Hosszas előadás- és időpontkeresést követően nemrég sikerült eljutnom a Színház- és Filmművészeti Egyetem ötödéves hallgatóinak (egyik) vizsga-előadására, amely Shakespeare A velencei kalmár című drámáját veszi alapul.

Régóta érlelődött bennem a gondolat, hogy megnézzek egy olyan előadást, amelyben SZFE-s hallgatók láthatók. Egyfelől akadnak azért, mert akadnak olyanok, akiket kőszínházban láttam már korábban, másrészt szívesen ismerek meg új arcokat, akiknek aztán pályafutását - ha minden jól alakul -, akár nyomon is tudom követni. Erre pedig nem is lehetne jobb terepet találni az Ódry Színpadnál – pontosabban, jelen előadás esetében a Vas utcánál és az egyetem egykori menzájánál.

A Pesti Színházban látható A velencei kalmárról pár hónappal ezelőtt írtam, akit érdekel a történet, valamint magáról a drámáról való elmélkedésem, azoknak ajánlom azt a bejegyzést, most inkább más szempontból közelítem meg az előadást. (Meg hát, felesleges is lenne ugyanazt kétszer leírnom, a véleményem azóta sem változott, továbbra is ez az egyik legkedveltebb Shakespeare-darabom.)

Aki jegyet vált erre az előadásra, az jobb, ha felkészül, hogy gyakorlatilag semmilyen formában nem egy szokásos színházi performanszt fog látni. Érdekes már maga a kezdés időpontja is: a szeptemberi bemutató 19.12-kor kezdődött, az általam látott előadás pedig 22.30-kor, ami elsőre talán kissé riasztó is lehet, tekintve, hogy elég hidegek még az éjszakák, és az első 10 percben az utcán állva nézzük a fiatal színészek játékát. De az élmény könnyedén kárpótolhat minket ezért a "kellemetlenségért", hiszen nem mindennap lehetünk tanúi egy ilyen formátumú előadásnak.

Szóval, az első 10 percben nagyjából felvázolják az alaptörténetet: Bassanio (Konfár Erik) pénzt kér kölcsön barátjától, Antoniótól (Koroknai Sándor), akinek általában van is, de most még sincs, így egy zsidó uzsorástól, Shylocktól kérnek kölcsönt. Hevesi László az utcán álló parkolóautomatára felmászva, és azon egyensúlyozva egyezik bele az alkuba, feltéve az esetleges késedelmes fizetés bánatpénze az lesz, hogy kivághat egy font húst Antonióból.

A történet innentől kezdve viszonylag felgyorsul, a felesleges (vagy pontosabban a történet szempontjából kevésbé releváns) részeket át is ugorjuk. A színlapon nem tüntetik fel, így csak találgatni tudok, hogy a Vas István fordításában elhangzó szöveget maga a rendező és osztályvezető-tanár, Zsótér Sándor (az osztály másik vezetője Börcsök Enikő) esetlegesen a színészekkel közösen, vagy dramaturg-hallgatókat felkérve húzta-e meg, vagy másra lett bízva a feladat. Megvallom, ha nem ismerném a drámát magát (néha a nevekben még így is elveszek), a történet első felét nehezen tudtam volna követni. Ezt nem feltétlen könnyíti meg az sem, hogy egy színész több szerepben is feltűnik, és van szerep, amit több színész játszik. De a történet második fele (gyakorlatilag maga a tárgyalás, illetve Portiáék játéka a férjeikkel) már sokkal élvezetesebb volt, addigra elkaptam az előadás hangulatát, és nagyon élveztem a látottakat.

Ez az produkció ugyanis bebizonyítja, hogy gyakorlatilag tényleg nulla költségvetésből létre lehet hozni igazi színházat. Az utcáról abba a terembe érkezünk, amelyből addig a szereplők érkeztek, és habár ezt menzának nevezik, feltehetőleg már csak a neve őrzi emlékét annak, hogy itt valaha hallgatók ebédeltek, mára ezt is osztályteremmé alakították át. Ennek megfelelően viszonylag szűkös a hely, szerintem 30-40 embernél többen nem is férnek be, de ez is kölcsönöz egyfajta különleges hangulatot a darabnak. Nem tudom, hogy a véletlen hozta-e így, netán a terem kialakítása miatt esett éppen erre a drámára a választás, de mindenképpen ötletes, hogy az egyik történetszál alapját adó három ládikát remekül helyettesítette a három, utcára néző ablak, amelyek többnyire átjáróként is szolgáltak. De az ötletek tárháza nem merül ki ennyiben, néhol egészen apró eszközökkel éri el a darab, hogy ámuljunk a leleményességen. Nekem ilyen volt például a papírból ragasztott pajesz, vagy a tárgyalás alatt a háttérben egy fehér vászonra vetített műtét, amely során végig élesben látjuk azt, ami a bosszúvágytól fűtve Shylock szeme előtt lebeg.

Az előadás nagyjából hetven perces, vagyis az eredeti dráma szövegének több mint a fele ment a kukába, kapunk viszont helyette német nyelven előadott dalokat Schumann Dichterliebe ciklusából, meg a Heiveinu Shalom Aleichem is felcsendül egy ponton. Ezek a történethez tulajdonképpen nem sok pluszt adnak, inkább csak arra jók, hogy kicsit feloldódjunk, meg helyre rakjuk magunkban az addig történteket (amire időnként tényleg szükség van a rohamtempó miatt).

Annak ellenére, hogy vizsga-előadásról van szó, ahol az egész osztálynak meg kellene mutatni, mit tud, mégis úgy éreztem, hogy Hevesi László magasan kiemelkedik a társai közül. Groteszk módon, hol humorosra, hol véres komolyra véve a figurát formálta meg Shylockot. Időnként szabályosan látni lehetett az "őrületet" a szemében, de arccal és testtel is remekül játszott, prózai hangja is kellemes. Roppant kíváncsi vagyok, diploma után merre fog elhelyezkedni, annyi bizonyos, hogy ha a fővárosban szerződik le kőszínházhoz, mindenképpen követni fogom. Vele szemben a történet másik főszereplőjét, az Antoniót játszó Koroknai Sándort én kevésnek éreztem ehhez a szerephez. A történet végére kezdett ugyan magára és a karakterére találni, de addig pár nagyszerű lehetőséget elszalasztott.

Konfár Eriket már ismertem korábbról, a Radnóti Színház több előadásában is volt szerencsém látni, ahol több tudott lenni a hősszerelmes karakternél, itt is azokban a jelenetekben remekelt igazán, amikor ki tudott zökkenni ebből a sémából. Bajor Lilit szintén ismerősként köszönthettem, érdekesség, hogy a Vígben és a Pestiben jelenleg csak Shakespeare-darabokban (Szentivánéji álom, A velencei kalmár, Lóvátett lovagok) látható. Most szerencsére kicsivel nagyobb szerep jutott neki Jessicaként, amelyben szépen helyt állt. Szalay Bence, akit szerintem egy ország ismert meg A Viszkis főszereplőjeként, alakítja a lányt megszöktető Lorenzót.

Az előadás felejthetetlen pontja Hajdu Tibor játéka, különösen, amikor a fiatal és idős Gobbót alakítja egyszerre, önmagával harcolva, jórészt az utcán (kíváncsi vagyok, milyen lehet kívülállóként, éppen arra sétálva megpillantani őt, biztos vagyok benne, hogy lenne olyan, aki inkább átmenne a túloldalra). Rajtuk kívül még Nagy Katalin és Koller Krisztián játékát kell mindenképpen kiemelnem, akik felváltva alakítják Portiát és Nerissát, a két női szereplőt. Itt azért is lehet indokolt a férfi-női szerepekkel játszani, mert a történet egy pontján a frissen házasodott lányok férfiruhát öltenek magukra, hogy így mentsék meg Antonio életét. Koller Krisztián nagyon finom eszközökkel, érzékletesen alakítja Portiát, nem paródiaként tekint a szerepre, még akkor sem, ha időnként humorossá is válik szerelmi kettőse Konfár Erikkel.

A történet zárásaként Zsótér Sándor okoz egy kisebb fajta meglepetést a színészeknek és a nézőknek egyaránt, elmondatva hallgatóival Walt Whittman Ó, kapitány, kapitányom! című versét, amelyet elsőre nem igazán sikerült hova tennem. Meg, ha őszinte akarok lenni, másodjára sem, de kaptam külsős segítséget, így tudtam meg, hogy Zsótér szereti ilyen formában megállítani az előadásokat, kicsit kizökkentve a színészeket a megszokott és begyakorolt szerepből. Feltehetőleg, hogy ez a hallgatók számára is mindig az újdonság erejével hasson, minden alkalommal máshol "szakad félbe" a darab, más a szöveg is, de az is könnyen elképzelhető, hogy van olyan este is, amikor "gond" nélkül megy le az egész. Ilyen formában tehát minden egyes előadás igazán egyedivé válik, színésznek és nézőjének egyaránt.

Az biztos, hogy nem utoljára látogattam el a Vas utcába, a jövő évadtól kezdve tüzetesebben fogom vizsgálni a műsorrendet, meg persze kíváncsian várom a szeptembert, hogy lássam, melyik színész hol tudott elhelyezkedni.

Szerző: William Shakespeare
Fordította: Vas István
Rendező: Zsótér Sándor

A bemutató időpontja: 2018. szeptember 15. – Ódry Színpad - Menza

A cikk a 2019. március 16-án, 22 óra 30 perckor kezdődött előadás alapján íródott.

A bejegyzésben található előadás-fotók a Színház- és Fimművészeti Egyetem facebook oldaláról származnak (fotós: Éder Vera)