2019. jan 05.

Kozmikus magány (Vígszínház, Házi Színpad, 2018)

írta: John Theatre
Kozmikus magány (Vígszínház, Házi Színpad, 2018)

A Vígszínház negyedik emeletén található Házi Színpad az idei évadban már a második kortárs magyar dráma ősbemutatójának ad helyet. A K2 társulat vezetői, Benkó Bence és Fábián Péter által kifejezetten a színház számára írt zenés sci-fit a teátrum fiatal színművésze, Király Dániel állította színpadra.

dsc_8325_rb_1000x800.jpg

A Thalész csillagközi űrhajón tér magához az előttünk csak Asztrobiológusnak nevezett utazó. Látszólag több héten keresztül lehetett kómaközeli állapotban, múltjából sok mindenre nem emlékszik. Egyedüli társa a fedélzeten Kallimakhosz, az android, amelyet a férfi aktivált az ébredés után. Hamarosan visszatér az űrhajóra a Koordinátor és a Geológus, akik az Aviorum nevezetű bolygó után kutattak lázasan. Egyikük sem emlékszik pontosan arra, hogy kik ők, így erőiket egyesítve, űrbéli számkivetettként próbálnak rájönni a küldetés igazi okára.

dsc_8998_rb_1000x800.jpg

Elöljáróban le kell szögeznem, hogy ha van műfaj, ami a lehető legtávolabb áll tőlem, az a sci-fi. Persze, próbálkozásaim mindig is akadtak, az Alien- és Star Wars-filmek láttam, ahogy az irodalmon belül is többször nekifutottam a tudományos-fantasztikus témának. Eddig egyedül Andy Weir A marsi regénye az, amely maradandó élményt tudott okozni, de aztán elég hamar elengedtem a dolgot, mondván, ez nem az én terepem. Ennek oka, hogy – szégyen, nem szégyen – a hard sci-fi vonulat nekem túlságos erős, mivel a téma iránt sem érdeklődöm intenzíven, így sokszor nem értem teljesen, amit olvasok/hallok. Az általam csak techno-blablának nevezett hosszas értekezések éppen ezért untatnak, így a történet iránt is hamar elveszik az érdeklődésem.

dsc_9201_rb_1000x800.jpg

Joggal merülhet fel a kérdés, hogy – a fentiek ismeretében – mégis miért váltottam jegyet erre az előadásra, ha ennyire idegen számomra ez a műfaj. A válasz roppant egyszerű: egyrészt vonzott Király Dániel neve, aki színészként többször is bizonyított, így kíváncsi voltam mire képes rendezőként, másrészt szeretek kísérletezni, nyitni az új dolgok felé, a sci-fi mint műfaj pedig igen ritkának mondható a színházi világban. Ugyanakkor mégsem beszélhetünk teljesen úttörő előadásról, hiszen az Aviorum – Kozmikus magányt megelőzte (többek között) a szintén Fábián-Benkó páros által írt trilógia (Elza, vagy a világ vége; Emberek alkonya; Eklektikon 2048), amelynek bemutatóira a Miskolci Nemzeti Színházban került sor. A Vígszínház előadása tulajdonképpen ezeknek az előzménytörténete, így jött létre színházakon és előadásokon átívelő sci-fi univerzum, a Babits Theatrical Universe, amely nevét Babits Mihály Elza pilóta vagy a tökéletes társadalom című írása nyomán kapta.

dsc_8774_rb_1000x800.jpg

Bár nem vagyok nagy sci-fi rajongó, azért a műfaj érdemeit elvitatni nem tudom, látom, hogy mitől tud működni a sztori. Mint ahogyan egy fantasy esetében a varázsvilág sokszínűsége csak a tálalás maga, itt is a tudományos közeg csak keretként szolgál, a történetben felmerülő problémák és az arra érkező megoldások nagyon is emberiek. Kicsit kitágulnak a „te mit tennél, ha…” lehetőségei, nagyobb tér jut az ember kontra természet témáknak, vagy annak, hogy meddig mehetünk el a tudomány, fejlődés nevében, hogy ne sérüljön maga az emberi lény. Nincs ez másként a Kozmikus magány esetében sem: miután túlestem az első sokkon, hogy én ebből semmit nem fogok megérteni, az első öt-tíz percet követően képbe kerültem, onnantól kezdve pedig magával ragadott a történet. Nem állítom biztosra, hogy minden elsőre világossá vált, ezért a kötelezően újra nézendő előadások közé lőtte magát a darab.

dsc_8581_rb_1000x800.jpg

Szóval, nagy dicséret jár az alkotóknak, hogy sikerült egy olyan darabbal előrukkolniuk, amely képes megszólítani az olyan technikai-analfabétákat is, mint amilyen én vagyok. Magáról a történetről vétek lenne túl sokat elárulni, hiszen, ahogyan Király Dániel fogalmazott egy interjúban, a lényeg, hogy a néző a szereplőkkel együtt fedezze fel ezt a különleges küldetést és világot. Annyit elárulhatok, hogy fordulatokban, és legfőképp drámai jelenetekben nincsen hiány, garantáltan gondolkodásra késztet minket már az előadás közben, utána meg de főleg! Talán a legnagyobb spoiler az lenne, ha Karácsonyi Zoltán és Gilicze Márta szerepéről írnék – de mivel a színlapon is feltűnnek, nevük említése még nem tekinthető a poén lelövésének –, legyen elég annyi, hogy mindketten, de különösen Gilicze bámulatos színészi teljesítményről tesznek tanúbizonyságot abban a pár percben, ami a fináléban jut nekik.

dsc_9280_rb_1000x800.jpg

Persze, ez nem azt jelenti, hogy a négy főszereplő, akik az megelőző közel másfél órát végig viszik, ne remekelne a saját szerepében. Csiby Gergely például kellemes meglepetés volt Kallimakhosz, az android bőrében, mozdulatokban és beszédben is azonosult egy robottal. Lényénél fogva képtelen az érzelmekre és azok kimutatására, így mindvégig kiegyensúlyozott maradt, ami talán még nagyobb színészi kihívás, mint egy élettel teli figura színpadra vitele. Ember Márknak jutott az ügyeletes szépfiú és humorzsák szerep, persze, a Koordinátorként neki is megvan a maga feladata. Heves természetű, érzelmei és megérzései irányítják főleg, szemben a Szántó Balázs által megformált Asztrobiológussal. Utóbbi a józan észt, a racionalitást képviseli a történetben, aki minden egyes, abszurdabbnál abszurdabb helyzetben a logikát keresi. Piti Emőke vendégművészként csatlakozott a csapathoz, akit mindeddig csak az Egynyári kalandból ismertem, ahol a 3. évadban tűnt fel először, de egycsapásra kedvencemmé vált. Most egy jóval drámaibb oldalát mutatta meg a Geológus szerepében, talán az ő reakciója volt mind közül a legőszintébb és legemberibb, amikor fény derült a küldetés valódi céljára.

dsc_8647_rb_1000x800.jpg

Király Dániel magabiztos kézzel vitte végig az egész történetet, amelyhez fantasztikus látvány-, és egy annál is különlegesebb zenei világot álmodott meg. Előbbi Horváth Jenny munkáját is dicséri, a viszonylag kis térrel rendelkező Házi Színpadra grandiózus díszletet tervezett, amely tökéletesen megfelel űrhajóbelsőnek színházi körülmények között, ahogyan a jelmezei is könnyen felidézik a sci-fi filmek hangulatát. Mester Dávid gondoskodott a zenéről, amely ebben az esetben kicsit csalóka is lehet, ugyanis legtöbbször a szereplők maguk játszanak, de nem hangszereken, hanem a díszletelemeken, ezáltal keltve életre minden effektet. Ez persze mind plusz feladat és koncentráció elé állítja a színészeket, akik viszont végig állják a sarat, ennek következtében egy, atmoszférájában is különleges előadás született meg.

dsc_8443_rb_1000x800.jpg

Végezetül szót kell még ejtenem arról, hogy ajánlatos fiataloknak is megtekinteni a darabot, mert rendkívül friss a nyelvezete (és itt most nem a káromkodásra gondolok, abból elég kevés hangzik el emlékeim szerint), ráadásul drámai alaphelyzete és fordulatai ellenére bővelkedik humorban is. Kapunk pár popkulturális utalást is, amelynek egy részét még én is értettem, (sőt, az „álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal?” kérdésen szinte csak én nevettem fel, felismerve Philip K. Dick kultikussá vált regényére való utalást), szóval a tényleges sci-fi és színházrajongóknak igazi ajándék lehet a Kozmikus magány.

Író: Fábián Péter és Benkó Bence
Díszlet és jelmez: Horváth Jenny
Zene: Mester Dávid
Rendező: Király Dániel

A bemutató időpontja: 2018. december 5. - Vígszínház, Házi Színpad)

A cikk a 2018. december 23-án 19 óra 30 perckor kezdődő előadás alapján íródott.

A bejegyzésben található fotók a Vígszínház oldaláról származnak! (fotók: Bartha Máté)

Szólj hozzá

2018 Sci-fi Vígszínház K2 Próza Karácsonyi Zoltán Király Dániel Házi Színpad Fábián Péter Piti Emőke Horváth Jenny Benkó Bence Gilicze Márta Szántó Balázs Csiby Gergely Ember Márk Kozmikus magány