig fel tudom idézni egyes jeleneteit, mint például a nyitóképet az asztalon ülő indiánnal, vagy azt a pillanatot, amikor Bromden betörte az ablakot a generátorral. Aztán persze többször láttam a filmet is, az egyetemen ez is lett végül a választott témám az egyik fakultációs órán, így már a bemutató óta kíváncsi voltam az Orlai Produkciós Iroda változatára, de sajnos – részben saját hibámból – csak három évvel később sikerült eljutnom az előadásra.

A történet főszereplője Randle P. McMurphy, aki, hogy megússza a börtönbüntetést, inkább az elmegyógyintézet falait választja. Ezen a helyen él többek közt a félig indián-félig amerikai származású és siket-néma Bromden törzsfőnök, a csoport „vezetője” Dale Harding, a zavarodott Martini, a bombakészítő Scanlon, a szégyenlős és félénk Billy. McMurphy a szabályokat áthágva új színt hoz az unalmas hétköznapokba, miközben igyekszik ő sem megbolondulni. Lázadása azonban cseppet sem tetszik Ratchednek, a szigorú főnővérnek, aki hatalmával visszaélve akarja fenntartani a rendet. Kettejük harca végzetes eseményekbe torkollik.

Feldolgozáshoz híven, egészen mást kapunk, mint amit a regény, a film vagy akár bármelyik más színpadi változat adni tudna. Ez persze nem baj, sőt, kifejezetten örömteli látni, hogy Znamenák István, az előadás rendezője hová helyezi a hangsúlyokat, mit tart igazán lényegesnek. Mindvégig erős fény- és hanghatásokat használ, amely fokozzák a nézőben a nyomasztó bezártság érzetét. Az előadás kezdetekor a nézőket és a színészeket a színpad szélére állított fémrács választja el, de már itt felmerül a kérdés: ki is van tulajdonképpen bezárva? Ezt később többször ki is hangsúlyozzák a legkülönbözőbb eszközökkel: az ápolók nem egyszer nézőtérről érkeznek, kiszólnak hozzánk, ezáltal olyan hatást keltve, mintha mi is lakói lennénk az intézetnek. Majd megjelennek a betegek, akik kanállal kezdik verni a rácsokat, innentől kezdve pedig nincs megállás: az előadás akarva-akaratlanul magával ragad minket.

Znamenák rendezése a hatalommal való visszaélésre, és a lázadók elnyomására, elhallgattatására helyezi a legnagyobb hangsúlyt. Ratched nővér remek manipulátor, könnyedén elhiteti a betegekkel (sőt, még az orvossal is), hogy állapotuk menthetetlen, így azok teljes mértékben kiszolgáltatottá válnak nekik. Különösen ötletes, hogy az időmúlást azzal jelzi az előadás, hogy az ápolók a darab bizonyos pontjain átállítják az órát: jelezve ezzel, hogy ők uralnak mindent, még az időt is. Könnyedén párhuzamot lehet vonni az elmegyógyintézeti élet és egy diktatórikus rendszer között, hiszen azt, aki megszegi a szabályokat, szinte azonnal kiiktatják, mint zavaró tényezőt.

Ez a homokszem a gépezetben pedig nem más, mint McMurphy, akit Szabó Kimmel Tamás a tőle megszokott profizmussal formál meg. Szabó Kimmelnek alapból jól állnak a laza figura-szerepek, de Randle karaktere ennél jóval többrétű. Az előadás egy-két pontján mi magunk is elbizonytalanodunk, hogy valóban ép-e az elméje, ugyanakkor kitartása, és az, hogy a csapatot, a „családját” végül az önös érdekeit elé képes helyezni, mindenképpen szimpatikussá teszi. Hirtelen haragú, agresszív ember, akinek a legnagyobb hibája, hogy egy percig sem képes uralkodni indulatain, ez pedig meggondolatlansághoz, később végzetes eseményekhez vezet.

Épp ezt az agresszivitást használja ki Ratched nővér, akit leginkább az énekesi karrierjéről híres Péterfy Bori formál meg. Az ő alakítására nagyon kíváncsi voltam, mert szinte mindenhol dicsérték, ugyanakkor ezen az estén nem teljesen váltotta be a hozzáfűzött reményeket. Pontosabban, egy egészen más Ratched lett, mint amit én vártam: a magam részéről hiányoltam azt a szigorúságot, amitől tényleg félni lehet (akár betegként, akár nézőként), ezzel szemben sokkal inkább az emberi oldalt helyezte előtérbe. Éppen ezért a legerősebb jelenete a Billy halála miatti kiborulása, ekkor már nem tudja fenntartani tovább a látszatot, habár nem teljesen egyértelmű, hogy a fiú sajnálja, vagy a saját bukását siratja.

Az „elmebetegek” közül szinte felesleges lenne kiemelni bárkit is, hiszen mindannyian remekeltek a szerepükben. Sokszor azon kaptam magam, hogy a háttérben csöndesen meghúzódó, katatón állapotban lévő Nagy Dániel Viktort (aki egyébként kiváló humorforrása is darabnak) vagy a dobozt bombának gondoló, mindenkit felrobbantani akaró Keresztény Tamást figyelem. De ugyanígy említésre méltó az eleganciát sugárzó Formán Bálint vagy a folyton dadogó, bátortalan Dékány Barnabás alakítása is. Bámulatos, hogy a közel háromórányi játékidő alatt egyszer sem estek ki a szerepükből, mindvégig magas fokon égtek.

Éppúgy, ahogyan Kocsis Pál, aki Bromden törzsfőnökként a történet narrátorává csap át helyenként, az ő szemszögén keresztül látjuk az eseményeket. Eleinte csak a közönséghez intézett gondolatait hallhatjuk, de ezeket is csak akkor, amikor egyedül marad. Aztán persze a siket-néma indiánról kiderül, hogy tökéletesen hall és tökéletesen beszél. Ez az amúgy igenis fontos pontja a történetnek azonban az előadás negatívuma is, hiszen szinte semmilyen hatást nem vált ki, mikor fény derül a titkára, mintha minden szereplő természetesnek veszi, hogy végig megvezette őket.

Megfigyelhető, hogy az előadáson minden erejével azon van, hogy kicsit közelebb hozza az elmezavarral küszködő emberek lelki világát. Igyekszik őket minden hibájuk ellenére szerethetővé tenni, megértést és együttérzést kicsikarni belőlünk. Ez többnyire működik is, különösen akkor, amikor az egyes karakterekre fókuszál. A tömegjelenetekkel viszont meggyűlt a baja Znamenáknak: ezek több ponton is szétesnek, mintha teljesen a színészek improvizációs képességeire lennének bízva. Egyedül ezeket a részeket éreztem, ha nem is teljesen feleslegesnek, de indokolatlanul hosszúra nyújtottnak, sokszor csapott át önismétlésbe.

A férfi-női szerepek aránya ebben a történetben mondhatni egészen egyenlőtlen, Péterfyn kívül két színésznőt láthatunk csupán a színpadon. Azonban mindketten kettős szerepben tűnnek fel: Pólya Pompónia Williams nővérként és Candyként (ez utóbbi McMurphy egyik szabadszellemű barátnője) is erős, Boros Annának viszont a gyengéd és kissé naiv Flinn nővér karaktere határozottan jobban áll, mintha a kissé semlegesre sikeredett Sandráé.

Ficzere Béla Warren ápolója kellően kegyetlen, tökéletes társa Ratched nővérnek, míg Takács Zalán megvesztegethető Turkle-je egy fokkal szimpatikusabbá válik a második felvonásban. Végül, de nem utolsó sorban Makranczi Zalán Dr. Spivey-jéről is szót kell ejteni: az orvos itt végtelenül emberséges és segítőkész, aki hisz a gyógyulás lehetőségében. Meg van benne a hajlandóság az új terápiás módszerek bevezetésére, amennyiben azok bármennyit is képesek lendíteni a páciensek állapotán.

Minden apró negatívuma ellenére azonban csalódni nem lehet ebben az előadásban. A történetet és annak mondanivalóját viszonylag hűen visszaadja, de ajtót nyit újabb nézőpontoknak is. Érdemes jegyet váltani rá, amíg lehet.  

A bemutató időpontja: 2015. október 7. – Belvárosi Színház

A cikk a 2018. október 21-én, 19 órakor kezdődő sajtóbemutató alapján íródott.

A bejegyzésben található előadás-fotók az Orlai Produkciós Iroda oldaláról származnak.