2019. feb 02.

Delila (Centrál Színház, 2018)

írta: John Theatre
Delila (Centrál Színház, 2018)

Szerelmi négyszög áll Molnár Ferenc fordulatos-romantikus vígjátékának középpontjában. A Delila 2018-ban tért haza igazán: az a Centrál Színház ad otthont neki, amelynek épületében – az akkori Pesti Színházban – az ősbemutatót is tartották.

15210328279496_52.jpg

Molnár Ferenc édes-bús szerelmi történetét 1937 szeptemberében mutatták be legelőször a Pesti Színházban, melynek helyén ma már a Centrál Színház áll. Az azóta eltelt 80 évben a Delila viszonylag kevés alkalommal került bemutatásra hazai színpadon, a mostani, 2018-as bemutató a tizenkettedik a sorban. Pedig: Molnár aranykorát éli, nehezen találni olyan fővárosi teátrumot, amely ne tűzött volna műsorára az elmúlt években legalább egy drámát a szerző életművéből. (Én például kapásból kettőt tekintettem meg két egymást követő napon.) A Delila középpontjában Virág úr és az ő nyeremény-betétkönyve áll, amely alaposan felforgatja a csárda tulajdonosának életét. Hiszen nem elég, hogy ingatlan- és autóügynökök rohamozzák meg állandó jelleggel, még a szolgálatában álló Ilonka is kacérkodni kezd vele. Aminek persze Virág nem tud ellenállni, menthetetlenül szerelmes lesz a fiatal lányba, akinek azonban már van vőlegénye. Virágot mindez cseppet sem zavarja, sőt, válni is hajlandó. Ám mikor neje, Marianne tudomást szerez erről a „viszonyról”, minden női rafináltságát beveti, hogy megtartsa urát.

15210328536148_52.jpg

A Centrál Színház 2017-18-as évadának egyetlen nagyszínpadi bemutatóját a teátrum igazgatója, Puskás Tamás vitte színre. Annak ellenére, hogy ez még csak a második darab, amelyet az ő rendezésében láttam, egyre nagyobb meggyőződéssel állítom, hogy Puskás az egyszerű előadások híve. Ebbe az „egyszerű” kifejezésbe természetesen semmiféle negatívumot nem kell bele látni, csupán annyit takar, hogy a direktor nem kíván modernkedni, a történet aktualitását úgy emeli ki, hogy meghagyja azt saját korában. Bagossy Levente díszlete példának okáért kellően korhű, azonnal érezzük a csárda miliőjét, emellett könnyedén átrendezhető, de mégsem vonja el a figyelmet a színészi játékról. És ugyanez igaz a jelmezre (Szakács Györgyi munkája), és minden egyéb külsőségre (fények, zene): mind-mind fontosak a maguk nemében, ugyanakkor nem kerülnek előtérbe, feladatuk annyi, hogy segítsék a történetet és a színészek munkáját.

15210328537525_52.jpg

Hasonlóan a Házassági leckék középhaladóknak című előadáshoz, ennek a darabnak és rendezésnek is megvan az a nagy előnye, hogy azt is a nézőre bízza, hogy az le akarja-e vonni maga a tanulságot, vagy csak könnyed szórakozást lát benne. Ha utóbbi, arra is tökéletes a Delila, hiszen kapunk egy, ha nem is teljesen hétköznapi, de azért elég gyakori felállást, jönnek a fordulatok, a sztori bonyolódik, de aztán végül minden jóra fordul. Mindeközben önfeledten tudunk nevetni a Magyar Attila által megformált csaposon, aki mindenhol ott van (ott is, ahol nem kéne), és mindent hall (azt is, amit nem kéne). Tulajdonképpen ő a történet egyik mozgatórugója, hiszen jó alkalmazott módjára, időben figyelmezteti Marianne-t a veszélyre, így a nőnek elég ideje lesz egy biztos terv kigondolására. Magyar egy interjúban nyilatkozta, hogy látta már ezt a darabot amatőr színtársulatok előadásában, amely alapvetően gyenge rendezést és színészi játékot tudott felmutatni, ellenben az ő karaktere még ebben a közegben is képes működni. Való igaz, az érdem egy része kétségtelenül Molnáré, de hozzá kell tenni, hogy kevés olyan színész akad (persze, azért találunk, ha akarunk), aki ennyire természetes módon képes a humort a színpadra vinni, és minden teatralitástól mentesen játszani.

15210328276344_52.jpg

Szóval, ha nem akarunk nagyon a felszín alá menni, akkor is tökéletes választás a Delila, ugyanakkor érdemes azért kicsit mélyebbre ásni. A történetben szereplő szerelmi négyszög ugyanis roppant aktuális, még úgy is, hogy a probléma megoldása kissé idejétmúlt. Érdekes, hogy legutóbbi találkozásom a Stohl-Balsai párossal a Házassági leckék középhaladóknak előadáson volt, ahol hasonló felállásban láthatjuk karaktereiket. Stohl András egy fokkal higgadtabb figura csupán Virágként, és bár szexuális értelemben nem csalta meg feleségét Ilonkával, mégis beszélhetünk hűtlenségről, különösen annak fényében, hogy a történelem mintha csak ismételné önmagát, Marianne-nal is hasonlóképpen ismerkedett meg. Érthető, ha egy ötvenes éveiben járó férfi hiúságát annyira legyezni kezdi egy nála fiatalabb lány érdeklődése, hogy még az sem tűnik fel neki, hogy ez az intenzív figyelem sokkal inkább a nagyobb összegű nyereményének köszönhető, semmint a személyének. Ez a felállás mai is annyira gyakori, hogy a történet kiindulópontján nagyon meglepődni talán senki nem fog. Mindezt természetesen az első jelenetben – amelynek célja, hogy felvázolja az előzményeket – még nem annyira világos, pontosabban csak később döbbenünk rá, hogy Virág kifakadása az ingatlanügynökre (Endrédy Gábor) és az autóügynökre (Vári-Kovács Péter – akinek szerencsére csak az első jelenetben van szerepe, mert az előadással a Kisszínpadon párhuzamosan játszott Tökéletlenekben is volt jelenése egy órával később), akik csak megpróbálják kihasználni őt a haszon reményében, nem is igazán nekik szól, hanem saját belső vívódásának kivetülése. Ugyanakkor érdemes megfigyelni azt is, hogy Molnár mennyire jól ellensúlyozza Virág szavait későbbi tetteivel, hiszen pont abba a csapdába esik bele, amely ellen annyira ágál a történet elején.

15210328275174_52.jpg

Balsai Móni Marianne-ja magát a nagybetűs Nőt testesíti meg, bizonyítva, hogy ha egy asszony el akar érni valamit, akkor el is éri. Kétségbeesésre nincs idő, mindig és minden helyzetben kénytelen talpon maradni, emelt fővel állni. Rafinériájának színes tárházához nem fér kétség, a cél érdekében a legnagyobb áldozatra is képes, még úgy is, hogy éppen elég lenne számára, ha csak szavakkal manipulálna, azok mögött nem lennének igazi tettek. Bár tény, hogy azzal csak ideiglenesen oldaná meg a problémát, amely előbb-utóbb újból felütné a fejét, így nagylelkűsége inkább saját jövőjének bebiztosítására szolgál. Ugyanakkor joggal merülhet fel bennünk a kérdés, hogy érdemes-e egy olyan férfiért küzdeni és az áldozatot hozni, aki – még ha elvakultságában, hirtelen felindulásból is, de – képes volna elhagyni őt. A választ az előadás már a nézőre bízza, így az teljes mértékben az egyéntől és annak gondolkodásmódjától függ. Ha nagyon romantikus és szentimentális akarnék lenni, azt mondanám, hogy éppen a Virág érzett szerelem miatt akadályozza meg, hogy a férfinak csalódnia és szenvednie kelljen évek (de lehet csak hónapok) múltán. Ellenben, ha a realitást nézzük, sokkal inkább az indokolja Marianne döntését, hogy nem akar elvált, szégyenben maradt asszony lenni, a látszatért pedig képes feláldozni a saját boldogságát. (Nehezen képzelhető el ugyanis, hogy ténylegesen, teljes szívéből megbocsátott férjének, ha csak nem vall egészen liberális nézeteket.)

15210328534924_52.jpg

Trokán Nóra a maga egyszerűségével válik nagyszerűvé Ilonka szerepében. Nem vagyok benne teljesen biztos, hogy előre megfontolt szándékkal próbálna meg gazdag férfiak köreibe kerülni, hogy a kapzsiság hajtaná, ahhoz túl együgyűnek tűnik. Elképzelhető, hogy úgy gondolta, valóban tetszik neki Virág, még ha nincs is tisztában azzal, hogy csak a vagyon miatt érzi a vonzalmat. Őrlődése a vőlegénye és „szeretője” között az előadás bizonyos pontján valódinak is tűnik, és valahol mélyen, számára is megnyugvást hoz, hogy végül nem neki kellett döntenie a két férfi között. Ódor Kristófnak megint kissé hálátlan feladat jutott, hiszen éppen az ő figurája mondható a legkevésbé izgalmasnak a szerelmi négyszögből. Az ő esetében nem először érzem azt, hogy olyan karaktert kell eljátszania, amelyben nem igazán tud kiteljesedni. Természetesen, most is igyekszik minél több színt vinni az amúgy eléggé szürke, és talán kissé egysíkú karakterbe, de sajnos nem képes többé válni a lúzer férfi szerepétől.

15210328277809_52.jpg

Az előadást a Centrál egyben, szünet nélkül játssza, az időtartam alig 100 percre korlátozódik, feltételezhetően a dramaturg, Baráthy György erősen húzott a szövegkönyvből, hogy minden beleférjen ebbe a hollywoodi játékidőbe. Szerintem ez jót tett a darabnak, feszesebbé vált, ráadásul nézőként nem kell kizökkenünk a történet hangulatából. (Habár, abból a szempontból talán érdemes lenne szünetet tartani, hogy aki meg akarja beszélni a darab cselekményét és leendő fordulatait, azok ne előadás tegyék ezt meg.) Az első és a harmadik felvonás a csárda előkertjében, a második magában a csárdában játszódik, így kétszer is át kell díszletezni a darab folyamán (amiért külön dicséret illető a stábot, hiszen tényleg percek alatt oldják meg a helyszínváltozást). A „szünetekben” Weszely Ernő és Gats Éva „utcazenészként” gondoskodnak arról, hogy megmaradjon a korszak atmoszférája – érdemes egyébként az előadás alatt is figyelni a zenei aláfestésre, hallhatjuk többe között a Meseautót is.

15210328538618_52.jpg

Ezzel az előadással sikeresen letudtam a Centrál Színház előző évadának bemutatóit (igazából, a mostaniból is csak a Nemek és igenek hiányzik, de annak a premierje csak egy hónap múlva lesz esedékes), és a látottak alapján egyre bátrabban váltok jegyet a még repertoáron lévő, korábban bemutatott darabjaikra is. Mondanám, hogy ajánlom ugyanezt azoknak, akik szintén könnyed kikapcsolódásra és/vagy önfeledet szórakozásra vágynak, de szerencsére a Centrál pont nem az a színház, ahol küzdeni kellene a jegyeladással, hiszen mindegyik előadásukra akkora az érdeklődés, hogy egy-két nap alatt teltházat képesek produkálni.

Író: Molnár Ferenc
Dramaturg: Baráthy György
Zene: Budapest Bár
Díszlettervező: Bagossy Levente
Jelmeztervező: Szakács Györgyi
Rendező: Puskás Tamás

A bemutató időpontja: 2018. március 9.  – Centrál Színház

A cikk a 2019. január 20-án, 19 órakor kezdődött előadás alapján íródott.

A bejegyzésben található előadás-fotók a Centrál Színház oldaláról származnak, fotós: Horváth Judit.

Szólj hozzá

2019 Stohl András Trokán Nóra Molnár Ferenc Próza Centrál Színház Balsai Móni Vári-Kovács Péter Bagossy Levente Puskás Tamás Magyar Attila Ódor Kristóf Baráthy György Gats Éva Endrédy Gábor