A tavalyi színházi évad végén mutatták be a Vígszínház Házi Színpadán Simon Stephens „vallomását” Távoli dal címmel. A monodráma igazi ajándék Józan Lászlónak, aki a bemutató idején a harmincadik születésnapját ünnepelte.

Átlagos napnak indult. A fiatal, New York-ban élő Willem telefonja csörög. Édesanyja hívja, hogy közölje vele a tragikus hírt: a fiú öccse meghalt, haza kell mennie a temetésre. Willem repülőre ül, hogy visszatérjen szülővárosába, Amszterdamba, ahol szembe kell néznie mindazzal, amit évekkel korábban maga mögött hagyott.

Simon Stephens egy felvonásos vallomása Józan László előadásában került bemutatásra. Monodrámát játszani roppant nehéz. Egyfelől kell egy olyan színész, aki 70-80 percen keresztül le tudja kötni a közönséget játékával. Ez nagyfokú koncentrációt is igényel, no meg, magabiztos szövegtudást is, hiszen nincsen, aki kisegítené őt, hacsak nem lép közbe a súgó, vagy a színész nem kezd el improvizálni, mindaddig, amíg vissza nem talál az eredeti szöveghez. Az utóbbi időben volt szerencsém látni Nagy Dániel Viktor előadásában a Leszámolás velem című monodrámát, és tervben van két további, sokak által dicsért darab is (az Egy őrült naplója Keresztes Tamással, valamint az Egyasszony Tenki Rékával). Számomra nagy örömet jelent, hogy egyre több színház gondolkodik fiatal tehetségekben, hiszen ebben a műfajban eddig leginkább a több évtizedes tapasztalattal rendelkező színészek mutatkozhattak be.

Mindezek után kíváncsian ültem be a Távoli dalra is, főleg, hogy egy véletlen folytán fenn kellett maradnom Budapesten, így az előadás napján váltottam meg a jegyemet. (És igen, ilyenkor irigylem a fővárosban élőket, hogy bármikor tudnak színházba menni, amikor csak akarnak.) Ahogy belépünk a Vígszínház negyedik emeletén lévő Házi Színpadra, a kamaradaraboktól eltérő módon, a színpad adottságaihoz viszonyítva monumentális díszlet fogad minket. A New York-i házfal az előadás elején nyílik meg, és tárul elénk Kentaur csodálatos díszlete. Az igényesen berendezett szobabelső – amely Willem amerikai lakásaként, hotelszobaként, később pedig az elhunyt öcs szobájaként is funkcionál – leginkább egy IKEA-katalógusra hasonlít: festmények, fotók a falon, ágy a sarokban, az ablak alatt asztal, egy kisebb polc, rajta könyvekkel, középen pedig egy trombita. Az otthonos hangulatot azonban a fekete-fehér dominancia megtöri, érezzük, hogy mindez csak a látszat, a külcsín, amit a család és Willem is kifelé mutat.

A sztori főhőse a harmincas éveiben járó Willem, akinek Amszterdamba történő utazása régi sebeket tép fel. Már a kezdetektől sejtjük, hogy lelkileg sérült emberrel van dolgunk, hiszen nehezen viseli el, ha hozzáérnek; ha idegessé válik, fülhallgatóját feltéve zárkózik el a külvilágtól, mélyeket lélegezve próbálja megnyugtatni magát. Mint később kiderül, Willem meleg, azonban a másság mégsem jut központ szerephez. Persze, találkozik régi szerelmével, akivel évekkel korábban ő maga szakított, és az is hamar világossá válik, hogy a családja, kiváltképp az apja soha nem tudta őt elfogadni. Erre utal a kissé közönyösen odavetett „van, amit az ember nem csinál” mondat is. Willem tehát halott öccséhez intézi szavait, vallomása nem teljesen lineáris, inkább emlékképek, élethelyzetek, amiből szép lassan kirajzolódik a családi háttér.

Ahogyan a cím és a plakát is utal rá a zene központi szerepet játszik a történetben, de mégsem oly módon, ahogyan az ember azt elsőre gondolná, ennek is szimbolikája van. Willem öccse minden bizonnyal zenész lehetett, erre utal Miles David portréja a falon, a kottatartó, a trombita, amelyet főhősünk is többször megszólaltat, sőt, ha úgy adódik, egy-két percig dalra is fakad. A zenének jelentősége van: mindegyik felidéz egy-egy emléket, egy-egy érzést.

Az előadás nagyjából 80 percig tart, mégsem tűnik végtelenül hosszúnak, annak ellenére sem, hogy a szövegkönyvben akad üresjárat bőven, amikor könnyen elkalandozhat a néző figyelme. Legalábbis a részemről biztosan volt legalább három olyan alkalom, amikor a sztori 1-2 percre elveszített. Ez pedig nagyban befolyásolta a katarzis élményt is, mert bár a történet és annak mondanivalója átjött, de nem tudtam teljesen átérezni a szereplő viszontagságait, vívódásait. Pedig Józan László többnyire jól oldotta meg a helyzetet, az alakítása számomra – különösen A Pál utcai fiúk Áts Ferije után – kellemes meglepetés volt, de leginkább az előadás utolsó egyharmadában tudta igazán megmutatni színészi képességeit.

Szabó István, az Oscar-díjas filmrendező hosszú idő után rendezett újra színházban, ilyen szempontból a Távoli dal igazi színháztörténeti mérföldkőnek is tekinthető. A rendezés épp olyan érzékeny, mint a darab. A kirekesztettség, az emberek elfogadása vagy éppen el nem fogadása, az előítéletesség a mű igazi mozgatórugója és központi témája, amelyet végső soron – nemtől, kortól, nemi identitástól és egyéb emberi tényezőktől függetlenül – valahol mindenki a magáénak érezhet.

Írta: Simon Stephens
Zeneszerző: Mark Eitzel
Fordító: Bíró Bence (A dalszövegeket Sztevanovity Dusán fordította)
Díszlet: Kentaur
Rendező: Szabó István

 Bemutató időpontja: 2017. április 12. – Vígszínház, Házi Színpad

A cikk a 2018. január 21-én, 19 óra 30 perckor kezdődő előadás alapján íródott.

 A bejegyzésben található előadás-fotók (Dömölky Dániel munkája) a Vígszínház oldaláról származnak.