Kerényi Miklós Gábor pár héttel ezelőtt ünnepelte 69. születésnapját, ennek ellenére még most is aktívan tevékenykedik. Szeptemberben a Rómeó és Júlia jubileumi előadásán, valamint a Nemzeti Lovas Színház A szabadság vándorai bemutatóján tapsolhatott neki a közönség. Ősszel a szentpétervári rendezése, a Kán-Kán Tallinban vendégeskedett, ezzel párhuzamosan A Csárdáskirálynő eszéki premierén dolgozott. Jelenleg a Gyilkos ballada című rock-musical bemutatására készül, a darabot december 12-én láthatja először a közönség az Átriumban. Kerényi Miklós Gáborra, KERO-val közelgő premier kapcsán beszélgettünk.

Minden interjút ugyanazzal a kérdéssel szoktunk kezdeni: hogyan jellemezné magát három szóban?

Ez nagyon jó kérdés. (gondolkodik) Erre gyorsan szoktak válaszolni?

Nem igazán. (mosolyog)

Nyitott, gondolatokban gazdag és határozott.

Az első kettőt talán senkinek nem kell magyarázni, de a nyitottság pontosan miben nyilvánul meg?

Minden szempontból. Azt gondolom, hogy a nyitottság az egyik legfontosabb dolog a világon: nyitottnak kell lennünk az emberekre, a fiatalokra, az idősekre, bárkire és bármire. Ha rendezek, akkor határozottan tudom, hogy mit akarok látni, de koránt sem biztos, hogy az úgy jó is lesz. Előfordul, hogy az embernek nincs igaza, és akkor azt el kell fogadni, nyitottnak kell lenni az új ötletekre. Persze, ez nem azt jelenti, hogy az a koncepció, amit én kitalálok egy darabról az ide-oda lökdösődik a nyitottság jegyében, hanem azt, hogy kész vagyok kompromisszumot kötni.

Nemrégen ünnepelte a születésnapját. Hogy érzi most magát?

Jól vagyok, köszönöm, sok mindennel foglalkozom, Magyarországon és külföldön egyaránt dolgozom. Itthon még nem tértem vissza abba a kerékvágásba, amibe szeretnék, de azt gondolom, hogy rövid időn, egy-két éven belül sikerülni fog.

Ha már az itthoni munkák: szeptemberben kettő bemutatója is volt, a Rómeó és Júlia az Arénában, valamint Baján A szabadság vándorai. Hogyan értékeli a produkciókat utólag?

A Rómeó és Júlia felettébb jól sikerült, a közönség nagyon szerette. Igazán megható volt az az elképesztően nagy tapsvihar, amit az előadás végén fogadott minket. A szabadság vándorai kapcsán pedig szintén egy remek csapattal dolgozhattam, a Nemzeti Lovas Színház tagjai hihetetlenül lelkesek voltak. Ráadásul a közönség is élvezi ezt a különleges műfajt: musical is, színház is, nem utolsósorban pedig a lovak is főszereplőkké válnak.

A két előadás bemutatója egy napra esett, vagyis a próbák is párhuzamosan zajlottak.

Ne is mondja, egy őrület volt! Oda-vissza rohantam, mondhatnám azt is, hogy az autóm már magától közlekedett az autópályán. Ellenben mindkét produkcióban remek munkatársaim voltak, akik abszolút mindenben segítettek, a Rómeónál Duda Éva és Bartha Viki, A szabadság vándorainál pedig Pányik Tamás és Gazdik Dávid.

De nem unatkozott azóta sem: a Kán-Kán musicalt Tallinnban, A Csárdáskirálynőt Eszéken mutatták be ősszel az Ön rendezésében.

A Kán-Kán Tallinnban vendégjátékként ment, azt korábban Szentpéterváron rendeztem meg. Eszelősen nagy siker lett az az előadás, az ottani társulat hihetetlenül erős lett musicaljátszásban, bátran ajánlom mindenkinek azt a színházat. Az utóbbi években rendeztem ott Jekyll és Hyde-ot, Monte Christo grófját is (mindkettő Frank Wildhorn-musical – szerk.), mindhárom jelenleg is fut, a közönség imádja őket. A szentpétervári színház szép, 900 fős a nézőtere, a színpad is jelentős, így rengeteg minden jól tud érvényesülni, például Bartha Viki remek koreográfiái. És közben csináltam Eszéken A Csárdáskirálynőt, ami a meglepetések darabjává vált. A közönség meglepődött, hogy ez mégsem egy régimódi sztori, ma is lehet élvezetesen, modern módon játszani. Engem meg az lepett meg, hogy mennyire lelkesen vágtak bele a próbákra az ottani kollégák. Szeretnék, ha újból rendeznék ott, ajánlottak is már darabot, de egyelőre nincs végleges döntés.

Amikor külföldön rendez, mennyire nehéz a kommunikáció Ön és színészek között?

Ez nagyrészt szerencse kérdése. Szentpéterváron két nagyon jó tolmáccsal dolgoztam, akik már jól ismernek engem, mindent remekül fordítanak. Horvátországban más volt a helyzet: először Sacka lányom és én próbálkoztunk az angollal, de így nagyon nehezen lehetett dolgozni. Aztán egyszer csak megérkezett Kalajdzic Edit, aki gyakorlatilag szinkronban fordított mindent – még a gondolataimat, érzelmeimet is. Oroszlánrésze van abban, hogy ilyen jól sikerült a darab.

Van olyan szituáció, amikor a színészek egy mozdulatból vagy egy pillantásból megértik, mit akar?

Persze! Az én testbeszédem elég jól működik, főleg, ha igazán belelendülök. Olyankor jót szórakoznak rajtam. (mosolyog)

Ha nem itthon rendez, mennyire kell figyelembe venni a helyi igényeket, színházi szokásokat?

Valamennyire figyelembe kell, de nálam sosem ez dominál. Gondolja csak el, egy amerikai filmet ugyanúgy megnéznek Lengyelországban, Angliában, Magyarországon vagy Kínában. Az emberek azok emberek, az érzelmek azok érzelmek, a tempó az tempó. Ha egy darab elég erőteljes és hat Magyarországon, akkor hat Horvátországban is, vagy bárhol máshol a világban.

Tehát ha én elutazok Szentpétervárra, hogy megnézzem a Kán-Kánt, annak ellenére, hogy egy szót sem beszélek oroszul, meg tudnám mondani, hogy ezt az előadást Kerényi Miklós Gábor – KERO rendezte?

Persze, abszolút! (nevet)

Egy darab sikerét mennyire lehet megjósolni?

Nagyjából lehet érezni, hogy mi lesz a sorsa az előadásnak, de igazából az ember a próbák alatt mindent belead és hisz abban, hogy sikeres lesz. A most készülő Gyilkos balladánál azt érzem, hogy elsöprő ereje lesz, nagy érdeklődéssel.

A Rómeó és Júlia sikerét meg tudta jósolni?

Nem. Csak azt éreztem, hogy ez egy jó darab, valamennyire sikeres lesz, de ekkorára még én sem számítottam. Volt is nagy harcom a szervezési osztállyal, akik nem értették, hogy mit keres Shakespeare egy zenés színházban.

Most decemberben fogják bemutatni a Gyilkos ballada című musicalt az Átriumban. Ősbemutatóról van szó, itthon nem ismert a sztori. Mesélne kicsit a történetről?

Ha röviden kellene összefoglalnom, arról szól, hogy az élet mennyire bonyolult, és arról, hogyan temetjük el magunkban a vágyainkat, érzelmeinket, hogy aztán azok újból a felszínre törjenek. Bővebben pedig: adott egy szerelmespár, akik teljesen összeillenek, mégis, pár év után szakítanak. A lányt az elválás megviseli, italozni kezd, majd találkozik egy költővel, akihez hozzá megy. Látszólag nagy boldogságban élnek, gyerekük is születik, de végül egyre nagyobb gondokkal találják szemben magukat. Amikor a lány kezdi érezni, hogy az élete szürkévé vált, újból találkozik ifjúkori szerelmével, és rádöbbenek, hogy ők ketten mégis csak szeretik egymást. Ebben a jelenetben egy csodálatos duettet is hallhatunk, amiben kimondják, hogy a mostani csók úgy ég az ajkukon, mint egy tetoválás. De az igazi bonyodalmak csak ezután kezdődnek, a szerelmesek lelepleződnek a férj előtt, mindenki gyilkosságokat kezd tervezni. De hogy mi lesz a vége, azt nem árulom el.

A ballada szóról az embernek valami nagyon régi jut eszébe, de ha jól gondolom, ez egy modern előadás lesz.

A történet abszolút mai és aktuális, hiszen a szerelmeink, a vágyaink éppannyira erősek, mint régen. Ezek az érzelmek abszolút szélsőséges helyzetekbe képesek keverni az embert, csak a legtöbben nem jutnak el a gyilkosság gondolatáig vagy elkövetéséig. Az angolszász országokban a gyilkos ballada műfaj igen közkedvelt, nálunk viszonylag kevésbé ismertek. Magyarországon is volt rá próbálkozás, némely népballadánk szól gyilkosságról, egy városi kuplé pedig Kudelkáné történetét meséli el, ami a nemrég bemutatott A hentes, a kurva és a félszemű című film alapja is. A mi előadásunkban egy négy tagból álló rock-zenekar fog játszani a színpadon Tassonyi Zsolt vezetésével, emellett négy csodálatos színésszel, Veréb Tomival, Muri Encivel, Simon Pannival és Kerényi Miklós Mátéval dolgozom. A koreográfiát Bartha Viki készíti, a fordítást pedig két igen tehetséges fiatalnak, Cseh Dávid Péternek és Pányik Tominak köszönhetjük.

Szerintem bátran kijelenthetjük, hogy Ön a nagyformátumú előadásokhoz van szokva. Milyen érzés, most egy kamara-musicalt rendezni?

Nem sokan tudják rólam ma már, de én is amatőr rendezőként – ma már alternatívnak hívjuk őket – kezdtem a pályafutásom. Voltak különböző színjátszó-csoportjaim, akikkel pincékben, padlásokon mutattunk be kamaradarabokat. Szóval nekem az ilyen típusú munka nem idegen. De persze érdekes, hogy most csak négy emberrel dolgozom. Nagy áldás, hogy nincs kórus, nincs tánc- és balettkar, csak négy színész. (nevet)

Mivel telik majd az évad második fele?

Jelen állás szerint Frasquitát (Lehár Ferenc operettje – szerk.) fogok rendezni Szentpétervárott, aztán itthon, Budapesten vár rám egy musical. Eszékkel is tárgyalunk egy operáról, de emellett sok minden van még tervben. Jó dolog, hogy dolgozhatok. Ezért élek.

Fotók: Kovács Milán