2018. dec 25.

"Az motivál, hogy változást érjek el" - interjú Király Dániellel

írta: John Theatre
"Az motivál, hogy változást érjek el" - interjú Király Dániellel

Király Dániel 2014-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, Zsámbéki Gábor és Zsótér Sándor osztályában. 2015-től a Vígszínház tagja, ahol olyan előadásokban szerepel, mint A Padlás (Üteg), A  Pál utcai fiúk (Csónakos), A Pentheszileia Program (Achillesz), A félkegyelmű (Lebegyev), a Háború és béke (Pierre Bezuhov), A vágy villamosa (Harold Mitchell) vagy éppen a Hamlet (Horatio). Most decemberben mutatták be a Házi Színpadon első rendezését Kozmikus magány címmel. Danival szerepekről, színházról, emlékekről beszélgettem.

kiraly2018_rb_610x610.jpg

Hogyan jellemeznéd magad három szóban?

Ez borzasztóan nehéz! (nevet) Maximalista, fáradt és humoros.

Ez utóbbi nem meglepő, hiszen pár hónapja indítottál egy oldalt instagramon, ahol a fiktív ikertestvéred, Király Attila László szelfizik színészekkel.

Igen, ezzel is pontosan azt akartam megfogalmazni, hogy mennyire fontos az életemben a humor. Gondolkoztam, hogy azt mondom, bohóc vagy vicces, de az nem lenne pontos kifejezés.

A maximalizmus mind a magánéletedre, mind a szakmádra is igaz?

Most kifejezetten a színházra gondoltam, de általában ha bele fogok új dolgokba, akkor is igyekszem a maximumra törekedni. Persze, van, hogy hirtelen lendülettel vágok neki valaminek, aztán nagyon hamar kikerülök belőle.

Ennek oka az időhiány, vagy az érdeklődésed veszik el?

Az egyik táplálja a másikat. Ha azt mondom magamnak, hogy erre most nincs időm, az azt is jelenti, hogy nem érdekel eléggé ahhoz, hogy szakítsak rá időt. A színház sok minden mást kiszorít az életemből, de kompromisszumokkal mindenre lehet megoldást találni.

foto_14pyafy3w7sjerd_15qfioehjkhebxy_rb_1000x800.jpg

A korábbi, veled készült interjúkban általában csak a munkásságod került terítékre. Szándékosan kerülöd a nyilvánosságot a magánélet terén?

Nem, ennek egészen prózai oka van: soha nem kérdeztek róla. (nevet)

Akkor ezen most változtatunk, hogy kicsit jobban megismerhessük Király Danit magánemberként! Mennyire vagy családcentrikus?

Én mindig is úgy képzeltem, hogy nagyon sok gyerekem lesz. Mindig is irigykedem azokra, akiknek sok testvérük van, szerintem csodálatos dolog lehet. Nekem egy öcsém van, és mindig is nagyon jól kijöttünk, de amikor olyan emberekkel találkozom, akiknek sok testvére van, azt látom rajtuk, hogy ők sokkal nyitottabbak a világra. Úgy érzem, mivel ők sok szeretetet kapnak és adnak, ők sokkal befogadóbbak. Ahol sokan élnek egy családban, ott nagyon sokféle személyiség előfordul. Én magam is mindig arra törekszem, hogy sokkal nyitottabb, elfogadóbb legyek. Alapvetően nagyon toleráns vagyok másokkal szemben, de erre tudatosan is törekszem. Szóval, igen, mondhatni, hogy családcentrikus vagyok. Három éve vagyok együtt a szerelmemmel, kicsit nehezíti a helyzetet, hogy ő is színész, neki is sok munkája van. Jelenleg az a legnagyobb szívfájdalmam, hogy nem tudok vele elég időt tölteni.

nyar.jpg

Talán elárulhatjuk, hogy Piti Emőkéről van szó, akivel az Egynyári kaland sorozat harmadik évadában együtt dolgoztatok.

Igen, a harmadik évad előtt volt egy casting, akkor már hozzám igazítva kerestek új szereplőt a szerelmi szál miatt. Tőlem függetlenül találták meg őt, az utolsó körre három színésznő maradt, de vele működött legjobban a kémia. Talán nem véletlen! (nevet) De ugyanígy került a sorozatba Fehér Balázs Benő is, aki a legjobb barátomat játssza, és az életben is nagyon jó barátom. Ott is megnéztek öt-hat embert a szerepre, játszottam mindenkivel egy-két jelenetet, és vele tudtunk igazán egy hullámhosszra kerülni.

Visszakanyarodva kicsit hozzád: mi a legnagyobb félelmed?

A kontrollvesztés. Nagyon ritkám iszom alkoholt, és akkor is keveset. Amikor egyetemre kerültem, ez szinte mindenki számára döbbenetes volt. Sokszor megkaptam a kérdést: „Nem iszol? Miért?” Soha nem tudtam jól megindokolni, bár szerintem ezt nem is kell. Az én kérdésem az lenne: „Miért kellene rengeteg szeszt vedelni?” Feltehetőleg ez abból fakad, hogy szeretem uralni az életemet, a személyiségemet. Az alkohol hatására az ember szédeleg, megered a nyelve, sokszor mond olyan dolgokat, amiket később megbán. Ezért félek attól, hogy berúgjak. Nem mondom, hogy szentéletű vagyok, voltam már én is részeg párszor. Egyébként a kérdéshez visszakanyarodva: 2010-ben volt egy nagyon durva autóbalesetünk, kirepültem a hátsó szélvédőn. Ott és akkor intenzíven megéltem a kontrollvesztést. Nem sok mindenre emlékszem, elvesztettem az eszméletemet, agyrázkódásom is volt. De a következményeit viseltem, és bár pontos emlékem nincs róla, de megvan bennem az érzés, hogy milyen az, amikor egy kocsi iszonyatos sebességgel forog, és nem tudsz vele mit kezdeni. Nyáron azonban sikerült legyőznöm a félelmemet: felültem egy hullámvasútra. Nem tartott sokáig, mindössze negyven másodperces út volt, de az érzés, hogy ez alatt az idő alatt nem vagyok hatással az eseményekre, nagyon nyomasztó volt.

Vannak színházi babonáid?

Kimondott babonám nincsen, inkább a „rítus-szerű” dolgok a jellemzők. Nagyon szeretem az összetartásokat: az előadások előtt összegyűlnünk, megfogjuk egymás kezét, a másik szemébe nézünk. Van egy csatakiáltásunk, amit általában az adott darabból szedünk ki. Ezeket nagyon szeretem. Illetve, minden előadásban megvan az, hogy melyik kellékért mikor megyek el, és ha azt elfelejtem, akkor érzem, hogy valami probléma van, hogy nem vagyok ott fejben eléggé.

Szoktál álmodni a színházról?

Nem gyakran, de volt már rá példa. Általában azt álmodom, hogy játszom az előadásban, ott állok a színpadon, majd rájövök, hogy fogalmam sincs, mit kell mondani, mikor kell megszólalni. Olyat is álmodtam már, hogy meztelenül állok a színpadon, az is nagyon rémes! Ezek egyébként közhelyszámba menő, tipikus színészálmok. (mosolyog)

foto_1hx328rswuc2ahj_1zmv2gjei4ndgaw_rb_1000x800.jpg

Mikor döntötted el, hogy színész leszel?

Már kiskoromban is azt mondtam mindenkinek, hogy én színész leszek, bár akkor még filmekben gondolkodtam. Később diákszínjátszózni kezdtem, akkor ismerkedtem meg a színházzal, abból pedig szerelem lett. Érettségi után csak Kaposvárra jelentkeztem. Akkoriban gyámoltalannak éreztem magam, féltem a fővárostól. Kaposváron Mohácsi indított akkor osztályt, de csak a második rostáig jutottam. Utána Veszprémben voltam három évet, magyar szakon, színház-történet szakiránnyal. A magyar szakból szinte semmire nem emlékszem, de volt ott is egy Egyetemi Színpad. Ott találkoztam újból Komárom Sándorral (szintén ajkai, mint én), akire mint egyik mesteremre tekintek azóta is. Nagyon inspiráló volt számomra, iszonyatosan izgalmas munkáink voltak. Akkor éreztem azt, hogy megértem a pesti felvételihez. Elsőre felvettek a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, de ehhez kellett a Veszprémben eltöltött három év.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem után 2014-ben a Szputnyik Hajózási Társasághoz kerültél, rá egy évre már a Vígszínház tagja lettél.

Bodó Viktor az egyetem végén elhívott kávézni. Ő már a felvételinknél is ott volt, de már akkor tudtuk, hogy nem ő lesz az osztályfőnökünk, mert nem fog ráérni, de a vizsga-előadásainkra mindig eljött. Akkor figyelt fel rám, hívott, hogy menjek a Szputnyikhoz. Amikor felkerültem Pestre, az egyik legnagyobb színházi élményem A kockavető volt, már akkor megfogalmazódott bennem, hogy én velük akarok dolgozni. Aztán négy év múlva hívott Bodó, elmondta, hogy milyen szerepek várnak rám. Sajnos én már akkor kerültem oda, amikor a társulat a végét járta financiális okok miatt. Az utolsó munkánk a Koldusopera volt, a Vígszínházzal közösen csináltuk. Szerintem ott látott engem először érdemben Eszenyi Enikő, bár előtte már ő is megnézte néhány vizsga-előadásunkat. Valaki – hogy ki, az nem derült ki soha – már akkor mondta neki, hogy nézze meg Király Danit. Ő el is jött, de akkor éppen nem játszottam, Enikő meg végig azon töprengett, hogy akkor most kit is kellene figyelnie. Amikor megtudta, hogy a Szputnyiknak vége, akkor Hajduk Károllyal és Bach Katával egyetemben engem is hívott a társulatába. Megjegyzem, ő is olyan évadtervvel állt elő (Találkozás, Haramiák), amire nem lehetett nemet mondani.

Fontos számodra, hogy társulati tag legyél?

Szeretem a társulati létet. A szabadúszást még nem próbáltam, biztos, hogy annak is megvan az előnye. Izgalmas lehet, hogy, a nevéhez hűen, szabad az ember. Viszont én szeretek társulattal dolgozni, mert másfajta fejlődésre van lehetőség. A Vígben most nagyon erős az összetétel, öröm ezekkel az emberekkel együtt dolgozni. Figyelünk egymásra, hogy ki merre tart, ez pedig nagyon jó érzés.

1565c84c25f1cf1031f0650b4a762dabb1d6af0d_rb_1000x800.jpg

Negyedik évadodat kezdted a Vígszínháznál. Melyik az az előadás, amelyikre nagy szeretettel emlékszel vissza?

A Haramiák. Azt nagyon szerettem, és iszonyatosan sajnáltam, amikor levettük. Sajnos a Pesti Színház közönsége nagyon nehezen fogadta be, pedig szerintem egy progresszív dolog volt. Kovács D. Dániel (a Haramiák rendezője – szerk.) nem csak nagyon jó barátom, de nagyon jó szakember, vele mindig nagy élmény a közös munka. De említhetném a Találkozást is. Csodálatos dolog volt, hogy együtt játszhattam Börcsök Enikővel, láthattam próbálni. Persze, azóta is voltak jó munkáim, de ez a kettő volt számomra kiemelkedő. Amire még visszaemlékezni nem lehet, de szintén óriási élmény, az pedig a Kozmikus magány, természetesen.

Az interjú elején említetted, hogy nagyon fáradt vagy. Ami nem is csoda, hiszen 232 előadással a tavalyi évadban a Vígszínház második legtöbbet játszó színésze voltál, nyáron forgattál, folyamatosan szinkronizálsz. Nem érzed néha, hogy kezd sok lenni, meg kellene állni kicsit pihenni?

De! (nevet) Évad végére iszonyatosan elfáradok, az elmúlt három évben a nyaraimat is végig forgattam, így jóformán teljesen összefolynak a munkák, mintha egy pillanatig sem álltam volna le. Emiatt örültem, hogy A padlásban és A Pál utcai fiúkban az idei évadtól kezdve van váltótársam, mert volt egy pont, amikor azt éreztem, hogy már nem bírom tovább. Havi 25-28 előadást játszani, emellett ebédidőben eljárni szinkronizálni – iszonyatosan megterhelő. Ráadásul nálunk nincsenek ünnepnapok, teljesen véletlenszerűen dől el, hogy mikor van szabad estéd. Ezért kértem, hogy A Pál utcai fiúkban legyen lekettőzve a szerepem, hiszen abból van a legtöbb előadásunk. Így most kicsivel kevesebbet játszom, novemberben például csak 19 előadásom volt. Amikor ezt megláttam, a megkönnyebbüléstől konkrétan kicsordult a könnyem. Igaz, sok pihenésre utána sem volt időm, mert december elején mutattuk be a Házi Színpadon a Kozmikus magányt, az első rendezésemet, az utóbbi hónapokban szinte végig az járt a fejemben.

Mennyire volt furcsa, hogy a színésztársaidat – akikkel eddig együtt játszottatok –, most neked kellett instruálod?

Szerencsére egy olyan csapattal dolgoztam, akikről az első pillanattól fogva tudtam, hogy nem lesz ilyen gondunk. Ez inkább egy összmunka volt, mindenki hozzáadott valamit. Fábián Péter és Benkó Bence drámájára rápörgött az egész csapat, mindenki sokat gondolkodott rajta. Ez engem is mindvégig inspirált, ezáltal én is könnyebben tudtam őket inspirálni.

haboruesbeke_ea_01_domolky_daniel_web_007_rb_1000x800.jpg

A Háború és békével idén nyáron Kínába látogattatok el. Milyen élményekkel tértél haza?

Én korábban a Találkozás című előadás kapcsán már voltam kint, akkor egészen különleges, egzotikus élmény volt. Nagyon sok furcsasággal szembesültem, de megfogalmazódott bennem, hogy itt biztosan nem tudnék élni. Ennek ellenére rendkívül érdekes volt látni, hogyan élnek ott az emberek. Most nyáron egy olyan városban voltunk, mint Ajka, az is egy bányászváros, azzal a különbséggel, hogy kint tíz millióan lakják. Ott nem tíz, hanem négyezer lakótelep van egymás hegyén-hátán. Számomra ez kissé nyomasztó volt, az út során is akadtak komplikációk. A színház maga egy nagyon jól felszerelt intézmény, de legnagyobb sajnálatomra, az ottani társulattal nem találkoztunk, ők arra az időre, míg mi ott voltunk, elutaztak. Amikor a Találkozással voltunk kint, akkor megvártak és nagyon kedvesen fogadtak minket, érdeklődtek – nekem idén ez nagyon hiányzott.

Kínából hazatérve szinte azonnal repültél Amerikába.

Igen, akkor volt a Hungary Life Festival, amit Boros Anna szervezett. Évekig készült rá, hogy New Yorkban ez megrendezésre kerülhessen, végül három darabot sikerült kivinni: a Kutató kezek, A Dohány utcai seriff és a Holdkő című előadásokat, valamint volt egy BEKVART-koncert. Az idei fesztivál témája az emlékezés volt, a tervek szerint kétévente kerülne megrendezésre a New Yorkban élő magyaroknak. Idén még nem voltak nagyon sokan, de akik eljöttek, érdeklődőek voltak. Nem utolsó szempont, hogy alapból nagyon izgalmas volt New Yorkban tíz napot eltölteni. Én eredetileg videóbloggerként mentem volna ki, de azt végül más készítette. A repülőjegyem viszont már megvolt, így adott volt, hogy kimenjek. Segítettem, ahol tudtam, de bőven volt időm városnézésre is.

Szerinted mi egy színész legfontosabb feladata?

Ezt mindenkinek magának kell eldöntenie, nem gondolnám, hogy létezne egy egyetemes válasz erre. Engem az motivál, hogy változást érjek el – magamban és a nézőben egyaránt. Ehhez hozzátartozik a katarzis megélése, nekem ez a legfontosabb, hogy ezt elérjem. Ez érzelmi és értelmi síkon egyaránt létrejöhet, ez egyén- és darabfüggő.

dsc_2514_rb_1000x800.jpg

Szeptemberben indult a Nagy Dráma Kihívás, amelyben te is szerepet vállaltál, a kortárs magyar dráma volt a választott témád. Mi motivált leginkább abban, hogy dráma-nagykövet legyél?

Úgy veszem észre, hogy az utóbbi időben a kortárs magyar dráma egyre inkább fontosabbá válik. Szinte minden fővárosi és vidéki színház repertoárján feltűnik legalább egy kortárs szerző neve. Szerintem kell is, hogy ma élő drámaírók részesei legyenek a színházi közegnek. Rövidke pályafutásom alatt én is sok kortárs drámában játszottam, és most is egy ilyet rendezek. A Nagy Dráma Kihívás pedig egy rokonszenves kezdeményezés volt számomra. Persze, lehet irodalomórán vagy drámapedagógián keresztül drámákkal foglalkozni, de ahhoz, hogy igazán megszeresd vagy értsd azokat, ahhoz nagyon sokat el kell olvasni. Így fogsz rájönni arra, hogyan működik egy dráma. Én amiatt szeretem, mert nagyon megnyitja a fantáziámat, talán jobban is, mint egy regény. Ez nem azt jelenti, hogy jobban szeretem a drámákat, mint a regényeket, csak másként. Olvasni eleve nagyon szeretek, bár az utóbbi időben sajnos erre is kevés időm jutott. Régebben faltam a könyveket, főleg regényeket, talán ezért is érzem úgy, hogy most minél több drámát szeretnék elolvasni.

Fotók: Vígszínház (fotós: Dömölky Dániel, Szkárossy Zsuzsa)

Szólj hozzá

Interjú Háború és béke Király Dániel Kozmikus magány