2019. jan 07.

A vihar (Budapest Bábszínház, 2018)

írta: John Theatre
A vihar (Budapest Bábszínház, 2018)

A báb nem korosztály, hanem műfaj – ezzel a szlogennel hirdeti felnőtteknek szánt előadásait a Budapest Bábszínház. A szeptemberben Szikszai Rémusz rendezésében bemutatott Shakespeare-mű, A vihar mindezt ékesen bizonyítja is.

edv_8327.jpg

Erős előítéletekkel kell szembenézni a bábszínházaknak, hiszen a legtöbbünk fejében Mazsola és Tádé, meg Süsü jelenik meg, amikor a bábokra gondolunk. Megvallom, sokáig bennem is az a képzet élt, hogy ez a műfaj csak a gyerekeké (meg az örökgyerek-felnőtteké), hiszen óvodásként és általános iskolásként nagyon sok, kesztyűbábos előadásnak voltam nézője én is. Aztán, szűk másfél évvel ezelőtt láttam a Budapesti Operettszínházban a Szegény Dzsoni és Árnikát, az egyetemi hallgató Szenteczki Zita rendezésében. A magát bábmusicalként hirdető előadás látványvilága és ötletes megoldásai szó szerint elvarázsoltak, ekkor jöttem rá, hogy mindezt igen magas fokon is lehet művelni. Noha lelkesedésem nagy volt, mégsem néztem szét tüzetesebben a palettán. Nemrég a fővárosban játszott Shakespeare-előadások listáját böngésztem, ekkor akadt meg a szemem A viharon, amelynek játszóhelye a Budapest Bábszínház. Addigra persze minden jegy elkelt már, így egészen januárig várnom kellett, ami abból a szempontból szerencsés volt, hogy másik két (ifjúsági) darabot is kinéztem magamnak, így januárban, a három a magyar igazság-elvet követve, gyakori látogatója leszek az Andrássy úton található teátrumnak.

edv_8179.jpg

Szóval, visszakanyarodva a Budapest Bábszínházhoz, Meczner János, az igazgató minden tőle telhetőt megtesz, hogy minél szélesebb réteget szólítson meg a társulatával. Rendezett itt már Alföldi Róbert (A képzelt beteg), pár hete II. világháborús Háy János-darab (Apja lánya) debütált, az évadot pedig Shakespeare utolsó műveinek egyikével, A viharral nyitotta a színház. Mielőtt rátérnék magára az előadásra, meg kell említenem, hogy roppant jó dolognak tartom, hogy kezdés előtt és a szünetben van lehetőségünk kicsit jobban megismerkedni a bábművészettel és az egyes bábtípusokkal az aulában. Már ennyiből is látható, hogy az ujj- és kézbábokon túl elég széles a skála, de igazán megtapasztalni ezt akkor tudjuk, ha felsétálunk a negyedik emeleten található Ország Lili Stúdióba.

edv_8412.jpg

Szikszai Rémusznak nem ez az első találkozása a bábszínházzal, a Radnótiban (vagyis pontosabban most az Ódry Színpadon) látható A párnaember kapcsán már dolgozott ezzel a technikával. Most azonban nem hosszabb-rövidebb jelenteket, hanem egy közel két és fél órás történetet kellett színpadra álmodnia. Ami olyan jól sikerült, hogy Shakespeare is állva tapsolna az előadás végén.

edv_8376.jpg

A történet kezdetén óriási vihar tombol, amelyet Prospero, egy névtelen sziget lakója gerjeszt. Mint kiderül, egykor Milánó hercege volt, akit öccse, Antonio aljas módon hátba támadott és elűzött. Az idős férfi tizenkét éve él a szigeten lányával, az éppen csak felnőttkorba ért Mirandával, valamint két furcsa szerzettel. Egyikük Ariel, a légi szellem, akit Prospero egy boszorkány uralma alól szabadított fel, és aki most a férfit szolgálja, éppúgy, ahogyan a vadember Caliban, aki évekkel ezelőtt megpróbálta megerőszakolni Mirandát. A hajón, amelyet a vihar a partokra sodor, Antonio, valamint Alonso, Nápoly király utazott rokonságával, köztük a fiatal Ferdinánddal. A trónörökös első pillanatra beleszeret Prospero lányába, aki viszonozza is érzéseit, ám apja próbák elé állítja a szerelmeseket, miközben igyekszik bosszút állni saját testvérén.

edv_8135.jpg

Amikor felmegy a függöny, egy hajó fedélzetén találjuk magunkat. Fodor Tamás Prosperóként tekintélyt parancsolóan áll, könyvvel a kezében, idegen szavakat kántálva. A következő pillanatban lecsap a vihar. Fekete fóliákkal gerjesztik a hullámokat, tucatnyi hajó jelenik meg a színen (immáron pálcákon mozgatva): olyan színpadképet kapunk, amely azonnal elkergeti minden kételyünket azt illetően, hogyan fér meg egymás mellett Shakespeare és a báb. (Meg azt is könnyebben bocsátjuk meg, hogy ebben a jelenetben semmit nem érteni a színészek ordításaiból, vagy Prospero és Miranda párbeszédéből.) A következőkben a helyszín változik, de Cziegler Balázs díszlete nem. A fedélzet mindvégig szigetként is funkcionál, hol, mint sűrű dzsungel, hol, mint napfényes partvidék.

edv_8171.jpg

A vihar, mint Shakespeare utolsó drámáinak egyike nehezen illeszthető be a nagy kánonba. Tragédiának nem mondható, hiszen a történet végén minden jóra fordul, ugyanakkor messze áll a vígjátéktól is, habár komikus jelenetből és szójátékokból most sincs hiány. Nádasdy Ádám, akinek fordítását használja fel ez a színpadi verzió is, a műfajt szatírában határozza meg. És való igaz, hogy ez a megjelölés áll legközelebb a valósághoz: a groteszk, néhol abszurd jelenetek füzére mögött igazi mély érzelmek lapulnak. Az egyetlen baj ezzel, hogy mindhárom cselekményszál a drámában egyedül Prospero jellemét hivatott bemutatni, aki tényleges és egyedüli főhőssé válik, elnyomva ezáltal a többi karakter kibontakozását.

edv_7535.jpg

Shakespeare önmagát képes feldolgozni, A viharnak több elemében is visszaköszönnek korábbi művei. Miranda és Ferdinand szerelme éppolyan hirtelen és szenvedélyes, mint amilyen Rómeóé és Júliáé, a száműzött herceggel találkozhatunk az Ahogy tetszikben, a hatalmat átvenni vágyó testvér a Hamletből ugrott át, az udvari bolond (itt Trinculo) szintén gyakori vendég a drámáiban. Persze, ettől még nem válik kevesebbé a történet, de sajnos többé sem, mint amilyen lehetne. A dialógusok nem egyszer válnak vontatottá, a mesélés döcögőssé, könnyedén érezhetjük, hogy legtöbbször csak egy helyben toporgunk. A cselekményt a jelenetek többsége nem viszi előre, nincs senki, akiért igazán izgulhatnánk, és még a humor sem hág a tetőfokára minden alkalommal. De nem is ezekben rejlik A vihar, főként a jelen előadás erénye.

edv_7392.jpg

Utóbbi sokkal inkább abban, hogy láthatjuk, mihez kezd Szikszai a nem egyszer unalmas vagy éppen oda nem illőnek tűnő jelenetekkel, a történet némely illogikus pontjával, vagy annak felnőttes meseszerűségével. Mintha csak a szerző maga is bábszínpadra írta volna meg a művét, úgy simul egymásba a két művészet. A műfaj önmagában is szimbolikus, hiszen a történet elején Prospero, minden szereplőt zsinóron rángat: saját lányának szerelmi életét keseríti meg azzal, hogy próba elé állítja Ferdinándot, sőt, megkísérli az elválasztásukat is, később pedig Ariel segítségével és varázserejét felhasználva élet és halál urává lép elő. Az ő szemszögén keresztül lehetünk tanúi a bosszúvágynak és megbocsátásnak, a történet végén – amely önmagában azért mégis csak happy end – pedig az elmúlásnak és a magánynak.

edv_8064.jpg

Az előadásban a bunraku bábtechnika a domináns, vagyis a színészek olyan bábokkal játszanak, amelyek az emberi mozgást a legpontosabban tudják lekövetni, de az operajelenetben a marionett is szerepet kap. Számomra egészen új dimenzióját nyitotta meg a színészetnek ez az előadás, hiszen nem csak saját arcukkal és hangjukkal (olykor testükkel) kell játszaniuk, hanem a kezükben tartott báb élethűségéért is ők felelnek. E kettő ugyanakkor nem mehet egymás rovására, így hol az egyik, hol a másik mindig visszafogottabb, mégis megtalálják a tökéletes egyensúlyt. Hoffer Károly munkái a vásári fabábtól kezdve a kézben tartott fejen át a hagyományos bábokig bezárólag széles palettán mozognak, remek elemei az előadásnak, éppúgy, ahogyan Dinyés Dániel zenéje.

edv_8258.jpg

Fodor Tamás vendégművészként érkezett a társulathoz, és mint ilyen, az egyedüli, aki nem kap bábot, pusztán saját lényével van jelen. De nincs is rá szüksége, hiszen a történet meg sem követeli, sőt, kifejezetten idegen lenne tőle, hiszen így érzékelhető leginkább, hogy tudásának köszönhetően minden szereplő felett áll. Színészi nagyságát elvitatni nem lehet, évtizedes tapasztalattal a háta mögött profin és tökéletesen alakítja Prosperót. Pájer Alma Virág Mirandaként és Barna Zsombor Ferdinándként szerethető párost alakít, akár a bábok mögé bújva, akár azokat hátrahagyva. Szerelmük kissé meseszerű, ugyanakkor Shakespeare maga sem akarja túlmisztifikálni ezt a kapcsolatot, ki is mondja, hogy Mirandának csak azért tetszik meg a férfi, mert eddig ő a harmadik, akit látott az életben apján és Calibanon kívül. (Kíváncsi lennék, mi lesz vele, mikor megérkezik Milánóba.)

 edv_8088.jpg

Ahogyan Shakespeare-től már megszokhattuk, a történet itt is több síkon játszódik, az egyes szálak egymás vetületei, tükörképei, amelyek ugyanazt a témát járják körbe más szemszögből. A viharban a hatalom erőszakkal való elvételére láthatunk példát a másik két történetszálon is. Egyfelől ott van Antonio (Ács Norbert), aki egykoron elűzte saját bátyját, most pedig Sebastiannal (Kemény István) kíván szövetkezni, hogy megöljék utóbbi testvérét, Alonsót (Beratin Gábor), Nápoly királyát, akinek segítségével tizenkét évvel azelőtt sikerült Prosperót letaszítani. Most mindhárman utóbbi kezében vannak, aki eleinte kegyetlen játékot űzve velük kíván bosszút állni, hogy aztán a darab végén a keresztényi szeretet nevében megbocsátson nekik.

 edv_7826.jpg

A harmadik, egyben legkomikusabb szál Stephanóhoz, a részeges borászhoz köthető, akit Pethő Gergő szólaltat meg, remek mimikával, bábja egy kövér borosüvegből kilógó fej. Játékban és humorban kiváló partnere Tatai Zsolt Trinculóként, az udvari bohócként. Színész és hosszú fabábja pompás párbeszédet folytat egymással, az előadás egyik csúcspontját jelentik ők. Miután Stephano megkínálja borral (és ezáltal tőle függő szolgává teszi) Calibant, a vadember igyekszik meggyőzni őt, hogy ölje meg Prosperót, legyen ő a sziget ura és vegye el feleségül Mirandát. Hannus Zoltán jóformán saját testét használja bábként, állatias viselkedése egyszerre komikus és félelmetes.

edv_8010.jpg

Szikszai egyik legjobb rendezői ötlete, hogy Ariel szerepét három színésznőre osztotta: Blasek Gyöngyire, Pallai Marára és Spiegl Annára. Ezáltal sokkal misztikusabb, rejtélyesebb lesz a sziget légköre és maga a történet is, több a játéklehetőség, a szellem felszabadítása pedig az előadás egyik legérzelmesebb és legkatartikusabb pontjává válik.

edv_7602.jpg

A Budapest Bábszínház minden darabjánál pontosan jelzi, hogy mely korosztály számára lesz élvezetes az előadás. Nem meglepő módon, ezt a bemutatót 16 éven felülieknek ajánlják, amelyre nem csak azért fokozott odafigyelni, mert Shakespeare-ről meg A viharról van szó, hanem mert a rendező komolyan veszi, hogy bebizonyítsa, miért nem csak gyerekeknek való a bábjáték. Sebastian és Antonio megskalpolnak egy majmot, hogy annak agyvelőjét ízletesen elfogyasszák, majd mindezt a kézfejből csapolt vérrel öblítik le. De nem csak ez az egy, már-már horrorba hajló jelenet: Ariel hárpiaként való megjelenése is félelmetes, az pedig egyenes bizarr, mikor Prospero levágja Caliban férfiasságát, és a méteres műfalloszt egy átlátszó dobozban hordozza.

edv_8162.jpg

„A báb nem korosztály, hanem műfaj” – hirdeti a Budapest Bábszínház, de ezt nyugodtan tekinthetjük ígéretnek is, amelyet aztán maximálisan be is tart a teátrum. És szerencsére, nem csak egyszeri kísérletezésről van szó, akad még bőven felnőtteknek szóló előadás a repertoáron.

Író: William Shakespeare
Fordító: Nádasdy Ádám
Zeneszerző: Dinyés Dániel
Bábtervező: Hoffer Károly
Díszlettervező: Cziegler Balázs
Jelmeztervező: Kiss Julcsi
Rendező: Szikszai Rémusz

A bemutató időpontja: 2018. szeptember 26. – Budapest Bábszínház, Ország Lili Stúdió

A cikk a 2019. január 5-én 19 órakor kezdődő előadás alapján íródott.

A bejegyzésben található fotók a Budapest Bábszínház oldaláról származnak! (fotók: Éder Vera)

Szólj hozzá

2019 William Shakespeare Fodor Tamás Szikszai Rémusz Próza Spiegl Anna Kemény István Budapest Bábszínház Nádasdy Ádám Hoffer Károly Pethő Gergő Ács Norbert Pallai Mara Tatai Zsolt Dinyés Dániel Hannus Zoltán Beratin Gábor Kiss Julcsi Barna Zsombor Pájer Alma Virág Bábelőadás Blasek Göngyi