Tóték (Szegedi Nemzeti Színház - Városmajori Szabadtéri Színpad, 2018)

A Városmajori Színházi Szemle második vendégeként érkezett Budapestre Örkény István Tóték című groteszk drámája. A Szegedi Nemzeti Színház előadását Bezerédi Zoltán rendezte.

-65b4903.jpg

Örkény István legismertebb műve eredetileg filmforgatókönyvnek készült, először mégis kisregény formájában jelent meg. (Elsőként 1966-ban a Kortárs című folyóirat közölte, könyvként 1967-ben a Nászutasok a légypapíron című kötetben jelent.) 1967-ben a szerző saját maga adaptálta színpadra, a Tótékat azóta is gyakran veszik elő a hazai színházak. Két évvel később a filmváltozat is elkészült, Isten hozta, őrnagy úr! címmel (rendező: Fábri Zoltán), 1974-ben Szinetár Miklós készített belőle rádiójátékot. Pár hónappal ezelőtt pedig elkészült a mű operaváltozata is, a történethez Tóth Péter szerzett zenét, az Eiffel Műhelyházban tartott produkciót Káel Csaba rendezte.

-65b4626.jpg

„Ha egy kígyó (ami ritkaság) fölfalja önmagát, marad-e utána egy kígyónyi űr? És olyan erőhatalom van-e, mely egy emberrel ember voltát megetethetné? Van? Nincs? Van? Fogas kérdés!” – A Mátraszentannán tűzoltó parancsnokként dolgozó Tót Lajost és családját (feleségét és lányát) nagy megtiszteltetés éri: a fronton harcoló fiuk parancsnoka náluk kívánja tölteni kéthetes pihenőjét, hogy az állandó partizánveszély miatti idegkimerültségét enyhíteni tudja. Ahogy a kisebbik Tót levelében írja: az őrnagynak nincsenek nagy igényei, csak igen érzékeny a szagokra, a lármára, nem tűri a tétlenséget, no meg álmatlanságban is szenved. Tóték minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy a parancsnok kedvében járjanak, ám maguk sem sejtik, hogy mire vállalkoztak, csak azért, hogy fiuk magasabb pozícióba kerüljön.

-65b4709.jpg

A Szegedi Nemzeti Színház idei évadjában a Tóték nyitotta a kisszínházi bemutatók sorát. A művet közel 20 év után tűzte újból műsorára a teátrum, Szegeden egyébként legutoljára 2010-ben játszották utoljára a darabot, egészen pontosan az Újszegedi Szabadtéri Játékokon, akkor a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház vendégelőadását nézhették meg az érdeklődők. Örkény drámája Barnák László első igazgatói évének első bemutatója volt, és a számokat tekintve ennél szebb nyitást nem is kívánhattak volna, hiszen a Tóték az idei évad egyik legnagyobb sikerévé vált: az előadásokra rekordsebességgel fogytak el a jegyek, ráadásul ez az első olyan szegedi produkció, amely meghívást kapott a Városmajori Színházi Szemlére.

-65b4668.jpg

Mivel a szegedi előadásokra nem sikerült eljutnom, így külön öröm volt számomra ez a meghívás, főleg azért, mert nagyon kíváncsi voltam Szilágyi Annamáriára, aki nagy kedvencemmé vált az ottani társulatból. A történet – csak úgy, mint Örkény egypercesei – valódi groteszk dráma, amely úgy mutat görbe tükröt a nézők elé, hogy csak utólag döbbenünk rá, hogy saját magunk torzított mását láttuk viszont a színpadon. Tóték egyszerű emberek, akik teszik mindennapos dolgaikat, és akik valódi megtiszteltetésként élik meg, hogy fiuk parancsnoka, egy igazi, hús-vér tábornok náluk száll meg. Gyorsan össze is hívják a falut, hogy mindenkit figyelmeztessenek: semmilyen nesz vagy zaj nem zavarhatja meg a vendég nyugalmát. Már itt megfigyelhető a történet groteszk mivolta, hiszen Gizi Gézáné (Molnár Erika) is beolajozza a kaput, hogy az ne nyikorogjon, pedig az jelezte számára mindig, ha új vendég érkezett hozzá, a község postását pedig arra veszik rá, hogy még csak levegőt se vegyen, ha Tóték háza előtt jár, mert hogy túl hangosan lélegzik.

-65b4840.jpg

Egyszóval, csendre és nyugalomra van szükség, még a buszt is leintik, hogy ne dudáljon. A gyakorlott városmajori néző azonban tudja, hogy az előadás kezdetét követően, nyolc órakor jó hosszan és jó hangosan kezdenek el harangozni a közeli templomban (ráadásul kétszer is nekikezdenek, pár perc különbséggel), így izgatottan várja, hogy ebből mit hoznak ki. Feltételezem, az alkotók előre számoltak ezzel a kellemetlen velejáróval, így ezt is beépítették a történetbe. (Ha pedig nem, akkor a színészek remekül improvizáltak.) És ha már a körülmények úgy adták, hogy mindenképpen harangoznak, a sors cserébe úgy hozta, hogy dramaturgiai szempontól a lehető legjobb pillanatban, vagyis a parancsnok megérkezésekor szólaljon meg. Ez a kis incidens külön adott egy fricskát a történetnek, habár a nagyjából két perces szünet kicsit hosszúra nyúlt (főleg, hogy egy fiatalokból álló társaság idétlen módon végig vihogta az egész jelenetet).

-65b4853.jpg

Ahogy haladunk előre a történetben, egyre bizarrabbá válik Tóték helyzete. Egyikük sem mer ellentmondani a vendégüknek, lesik minden kívánságát. Ez még úgy-ahogy tűrhető is lenne, ha az őrnagy nem fedezné fel a dobozolás adta örömöket, így hát a család minden tagját befogja, éjt nappallá téve hajtják a dobozokat. Tóték életritmusa felborul, már aludniuk sem szabad, sőt, ásítani vagy panaszkodni sem. Pontosabban lehetne, hiszen az őrnagy minden alkalommal elmondja, hogy nyugodtan vallják meg, ha kényelmetlen lenne a jelenléte, de ezzel az érzelmi zsarolással éppen az ellenkezőjét éri el. Idővel a család is kezd széthullani, az összetartozás, az egymásért való kiállás megszűnik. Mindannyian feladják saját énjüket, egymás ellen fordulnak, csak azért, hogy a hatalommal bíró személy kedvében járjanak.

-65b5043.jpg

Tulajdonképpen erről szól maga a darab és így Bezerédi Zoltán rendezése is, vagyis arról, hogyan hódolunk be a felsőbb hatalomnak, ha cserébe várunk is valamit. Tóték megalázkodnak, kifordulnak önmagukból, ami láthatóan egyedül a családfőt zavarja igazán. A Vicei Zsolt által megformált postásnak köszönhetően azonban újabb csavarral szolgál az első felvonás vége: Tóték fia életét vesztette a fronton. Így hát értelmetlenné válik az egész vendéglátás, pontosabban csak válna, ha a levélhordó nem szelektálná kénye-kedve szerint a küldeményeket: a rossz híreket megtartja saját magának, hogy minél kevesebb fájdalmat okozzon az otthonmaradottaknak. Innentől kezdve minden egyes doboz elkészítése sziszifuszi munka, csak épp a címszereplők nem sejtik ezt, ők továbbra szüntelenül teljesítik vendégük minden egyes kívánságát. Ám a műfaji megjelölésben ott a „tragi” szócska, így sejthető, hogy mindez, ha nem is váratlan, de valóban groteszk módon ér nem éppen boldog véget. Ám Bezerédi rendezése a lezáráson is csavar egyet, üzenve ezzel, hogy hiába szüntetjük meg az elnyomót, a hatalmaskodó mindig visszatér, gyökeresen kiirtani nem, vagy csak nagyon nehezen lehet.

-65b5118.jpg

Gömöri Krisztián remekül hozza az ideggyenge, munkamániás és kissé pszichopatikus vonásokat is felsejtető őrnagy karakterét, aki talán nincs is tudatában annak, mennyire kiszolgáltatottá teszi vendéglátóit. Borovics Tamás szintén kiváló Tót szerepében, érezhető, hogyan válik a kedves, szerethető és humoros családfő egy kiégett, idegileg kimerült, éppen ezért már gondolkodás nélkül cselekvő férfivá, akinek nem csak önérzetét sértették meg, de jóformán minden tekintélyét elvették. Szilágyi Annamária most sem hazudtolta meg önmagát, sőt, kifejezetten örültem, hogy a drámai oldalát is megmutathatta. Éppen a XIV. Renéről írt kritikámban fogalmaztam meg, hogy mennyire szívesen látnám a komikán túl más szerepkörben is, most pedig megadatott a lehetőség, Szilágyi pedig bizonyított. Teljesen új arcát ismerhettem meg, a második felvonás egyik legmegrendítőbb jelenete is hozzá köthető. Ágikaként Sziládi Hajna tűnik fel, szintén eggyé válva a szereppel, hitelesen alakítja a kezdetben naiv, gyermeki lelkületű lányt és az önmagából kiforduló fiatal nőt egyaránt.

dsc_0703_edited-720x480.jpg

Az előadáshoz Rozs Tamás komponált zenét, az ötfős zenekar a nézők számára is jól látható módon foglal helyet. Ezen a ponton a rendezés kicsit megbukott, hiszen a zenészek elhelyezése semmilyen módon nem illeszthető be a történetbe, kihagyott ziccerként csak díszletelemekké válnak. Ellenben a díszlet: Khell Csörsz színpadképe önmagában is impozáns látványt nyújt, a fenyvesekkel tarkított erdővel és a jobbszélen látható Tót-portával, ám mégsem vonja el a figyelmet a szereplőkről és a történetről. Cselényi Nóra jelmezei megidézik előttünk a korabeli falusi életet és annak „divatvilágát”.

foto_kosa_boglarka_2.jpg

A groteszk történet tele van fekete humorral, amely az arra fogékonyakat bizonyára kellően jól elszórakoztatja, ám sajnos nem tudok elmenni amellett, hogy közel három órán át kicsit töménnyé válik az előadás. A cselekmény lassú lefolyású, és éppen a groteszk mivolt miatt kissé vontatottá, unalmassá is válik bizonyos pontokon. Az előadás nézve gyakran érezhetünk késztetést, hogy felpattanjunk a székünkből, ráordítva a szereplőkre, hagyják hátra a monotonitást. Így válik az előadás nagy erénye annak hátrányává is, ám, hogy ezek közül melyik a dominánsabb, azt már döntse el mindenki maga.

Író: Örkény István
Díszlet: Khell Csörsz
Jelmez: Cselényi Nóra
Zene: Rozs Tamás
Dramaturg: Bíró Bence
Rendező: Bezerédi Zoltán

A bemutató időpontja: 2018. szeptember 28. – Szegedi Nemzeti Színház, Kisszínház

A cikk a 2019. június 14-én 19 óra 30 perckor kezdődött, a Városmajori Szabadtéri Színpadon bemutatott előadás alapján íródott.

Fotók: Szegedi Nemzeti Színház, Kósa Boglárka