La Mancha lovagja (Budapesti Operettszínház, 2020)

Hosszú, megpróbáltatásokkal teli próbafolyamat előzte meg a Budapesti Operettszínház legújabb bemutatóját. A La Mancha lovagja végül – a tavaszi premier elhalasztását követően – 2020 szeptemberében, hármas szereposztásban tért vissza magyarországi ősbemutatójának helyszínére.

juhasz_eva_1.jpg

A Budapesti Operettszínház eredetileg március közepén mutatta volna be a La Mancha lovagja musicalt, ám - sok más teátrumhoz hasonlóan - a premiert kénytelenek voltak elhalasztani a koronavírus okozta helyzet miatt. Bár írhatnánk, hogy a szeptemberi debütálás útjába viszont már semmi nem állhatott, de ez sem lenne igaz, hiszen a bemutató, az azt megelőző napokban ismét kétségessé vált. Végül mindhárom szereposztás megmutathatta magát, ám a további szeptemberi előadásokat - egyetlen kivétellel - később mégis le kellett mondani. (Ezek pótlása októberben várható.) Sajnos ez is pontos mutatja, hogy mi vár ránk idén: talán egy-egy beugrás, a többes szereposztás képes lesz megmenteni egy darabot, de fel kell készülnünk arra is, hogy az idei évadban minden az utolsó pillanatokon múlik. De ez senkit ne tántorítson el a színházba járástól (főleg azért, mert az Operettszínház is maximálisan figyel az óvintézkedésekre), hiszen éppen az ilyen nehéz időkbe van szükségünk nekünk és a színészeknek is lelki feltöltődésre.

lg-la_mancha_lovagja_premier_1_22.jpg

Cervantes XVII. század eleji regényét (az első rész 1604-ben, a második 1615-ben jelent meg először) az a Dale Wassermann adaptálta színpadra, akinek többek között az itthon is már több színházban játszott Száll a kakukk fészkére című adaptációt köszönhetjük. Wassermann eredetileg tévéjáték formájában akarta feldolgozni a klasszikus történet, ám időközben az ősbemutató (washingtoni Square Színház, 1965. november 22.) rendezője, Albert Marre is csatlakozott a szövegkönyv megalkotásához, amely végül musical formát öltött. A zenét Mich Leigh szerezte, aki korábban reklámokhoz komponált dalokat, a dalszövegeket pedig Joe Darion írta, aki mindaddig csupán egy megbukott darabot tudott felmutatni. A La Mancha lovagja végül óriási siker lett (a produkció 1968-ban átköltözött a Martin Beck Színházba, ahol összesen 2328 előadást élt meg), mintegy öt Tony-díjjal jutalmazták (köztük a legjobb musical, a legjobb zene, a legjobb férfi főszerep és legjobb rendezés díját söpörte be), mára a musicalirodalom egyik nagy klasszikusává vált. Az első európai bemutatót Madridban, a magyarországi ősbemutatót a Budapesti Operettszínházban tartották, 1971-ben, Darvas Ivánnal a címszerepben, 1972-ben pedig elkészült a filmváltozat is.

lg-la_mancha_lovagja_premier_1_43.jpg

A musical története azzal kezdődik, hogy a költő, színész és adóbehajtó Cervantest börtönbe zárják, itt várja a Szent Inkvizíció ítéletét. Legnagyobb bűne, hogy idealista, legféltettebb kincse pedig nem más, mint az általa írt regény Don Quijotéről, a búsképű lovagról. Mielőtt azonban a bíróság elé hurcolnák, rabtársai előtt kell felelnie a „tetteiért”. Cervantes játékra hívja a börtön lakóit: megkéri, hogy közösen adják elő a lovag történetét, hátha így megértik az ő eszméit. Így veszi kezdetét a „színház a színházban” játék, vagyis megelevenedik előttünk Don Quijote, Sancho és Dulcinea kalandja, a tét pedig nem csekély: a kéziratot kell megmenteniük az elpusztítástól.

lg-la_mancha_lovagja_premier_1_14.jpg

A darab tehát egy keretjátékkal indul, a valóságból csöppenünk át a képzelet világába, hogy aztán ez a két univerzum párhuzamosan fusson mindvégig, egészen addig amíg össze nem mosódnak. A „színház a színházban” évszázadok óta jól bevált dramaturgiai eszköz, legyen szó akár a nézők szórakoztatásáról, akár a feszültség fokozásáról. Itt inkább utóbbiról van szó, hiszen a rabok által eljátszott történettől függ a Cervantes által írt mű sorsa: amennyiben elnyeri az ítészek (vagyis a rabok, és az élükön álló Kormányzó) tetszését, nem kerül tűzre.

lg-la_mancha_lovagja_premier_1_19.jpg

A La Mancha lovagja nem egy könnyed musical, éppen ezért jóval nehezebb felvennie a versenyt a műfaj modern – mondjuk úgy, a XXI. században íródott – szerzeményeivel. A cselekmény lassabb folyású, és talán azt is kijelenthetjük, hogy nem a történet (amely egyébként tele van remek szimbolikával) a legnagyobb erőssége. Egy több mint 1000 oldalas regényt nehéz is lenne elmesélni 2 és fél órában, így – hasonlóan a Les Misérables – A nyomorultak vagy az Elfújta a szél című musicalekhez – nem árt, ha minimális háttértudással ülünk be a nézőtérre, hiszen a darab csak jeleneteket villant fel, de legalább azt jól felépített logikai kapcsolat mentén teszi.

lg-la_mancha_lovagja_premier_1_31.jpg

Ezeket az apróbb, szövegkönyvbéli és dramaturgiai hiányosságokat azonban nagyban kárpótolják a dalok, amelyek zenéje nem csak roppant fülbemászó, hanem a legtöbbjük önmagában is komoly üzenetet hordoz magában. Érdemes tehát a színészi játék és az énekhang mellett nagyban figyelni a szövegre, amely örökérvényű igazságokat rejt magában. A dalok kapcsán azt is ki kell emelni, hogy a La Mancha lovagja slágerjei igen magas színvonalú énektudást igényelnek, különösen a fő- és főbb szereplőktől, a musicalt éppen ezért nem is játsszák mindenhol az eredeti hangnemben, ellenben az általam látott szereposztásnál nem jelentett gondot (és feltételezem, a másik kettőnél sem) az eredetileg megírt zenére énekelni.

lg-la_mancha_lovagja_premier_1_38.jpg

Vincze Balázs, az előadás rendezője és koreográfusa egy időtlen, absztrakt térbe helyezi a cselekményt. A LED-fényekkel körbevett, hatalmas üveg- és tükörfalakból álló díszlet (Erdős Júlia Luca munkája) egyrészt tökéletesen funkcionál a valóság (a börtön) és a játék (a történetben előforduló helyszínek: szélmalom, fogadó, stb.) színtereként, másrészt kiválóan szimbolizálja a mű központi kérdéseit is. Ahogyan a szórólapon is olvasható, az egyik ezek közül az, hogy valóban be vagyunk-e zárva az elménk, gondolatainak börtönébe? Vagy ott van például a második felvonásban megjelenő tükörlovag, címszereplőnk fő ellensége, aki rámutat arra, hogy Don Quijote nem egy gáláns lovag, csupán egy ostoba szamár. De hasonlóan remekül reflektál arra is a színpadkép, hogy a képzelet a legzordabb valóságot is meg tudja szépíteni, csupán kellő nyitottsággal kell lenni a világra.

lg-la_mancha_lovagja_premier_1_7.jpg

Azonban nem csak a díszlet és Fekete Katalin kissé futurisztikus, de a korszakot minimálisan megidéző jelmezei a kizárólagos pontjai az előadás rendhagyó mivoltjának. A darab nyitómondata (egy „Hülye robotok”-felkiáltás) és a nyitány alatti táncjelenet is azonnal egyértelművé teszi, hogy amit itt és most látni fogunk, az bizony nem egy hagyományos, klasszikus rendezésű produkció lesz. A musical koreográfiái ugyan szerves részét képezik a történetnek, a tömegjelenetekben szépen ki is töltik a teret, ugyanakkor a cél itt nem a látványon, hanem a mozdulatok milyenségén van. Vincze egyensúlyba hozza az énekesek és a táncosok feladatkörét: a színészek jóval többször kell pusztán a mozdulatok segítségével kimutatni az érzelmeket, mint amennyire azt musicalek esetében megszokhattuk, a tánckarnak pedig visszafogottabb (ám ennek ellenére nem elhanyagolható és semmiképpen sem mellékes!) jelenlét jut.

lg-la_mancha_lovagja_premier_1_41.jpg

Németh Attila az egyik színész, aki eljátszhatja Cervantest és Don Quijotét a színpadon, és bizony remekül áll neki az a szenvedélyesség, ami mindkét figurát jellemzi. Régóta várt rá egy igazi főszerep, amelyben mind a színészi, mind az énekesi tehetségét megmutathatja, és most be is bizonyítja, hogy nem érdemtelenül kapta meg a lehetőséget. Ahogyan az előadásban elhangzik, Don Quijote vagy a legokosabb bolond, vagy a legostobább bölcs a világon, és ez a kettősség végig jellemzi is a figurát. A néző könnyedén tud menni a karakterrel, ami köszönhető részben annak is, hogy Németh végtelenül szerethetően formálja meg a lovagot, részben pedig annak, hogy az eredetileg Alonso Quijano névre hallgató nemes valóban olyan nyitott szívvel tekint a világra, mint amennyire kevesen lennénk képesek. Ez a fajta pozitivitás és optimizmus, a szépség meglátása és felismerése az, ami mára annyira hiányzik az emberiségből, hogy valóban képesek vagyunk bolondnak titulálni azt, aki ezen eszmék mentén éli az életét.

lg-la_mancha_lovagja_premier_1_3.jpg

Habár Don Quijote az, aki a szélmalmot szörnyűséges fenevadnak, a fogadóban dolgozó Aldonzát pedig nemeshölgynek látja, mégsem ő szolgáltatja a legtöbb humort az előadásban, hanem hű szolgája és bajtársa, Sancho. Serbán Attila az utóbbi időben gyakran tűnik fel komikus szerepben - elég, ha csak az Ének az esőben vagy a Rocksuli főhőseire gondolunk - ami kimondottan jól is áll neki. Az állandó színpadi jelenlét mellett neki is jut egy igazán remek szólódal („Szeretem őt”), amelyben érzelmesen, meghatóan mesél arról, hogy miért is tart ki minden gúny ellenére gazdája mellett.

lg-la_mancha_lovagja_premier_1_5.jpg

A darab női főhőse, Aldonza/Dulcinea minden musicalszínésznő számára igazi jutalomjáték, hiszen megannyi érzelmet lehet megmutatni a figurában, ráadásul a kocsmában dolgozó cselédnek jutnak a legcsodálatosabb szólódalok. Nádasi Veronika azon kevés zenés színésznők egyike, aki, ha nem Magyarországon játszana, hanem a Broadwayn, már régen bezsebelt volna néhány Tony-díjat, erről pedig most is meggyőzi a nagyérdeműt. Aldonza testesíti meg azt a nőtípust, aki tudja, hogy csak arra jó, hogy a férfiak esténként vele lazítsanak, éppen ezért nem is tudja elképzelni, hogy valaki őt szépnek, sőt mi több, értékesnek tartsa. Erről mesél a musical egyik legszívhezszólóbb száma („Mit akar tőlem hát?”), amelyben fel is teszi a kérdést, hogy „minek ledönteni kőfalakat, vívni azért, amit úgyis szabad?”. Hasonlóan fájdalmasan gyönyörű a megerőszakolását követő dal is, amelyben elárulja a lovagnak, hogy születésétől fogva utcalányi sorsra van ítélve, és kétségbeesetten próbálja felnyitni udvarlója szemét. A musical szereplőinek az egyik legnagyobb ívű jellemfejlődését láthatjuk az ő alakjában, amelyet Nádasi végtelenül hiteles és tűpontos érzékletességgel jelenít meg.

eder_vera.jpg

A darab főként erre a három karakterre koncentrál, de mellettük akad pár fontosabb mellékszereplő, akiknek, ha kevesebb tér is jut, az őket alakító színészek is bizonyíthatnak. Így tesz például Füredi Nikolett, aki a lovag unokahúgát, a házasodni készülő Antóniát alakítja, és aki két dalban is megcsillogtathatja csodálatos hangját. Antónia éppen férjhez készülne menni Carrascóhoz (Bálint Ádám), ám a férfi visszakozni látszik a bolond nagybácsi miatt. Mellettük tűnik fel a színen az atya (Magócs Ottó) és a házvezetőnő (Sz. Nagy Ilidkó) - ők négyen képviselik a közvéleményt, hiszen gúnyolják, kinevetik Alonsót, és alig várják már, hogy az öreg feldobja a talpát, így jutva hozzá az örökséghez. Színészileg hálás feladat jut a börtönben a Kormányzót, a játékban a fogadóst megtestesítő Pálfalvy Attilának is, hiszen két, egymástól teljesen eltérő figurát kell életre keltenie, így a humort és a drámaiságot is meg tudja mutatni. Emellett szót kell ejteni a borbélyról (Imre Roland) is, aki mindössze pársornyi dal erejéig tűnik fel a színen, ám ez a néhány perc is kellemes emlékké tud válni, ráadásul a börtön világában is 

lg-la_mancha_lovagja_premier_1_44.jpg

A La Mancha lovagjával tehát ismét egy igazi klasszikus tért vissza a Budapesti Operettszínház színpadára, igazán modern, különleges felfogásban, ám az örökérvényű mondanivaló semmit sem csorbult. Ezért is érdemes megtekinteni, na, meg azért, mert valahol mélyen mi is mindannyian La Mancha lovagjai vagyunk. 

Szövegkönyv: Dale Wasserman
Zene: Mitch Leigh
Dalszövegek: Joe Darion
Fordította: Blum Tamás
Karmester: Bolba Tamás
Díszlettervező: Erdős Júlia Luca
Jelmeztervező: Fekete Katalin
Rendező-koreográfus: Vincze Balázs

A bemutató időpontja: 2020. szeptember 11. – Budapesti Operettszínház

Kiemelt kép: Juhász Éva, előadásfotók: Petró Adrienn