Másfél évvel ezelőtt, 2017. július 1-jén indult útjára a Színház az egész blog. A 2018-as év tehát az első, amelyben végig dokumentáltam a színházi élményeimet. Lássuk, melyek voltak számomra 2018 legjobb előadásai!

Mielőtt rátérnék a válogatásra, engedjétek meg, hogy egy kis statisztikát, összegzést írjak az elmúlt évről. 2018-ban összesen 72 alkalommal voltam színházban, és ebből csak kettő (A Nyomorultak és A Pentheszileia Program) volt újranézés. Az általam látott előadások közül 35-öt 2018-ban mutattak be, 37-et pedig azt megelőzően, vagyis nagyjából az színház-látogatásaim fele egészen friss volt. A 72 előadásból 28 született magyar szerzők tollából, 44 pedig külföldi íróval büszkélkedhet. Összesen 42 alkalommal láttam prózai előadást, a második helyezést a musical műfaja érte el 24 előadással, operetten négyszer voltam. Operából idén csak egy jutott, viszont részt vettem életem első táncszínházi előadásán is.

A színházakat tekintve az abszolút első helyen a Vígszínház áll, a három játszóhelyen összesen 18 előadásra váltottam jegyet. A képzeletbeli dobogó középső fokára két társulat került: a Budapesti Operettszínház és az Orlai Produkciós Iroda 10-10 előadással (igaz, itt is több játszóhelyről beszélünk.) A harmadik helyezést a Madách Színház érte el, ott összesen 8 alkalommal jártam. Igaz, a dobogóról lecsúszott, de nagyon örülök, hogy nyár elején felfedeztem magamnak a Centrál Színházat, azóta hét különböző előadásukat láttam, csakúgy, mint az abszolút kedvencem, a Radnóti Színház esetében.

Nagy örömömre egyre többen fedezitek fel a blogot. Az induláskor az volt a célom, hogy saját magamnak írom le az élményeimet, hogy később vissza tudjam keresni, mi tetszett és mi nem, és álmomban sem gondoltam volna, hogy bármelyik cikkem eléri akár a párszázas olvasottságot. Sok ideig a Vígszínház egyik legmegosztóbb előadása, az Egy éj a paradicsomban vezette a toplistát (jelenleg 4635 olvasással), de októberben szinte rekordsebességgel megelőzte a Semmelweis című operáról írt kritikám (jelenleg 4893 olvasással).

A statisztikák után következzen az én TOP10-es listám 2018-ból.

Ehhez csak annyit fűznék hozzá, hogy mint minden lista, ez is szubjektív, kizárólag az én véleményemet, ízlésemet tükrözi. A listára csak olyan előadások kerültek fel, amelyek 2018. január 1. és december 31. között kerültek bemutatásra. Az összeállításban nem a legfontosabb, hanem a legjobb színházi előadásokat válogattam, vagyis kerültek bele olyanok is, amelyek egy-egy alakítás vagy formabontó jellegük miatt maradtak meg az emlékezetemben. A TOP10-en belül sorrend nincsen, a kritikák megírásának kronológiája szerint haladtam. (A címre kattintva olvasható a teljes kritika.)

Offenbach: Kékszakáll (Budapesti Operettszínház, rendező: Székely Kriszta)

Kapásból itt van az év elején bemutatott Kékszakáll, amely bátran mondhatjuk, megbukott, legalábbis a nézők szemében. Rengeteg negatív kommentet olvastam róla, bár a kritikusok többsége – hozzám hasonlóan – üdvözítően fogadta a modernizációt, az újragondolást.

„Jó operetthez hűen a történet tele van szerelmi bonyodalmakkal, mindenki szerelmes valakibe – csak épp nem a megfelelő valakibe. A különböző inkognitóknak hála a kavarodás egyre kuszább lesz, ami kiválóan gondoskodik a felhőtlen nevetésről és jókedvről. Ugyanakkor – és ez igazán ritka ebben a műfajban – enyhe politikai és társadalmi bírálat is megrejlik a sorok között. Kékszakáll és Bobėche szenátor, a vezető beosztásban lévő férfiak azt hiszik, mindent megtehetnek, egyrészt, mert férfiak, másrészt, mert ők vannak hatalmon. A történet éppen ezért párhuzamot is von kettejük közé: míg a cégtulajdonos a feleségeit teszi el láb alól minden gond nélkül, amint úgy érzi, ellentmondanak neki, addig a féltékeny szenátor azokat a férfiakat, akik akár csak rá mernek nézni a feleségére. Ebbe, az általuk igencsak idilli képbe rondít bele Boulette, a takarítónő, akit abszolút hidegen hagy bármiféle rang és titulus, és amikor rájön férje titkára, ahelyett, hogy megfutamodna, felveszi vele a versenyt. Persze, a befejezés azonban mégiscsak visszakanyarodik a kiindulóponthoz, hiszen Kékszakáll és Bobėche is amnesztiát kap – saját maguktól.”

Závada Pál-Mohácsi testvérek: Egy piaci nap (Radnóti Színház, rendező: Mohácsi János)

A Radnóti Színház évadvégi bemutatója a remek történeten és a kiváló színészi alakításokon túl, a témája miatt került fel a listára.

„Remekül megfér egymás mellett a humor és a dráma. Ennek a kettőségnek feszültségoldó és –generáló hatása is van: egy-egy drámai eseményt könnyedebbé, könnyen befogadhatóvá tesz, ugyanakkor az éles váltásoknak köszönhetően többször érezhetjük úgy, mintha pofon vágtak volna minket. Hiába járunk hetven évvel korábban, a darab témája még ma is roppant aktuális. A gyűlöletkeltés, az uszítás, a reménytelenség és a kétségbeesés szülte vádaskodás drámája ez. „Ember embernek farkasa” – írta Titus Maccius Plautus több mint 2300 évvel ezelőtt, de állítása ugyanúgy megállja helyét ma is.”

Lucas Hnath: Nóra II. rész (Orlai Produkciós Iroda, rendező: Galgóczy Judit)

Igazi színháztörténeti előadás, hiszen a drámairodalom egyik legnagyobb klasszikusához született folytatás, amely remekül illeszkedik a nagy elődhöz, Kováts Adélra meg mintha ráöntötték volna Nóra szerepét.

„Lucas Hnath közel másfél órás darabja […] mindvégig tiszteletben tartja az ibseni Nórát (cselekményestől, karakterestől, mondanivalóstól együtt), ugyanakkor nem pusztán egy szolgai másolásról, ismétlésről szól, hanem mer új dolgokat is behozni a történetbe. Mesteri bravúr a szövegkönyv, mert anélkül kap annyi impulzust a néző ez alatt az egy felvonás alatt, hogy a jelen idejű cselekmény nagy léptekben haladna előre. A helyszín mindvégig az egykori fényes babaszoba, amely mára rég elveszítette pompáját, az üres falak előtt csak néhány széknek és egy-két apró bútornak jut hely.”

Carly Wijs: Mi és Ők (Orlai Produkciós Iroda, rendező: Fehér Balázs Benő)

Elsősorban a témája miatt került be a TOP10-be, de nem mehetünk el szó nélkül a kivitelezés a rendezői ötletesség mellett sem, amelyet két fiatal, tehetséges színész tolmácsol felénk.

„A Mi és Ők […] nem sokkolni, elborzasztani akarja a nézőt, sokkal inkább elgondolkodtat, a terrorcselekmények jelentősségére kívánja felhívni a figyelmet. Dicsérendő, hogy talán a mai generáció számára egy kevésbé ismert tragédiát dolgoz fel, de nem feltétlenül köthető szorosan Beszlánhoz. Az, amit itt látunk, bárhol és bármikor megtörténhetne, amit kiválóan hangsúlyoz a szövegkönyv is, a nézőkhöz történő kikacsintásokkal, improvizációs lehetőségekkel. Ha pedig ez elindít egy gondolatot az emberben, akkor már megérte megváltani a jegyet.”

Molnár Ferenc: A hattyú (Örkény István Színház, rendező: Polgár Csaba)

Székely Kriszta után Polgár Csaba is megmutatja, hogyan kell klasszikust rendezni. A téma még ma is aktuális, Für Anikó zárszóként elhangzó monológjától pedig még most is kiráz a hideg.

„Polgár Csaba rendezése olyan messzire távolodik el a klasszikustól, amennyire csak lehet: mer abszolút mai lenni, a zenei betétektől – amelyekben a színészek egy egészen új oldalukat mutatják meg – kezdve, a szokványostól igen csak eltérő, mégis impozáns látványvilágon át, egészen a karakterek viszonyrendszerének a legmagasabb fokra való emeléséig.”

Mihail Bulgakov: Bíborsziget (Pesti Színház, rendező: Hegedűs D. Géza)

Maga a dráma nem feltétlenül indokolná, hogy helyet kapjon a listán, azonban a Vecsei H. Miklós átdolgozásában és Hegedűs D. Géza rendezésében bemutatott előadás kijavítja az alapmű minden hibáját, ráadásul az egyik legaktuálisabb előadássá vált, pedig akkor még sehol nem volt a kultúr-TAO eltörlése.

„A Bíborsziget azonban sokkal több egy egyszerű vígjátéknál. Kiválóan reflektál a színház és a politika viszonyára, valamint az abban bemutatott előadásban az elnyomásra, az imperalizmusra, a jogtalan hatalomátvételre. […] A téma így mai is éppúgy aktuális, mint 90 éve, a mű születésekor. Az előadást nézve felmerülhet bennünk, hogy hová lett az alapjogként deklarált szólás szabadsága, mivé lesz az egyén és annak gondolata, ha azokat tilos kimondani. Örömteli lenne, ha mindennek a megválaszolásához már csak a történelemből vett tudásunkat kellene elővenni, de amíg 2018-ban megtörténhet az, hogy egy, egyébként közkedvelt rendezővel meghirdetett beszélgetést, vagy éppen egy teltházas vidéki előadást pár nappal a bemutató előtt minden indoklás nélkül „betiltanak”, addig sajnos a Bíborsziget nagyon is maivá válik. „A kultúra öl” – hangzik el viccesen a darabban, mikor a zongorában rejtett fegyverek elsülnek, és ha kissé túlzó is ez a mondat, kétségtelen, hogy a kultúra továbbra is veszélyes eszköznek számít a hatalom szemében.”

Dennis Martin: Die Päpstin – A pápanő (József Attila Színház, rendező: Hargitai Iván)

Az egyetlen musical, amely felkerült a listára, ráadásul nem is a két vezető zenés színház előadása. Hargitai Iván különös rendezése szintén eléggé megosztó, de azt nem lehet elvitatni, hogy roppant fontos kérdéseket tárgyal a darab.

„Az, hogy a történet valós-e vagy pusztán csak legenda, jelen esetben teljesen elhanyagolható, a musical ennél alapvetőbb kérdéseket feszeget. Ezek közül pedig a legfontosabba a nőknek a társadalomban elfoglalt szerepe. Igen, a darab erősen feminista, de éppen ennyire szomorú a tény, hogy a IX. században felvázolt problémára 1200 évvel később, a XXI. században sem született megoldás. A nézőtéren ülve joggal háborodhatunk fel a férfiak uralta társadalom által diktált szabályokon, hiszen ebben a korban a nőket teljesen lenézték, tanulniuk sem volt szabad, nemhogy bármilyen jelentős tisztséget betölteniük. Persze, a helyzet szerencsére mára már sokat javult, de nem olyan mértékben, mint amennyire azt az eltelt idő indokolttá tehetné. Olyanról, hogy egyenjogúság férfi és nő között, még most sem beszélhetünk, éppen ezért válik roppant aktuálissá Martin musicalje.”

Osztrovszkij: A művésznő és rajongói (Radnóti Színház, rendező: Valló Péter)

Radnóti Színház csapó 2. Valló Péter érző és értő rendezése túllendül a #metoo-mozgalmon, annál sokkal globálisabb szinten vizsgálja a kiszolgáltatottság kérdését. Lovas Rozinak meg jutalomjáték.

„Valló Péter rendezésében Osztroviszkij drámája jóval többé válik, mint egy egyszerű #metoo-kampány. Nem a kiszolgáltatottság darabja ez, hanem sokkal inkább a küzdelemé, a tisztesség és becsület kontra hírnév párbajé, a lelki vívódásoké. Egy örökös dilemma áll a mű középpontjában, amelyben tulajdonképpen maga a szerző sem foglal állást: látható, hogy becsületességből megélni nem lehet, hiszen Meluzov is – az egyetlen olyan szereplő, aki végig hű marad elveihez –, még ő is boldogtalanságra van ítélve. Valló ezzel szemben továbbmegy, megmutatja, mi rejlik a keserédes befejezés, Nyegina választása mögött, ezzel adva reményt a tisztességgel élőknek. A zárójelentben újból látjuk a színésznőt, aki immáron díszes ruhában, feltehetőleg egy neves színházban lép fel, ugyanazt a népdalt énekli, mint a darab elején. De most már érti és érzi: hangja többször elcsuklik, elakad, végül már a dalt sem képes befejezni. Csak adjatok pár garast neki…”

Henry Farrell-Galambos Péter-Ernyei Bea: Mi történt Baby Jane-nel? (Szabadkai Népszínház Magyar Társulata, rendező: Galambos Péter)

Az egyedüli olyan előadás, amely nem a fővárosban mutatkozott be, bár tény, hogy kevés vidéki színházba jutottam el, így a választék sem volt túl nagy. De nem is volt cél, hogy minden áron felkerüljön egy ilyen is a listára, az előadás saját jogán vívta ki magának az érdemet. Az egyik legerősebb színházi bemutató, amelyet valaha láttam.

„Pesitz Mónika Baby Jane-ként olyan alakítást nyújtott, amelyről csak szuperlatívuszokban lehet nyilatkozni. A végletekig hiteles minden megmozdulása, minden rezdülése, minden szava. Kiválóan jeleníti meg a megkeseredett, alkoholista nőszemélyt, akit a múlt árnyai sötét démonként folyamatosan kísértenek. Pszichológiai szempontból is roppant összetett személyiség: visszaemlékezéseinek köszönhetően tanúi lehetünk gyermekkorának, amely – minden csillogás ellenére – közel sem volt annyira könnyed és önfeledt, mint azt kívülállóként gondolnánk.”

Székely Csaba: 10 (Radnóti Színház, rendező: Sebestyén Aba)

Radnóti Színház, csapó 3. Talán nem árulok el nagy titkot, hogy ha választanom kellene, akkor nálam ez lenne a végső befutó. Életem egyik legmeghatározóbb előadása, kiváló történet és dramaturgia, remek rendezés és színészi játék. Ennek a darabnak létjogosultsága van.

„A történetben tíz különböző személy élettörténetét ismerjük meg, akik mindannyian megszegik a Tízparancsolat egy-egy parancsát. Ki közelebb, ki távolabb áll Istenhez és Istentől, éppen ezért a hit vagy annak hiánya, Isten keresése mindegyikük életében fontossá válik. […] Azonban – ez már a második történetnél kiderül – minden mindennel összefügg, az egyik szereplő döntése ráhatással van a másik életére, és fordítva. A nézőnek magának kell összeraknia a puzzle-darabokat, hogy végül összeálljon a kép. Az egyes történetek kerek egészek, többnyire lezártak, azonban idővel vissza-visszakanyarodunk mindenkihez, megismerjük a másik oldalt, az előzményeket vagy éppen azt látjuk, hogy mi történt vele azután. Mintha csak egy krimit néznénk, a végére válik egy nagy egységgé a történet, ekkor értünk meg mindent és mindenkit. Így válik egy mélyen megindító és megrendítő drámává mindaz, amit ebben a három és fél órában láthatunk.”

A bejegyzésben található fotók a színházak honlapjáról származnak!