Egy év szünet után visszatér a fővárosba Frank Wildhorn musicalje, a Bonnie & Clyde. Az előadást – kettős szereposztásban – június 29-én és 30-án láthatja a közönség a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon. Az előadásról Harangi Máriával, a darab rendezőjével, valamint Ódor Kristóffal, az egyik Clyde-dal beszélgettem.

A Bonnie & Clyde ősbemutatóját tavaly nyáron tartottátok, akkor a Városmajori Szabadtéri Színpadon játszottatok. Az előadásnak most a Margitszigeti Színpad ad otthont. Mennyiben lesz más a mostani bemutató?

Harangi Mária: A két színpad mérete jelentősen eltér egymástól, illetve a nézőtér is jóval nagyobb. A legnagyobb kihívás számunkra jelenleg az, hogy amit tavaly megalkottunk, annak most többszörös méretben is működnie kell. Érdekes, hogy tavaly nagyon sokat próbáltunk a Margitszigeten, egy ideig az Uszályon, utána – mivel a díszletünket nem lehetett jelezni – beköltöztünk a Nagyszínpad mögötti díszletraktárba, ott dolgoztunk. Már akkor is felvetődött, hogy a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon is működne az előadás, de végül csak most, egy évvel később vált valóra ez az álom. Örülök neki, de azért erőteljes kihívás ezen a hatalmas méretű színpadon olyan produkciót létrehozni, ami eljut a legutolsó sorokba is. Wildhorn egy jól megírt, nagy hatásokkal dolgozó darabot alkotott, viszont tele van intim jelenetekkel, amely szokatlanabb a musicalirodalomban. Ennek az intimitásnak ugyanúgy kell hatnia, ezért eszközöltünk egy-két apróbb változtatást a látványon, ami segíti majd, hogy minden néző erős színházi hatást kapjon.

A musical szereposztása nem változott, mégis van egy lényeges különbség a tavalyi előadáshoz képest. Akkor a szereplők többsége még egyetemi hallgatóként lépett fel, mostanra végzett színészek. Ez jelent bármiféle változást?

Harangi Mária: Nem gondolnám. Ők ugyanazok az emberek, akik akkor voltak, csak most már diplomával a kezükben játszanak. Nagyon szerettem együtt dolgozni velük, rendkívül emlékezetes próbaidőszak volt a tavalyi nyár. Jó érzésekkel érkeztem most is, sajnos csak egy hétig próbálunk. Szerintem inkább az előadás az, ami érett ez alatt az egy év alatt. Ha az ember megcsinál egy darabot, és tudja, hogy hónapok vagy akár egy év múlva újból fogja játszani, akkor az továbbra is dolgozik benne.

Kristóf, egy év szünet után bújsz ismét Clyde bőrébe. Neked mennyire nehéz újra felvenni a karaktert?

Ódor Kristóf: Az én tapasztalataim azt mutatják, hogy amit egyszer megtanultál és játszottad is párszor, az nagyon hamar visszajön. Lehet, hogy most rögtön nem tudnám előhozni, de ha átfutom a szövegkönyvet, megnézem a tavalyi előadás felvételét, szinte azonnal visszajön minden. Teljesen igaz, amit Marcsi mondott: a darab érik az emberben, ilyen hosszú szünet után nagyobb rálátásunk van a történetre, a szituációkra. Én bízom benne, hogy jót tett az előadásnak a pihenő.

Marcsi, Kristóffal már dolgoztatok együtt, 2017-ben a Centrál Színház egyik bemutatójában, az Ájlávjúban. Ennek a közös munkának köszönhető, hogy ő lett végül az egyik Clyde?

Harangi Mária: Egy kicsit pontosítok: 2008-ban volt az Ájlávjú első bemutatója, ’17-ben felújításként került vissza a repertoárra, a Kisszínpadra, Kristóf akkor állt be. Amikor Teodóra (Bán Teodóra, a Szabad Tér Színház Nonprofit Kft. igazgatója és művészeti vezetője – szerk.) megkeresett engem, a főszereplők, Kristóf és Lilla (Litauszky Lilla Bonnie szerepében – szerk.) már megvoltak. Később derült ki, hogy ez egy sokszoros koprodukció lesz, a Színművészeti Egyetemmel, a Kaposvári Egyetemmel, a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakgimnáziummal és a Debreceni Csokonai Színházzal. Azt is érdemes tudni, hogy az előadás a szabadtéri bemutató után Debrecenbe költözött, az idei évadban ott játszották, de teljesen más csapattal, az ottani társulattal. Most visszakerült hozzánk a díszlet, a jelmez, így újból az ősbemutató szereposztása lesz látható. Éppen ezért, a korábbi munkakapcsolat nem számított, de örülök annak, hogy dolgoztunk már együtt Kristóffal, mert az mindig könnyebbséget jelent.

Ódor Kristóf: De mondhatjuk nyugodtan azt, hogy Marcsi ezer embert hallgatott meg, és abból lettem én kiválasztva, az sokkal jobban hangzik. (nevet)

Harangi Mária: Egyébként az eredeti tervben nem szerepeltek külsős színészek, így például Kristóf helyzete tényleg különleges. De annyira mégsem lóg ki a sorból, ő is Novák Eszter és Ascher Tamás tanítványaként végzett, csak éppen az előző osztályba járt.

Frank Wildhorn neve a musicalrajongóknak nem ismeretlen, a Jekyll és Hyde, illetve a Rudolf című musicaleket több színház is játszotta. A Bonnie & Clyde miben lesz más, mint az eddigiek, miért ajánlanátok?

Harangia Mária: Egyrészt a színészek miatt. Egy friss generáció, akik most nőnek fel, és indulnak el az útjukra, és én Kristófot is a fiatalokhoz sorolom.

Ódor Kristóf: Köszönöm szépen. (nevet)

Harangi Mária: Szóval, egy olyan generációt láthatnak a nézők, akik a jövőben a magyar zenés színpadokon gyakran meg fognak fordulni. Ahogyan ők a karaktereik bőrébe bújnak, mélységesen hiteles, pont azért, mert ennyire fiatalok, és bár szakmailag felkészültek, mégis érintetlenek. Valamint, ez egy jól ismert történet – talán azt is mondhatnánk, hogy egy lerágott csont –, amely kapott egy teljesen új szemszöget. Nem a bűnesetekre vagy a szerelmi szálra fókuszál, sokkal inkább a szereplők háttértörténetére, motivációikra. Nagyon sok az olyan jelenet, amelyben azt látjuk, hogy mekkora küzdés volt az az élet, az az Amerika, amelyikben játszódik a cselekmény, milyen lehetett akkor és ott álmokat elérni, vagy egyáltalán, csupán életben maradni. A két főszereplő családtagjai, barátai, vagy éppen a rendőrök, akik a nyomukban vannak, szóval, mindenki ezer szállal kapcsolódik egymáshoz és roppant tanulságos, hogy a két ámokfutó mellett milyen emberi sorsok bukkannak még fel, milyen döntéseket kellett meghozniuk az embereknek.

Bonnie és Clyde nem kimondottan azok a pozitív hősök, akik musical-főszerepért kiáltanak. Tud velük menni a néző?

Ódor Kristóf: Érdekes, hogy mindannak ellenére, hogy tudjuk, miket követtek el, mégis körbeveszi őket egy pozitív aura, egy jó megítélés. Nemrég jött ki a Netflixen a The Highwaymen című film Kevin Costnerrel és Woody Harrelsonnal a főszerepben, ez az alkotás az őket üldöző rendőrpárosról szól, ott Bonnie és Clyde valóban bűnözők, akik rendőröket és civileket öltek meg. Az 1967-es film ezzel szemben kicsit romantizálta a történetet. A musical valahol a kettő között helyezkedik el. Akárhogy is nézem, az én karakterem, Clyde egy pszichopata. Ahogy Marcsi is mondta, megismerjük a családját, a hátterét, hogy honnan jött, így bizonyos mértékben meg tudjuk érteni. Szerintem lehet velük menni nézőként, de nem könnyű. Ha jobban belegondolsz, a legérdekesebb sztorik mindig azokról szólnak, akik kilépnek a morális határok közül. Ezek az emberek izgalmasabbak, mert ők meglépték azokat a lépéseket, amiről mások csak álmodnak.

Harangi Mária: Nagyon ügyes a darab abból a szempontból, hogy visszarepít minket a főszereplők gyerekkorába, könnyű megszeretni őket. Már akkor azokat az álmokat kergették, amiket aztán a későbbiekben, egészen extrém módon váltottak valóra. Egy gyermekhez mindig könnyű kapcsolódni, hiszen eszünkbe jut, hogy mi is ilyenek voltunk, teli vágyakkal, álmokkal. Viszont az emberben – jobb esetben – működnek fékek, éppen ezért mindig is csábító elgondolkodni azon, hogy mi lenne, ha átléphetnénk a határainkat. Ezek a történetek azért működnek, mert az emberek vágynak erre a nagyfokú szabadságra, hogy mindent felrúgva és mindennek hátat fordítva tegyék, amit szeretnének. A darab főhőseit is a teljes élet vágya hajtja – a hosszával nem törődve, bármi is legyen az ára.

Ódor Kristóf: A darabbéli Clyde már gyerekkorában is arra vágyott, amit felnőttként véghez vitt, neki a gengszterek voltak a példaképei. Viszont Bonnie ebből a szempontból kicsit más: neki a hírnév volt a fontos, filmsztár akart lenni. Bűnrészes volt, az igaz, de ő nem ölt meg senkit.

Harangi Mária: Viszont címlaphoz jutott, így a gyermekkori álma valóra vált. Csak kicsit más úton. Én úgy gondolom, hogy ők ketten egymás tükörképei: két erősen nárcisztikus ember, akik kiszolgálták a másiknak a vágyait. Egymás mellett lehettek azzá, akikké egyedül nem sikerült volna válniuk.

Valós személyt játszani, akár filmen, akár színpadon, mindig nagy kihívás, de igazi jutalomjáték is. Kristóf, Clyde megformálásánál csak a musical szövegkönyvére és zenéjére hagyatkoztál, vagy utána néztél tüzetesebben a karakter életének?

Ódor Kristóf: Valós személyt játszani nem csak kihívás, hanem garantált Oscar-díj! (nevet) Természetesen utánajártam az életének, de sokat is beszélgettünk róla Marcsival. Nyilvánvalóan egy darab nem tud minden egyes szegmensről beszámolni, emiatt az ő sztorijuk is elkezdett jobban érdekelni. Ilyenkor jövünk rá, hogy azon kívül, hogy ők voltak Bonnie és Clyde, a híres bankrabló páros, elég keveset tudunk. Végeztem háttérmunkát, szerintem ez fontos és elengedhetetlen, mivel a színpadon csak helyzeteket tudsz eljátszani. Ahhoz tudni kell, hogy az az ember milyen jellemvonásokkal bír, hogyan beszél és cselekszik bizonyos helyzetekben. Ezen kívül iszonyat nehéz dalok vannak a musicalben, az is elég nagy kihívás.

Egy rendezőtől mennyi kutatómunkát igényel egy ilyen darab?

Harangi Mária: Én viszonylag sokat olvastam róluk, megnéztem a filmeket, kerestem korabeli fotókat, újságcikkeket. A musical maga is egy dokumentumjáték, nagyon szépen követi időrendben az eseményeket. Ezek a pillanatok mind tényleges dátumokhoz, városokhoz köthetők. Ugyanakkor Vikivel (Nagy Viktória – szerk.), a díszlet- és jelmeztervezővel, abban maradtunk, hogy nem fogunk görcsösen ragaszkodni ezekhez. Ilyen szempontból könnyebb volt a helyzetünk, hiszen a magyar nézők fejében nem él úgy, olyan apró részletekben ez a sztori, mint az amerikaiakéban. Számunkra sokkal izgalmasabb volt, hogy ez a két ember honnan indul és milyen fordulópontokon keresztül jut el odáig, ameddig eljutottak, ehhez viszont már nem kell az eredeti történet. Persze, az alapokat érdemes és illik tudni, de nem volt célunk, hogy dokumentarista hűséggel varázsoljuk ide Bonnie-t és Clyde-ot. Sokkal fontosabbnak tartom, hogy a színészek emberileg azt képviseljék a karakterek sorsán keresztül, ami a darabban meg van írva.

Ódor Kristóf: Vannak olyan színészek, akik behajtják azokat az oldalakat a szövegkönyvben, ahol nem beszélnek, azok a részek ugyanis nem érdeklik őket. Huszár Zsolt színész mondta nekem egyszer, hogy először mindig azt kell elolvasni, hogy mit beszélnek rólad mások. Ebben az esetben ez könnyebb volt, mert ahogy mondtad, rengeteg dokumentum áll rendelkezésünkre. Viszont minden esetben, ha valós személyt alakítasz, akkor el kell különíteni a színészetet az utánzástól. Azt gondolom, hogy nálunk igazi színészetet láthatnak majd a nézők. Legalábbis remélem! (nevet)

Fotók: Éder Vera