A Budapesti Operettszínház legfrissebb bemutatója nem csak egy vérbő komédiába áztatott  remekül megfogalmazott társadalomkritika, hanem az utóbbi évek egyik legeredetibb operett-rendezése is. Offenbach több mint 150 éves remekműve, a Kékszakáll 2018. februárjától látható a fővárosban Székely Kriszta rendezésében.

Jacques Offenbach neve minden bizonyára ismerősen cseng a klasszikus zene rajongóinak, ha máshonnan nem is, az 1880-as Hoffmann meséi kapcsán mindenképp. Offenbach nemcsak a XIX. század zenei életére volt nagy hatással, hanem az operett, mint műfaj alapköveit is neki köszönhetjük. A Budapesti Operettszínház ezúttal egy kevésbé ismertebb darabját, a Kékszakállt tűzte műsorára, amelyet február végétől láthat újra a hazai közönség.

Kékszakáll legendája több évszázados történettel bír, olyan művészeket ihletett meg, mint Charles Perrault vagy a Grimm fivérek, akik meseként tárták az ifjú olvasók elé a feleségeit sorra öldöklő herceg történetét. De a zenés színház világában is találunk példát az adaptációra: elég csak Bartók Béla operájára (A kékszakállú herceg vára) gondolnunk. Joggal merülhet fel a kérdés, hogyan lehetséges ezt a viszonylag egyszerű és rövid, ám annál komorabb és véresebb történtet egy három felvonásból álló, komikus elemeket sem nélkülöző operettbe ágyazni. A válasz szinte napra pontosan a mostani budapesti premiert megelőző 152 évvel ezelőtt érkezett meg: ekkor, vagyis 1866. februárjában mutatták be ugyanis először Offenbach művét.

Mielőtt rátérnék az előadás kritikájára, meg kell vallanom, hogy elég vegyes érzelmekkel viseltettem a bemutatót megelőzően. Egyfelől, az idei évad premierjei közül ez volt az egyedüli olyan darab, amely nem igazán keltette fel az érdeklődésemet, ráadásul tekintve az eddig felhozatalt (A Notre Dame-i toronyőr, Luxemburg grófja, A sevillai borbély és a Dorian Gray – utóbbiról a kritika az elkövetkezendő napokban várható) nem igazán tettem magasra a mércét. Egyedüli reményem Székely Krisztában, a rendezőben volt, aki a tavalyi évad legjobb operettszínházas darabjának, a Kreatív kapcsolatoknak volt a direktora, és aki a Nóra – Karácsony Helmeréknél című darabbal már bizonyított, hogy szeret kísérletezni, új szemszögből megközelíteni klasszikusokat. A végeredményben pedig most sem kellett csalódnom: a Kékszakáll mai, modern változata az utóbbi évek egyik legeredetibb operettje lett, amely teljes vérfrissítést adott az egész műfajnak.

A Szabó-Székely Ármin, Székely Kriszta és Lőrinczy Attila által átdolgozott történet színhelye egy nagyvállalat, ahogyan a szereplőket is ebbe a vállalati szférába helyezik. A vezérigazgató, Kékszakáll épp az ötödik feleségét gyászolja, miközben már a következő kiszemelten gondolkodik. Popolani, a személyi titkára végül Boulotte, a takarítónő mellett teszi le a voksát, aki azonban inkább üldözné a szerelmével a pizzafutárt, Saphirt (akiről később persze kiderül, hogy nem is futár). A férfi közben Fleurette-nek csapja a szelet, akit viszont Bobėche szenátor főtanácsadója, Oscar kényszerít álruhás szerepbe, miután egy véletlen baleset folytán a szenátor addig kolostorban élő lánya életét veszti.

Jó operetthez hűen a történet tele van szerelmi bonyodalmakkal, mindenki szerelmes valakibe – csak épp nem a megfelelő valakibe. A különböző inkognitóknak hála a kavarodás egyre kuszább lesz, ami kiválóan gondoskodik a felhőtlen nevetésről és jókedvről. Ugyanakkor – és ez igazán ritka ebben a műfajban – enyhe politikai és társadalmi bírálat is megrejlik a sorok között. Kékszakáll és Bobėche szenátor, a vezető beosztásban lévő férfiak azt hiszik, mindent megtehetnek, egyrészt, mert férfiak, másrészt, mert ők vannak hatalmon. A történet éppen ezért párhuzamot is von kettejük közé: míg a cégtulajdonos a feleségeit teszi el láb alól minden gond nélkül, amint úgy érzi, ellentmondanak neki, addig a féltékeny szenátor azokat a férfiakat, akik akár csak rá mernek nézni a feleségére. Ebbe, az általuk igencsak idilli képbe rondít bele Boulette, a takarítónő, akit abszolút hidegen hagy bármiféle rang és titulus, és amikor rájön férje titkára, ahelyett, hogy megfutamodna, felveszi vele a versenyt. Persze, a befejezés azonban mégiscsak visszakanyarodik a kiindulóponthoz, hiszen Kékszakáll és Bobėche is amnesztiát kap – saját maguktól.

Az új szövegkönyvért felelős trió tökéletesen ültette át modern környezetbe a cselekményt, ahogyan Székely Kriszta rendezése is ízig-vérig XXI. századi történetet varázsolt a színpadra. Habár az Operettszínház korábban is tett kísérletet darabok modernizálására, eddig egyik előadásuknak sem sikerült ennyire bátran nyúlni az alapanyaghoz. Azzal, hogy Székely a mai viszonyok közé helyezi az eseményeket, egy olyan bemutató születhetett meg, amely egyszerre tartja tiszteletben a műfaj hagyományait, azonban képes megszólítani a fiatalokat és azokat is, akik rutinos operett-rajongóként érkeznek a színházba.

Ez az új fajta szemléletmód és vérfrissítés – amely véleményem szerint úgy kellett már a Budapesti Operettszínháznak mint sivatagban haldoklónak a hűs víz – már a darab plakátjában is tetten érhető, a díszletben viszont mindenképp. Ahogyan Lőrinczy György, a főigazgató is kiemelte beszédében, Balázs Juli díszletterve merőben eltér a színház addigi világától. Ami egyfelől abszolút igaz, másfelől valóban annyira szokatlan, mégis impozáns, hogy amikor először szétnyílt a függöny, percekig csodáltam a vállalat auláját ábrázoló modern épületbelsőt. Ehhez a látványvilághoz tökéletesen passzolnak Pattantyus Dóra mai, helyenként mégis a retró hangulatot megidéző jelmeztervei, valamint Kulcsár Noémi lendületes, eredeti koreográfiái.

A szombat esti előadáson a második szereposztás debütált, sok új arcot mutatva be. Kékszakáll szerepében a színház egyik vezető bonvivánja, Vadász Zsolt remekelt. Vadászt különösen kedvelem, mert minden karakterénél érződik, hogy szívvel-lélekkel játszik, és ez most sem volt másként. Szemmel látható módon lubickolt ebben, a korábbiaktól igen eltérő szerepben, és habár helyenként megküzdött a magas hangokkal, többnyire az ének is rendben volt. Boulotte, a takarítónő szerepében az Operettszínházban először játszó Lusine Sahakyan volt látható, akire mintha csak ráöntötték volna ezt a szerepet. Színészi játéka mindent vitt a premieren – ritka, amikor egy, az opera világából érkező színész-énekesnő ennyire jó komika is egyben. Színpadi jelenléte, mimikája és a szereppel való összeolvadása még a gyenge prózáját (szerencsére ebből kevés volt) is feledtetni tudta. Énektechnikája nagyban eltér az eddig megszokottaktól, időnként neki is gondot okoztak a magasabb hangok, de többnyire rendben volt ez is.

Popolani, Kékszakáll személyi titkára a számomra eddig ismeretlen Erdős Attila remekelt, aki nem csak színészi játékával és énekhangjával, hanem prózájával is nagy meglepetést okozott, ugyanis mindhárom abszolút a helyén volt, ez pedig valóban igen ritka ebben a műfajban. Lendületes, dinamikus játéka üdítő színfolt volt a palettán, bízom benne, hogy hamarosan más darabokban is láthatom majd. Veréb Tamásnak Saphir szerepe volt a beugrás az operett világába, nagy meglepetésemre ő is tökéletesen megállta a helyét. Viszonylag kevesebb dal jutott most neki, ellenben ő is megmutathatta komikus oldalát is, sőt a táncjeleneteket is könnyedén vette. Hozzá hasonlóan jó választás volt Fleurette szerepére a fiatal Kardffy Aisha is, akiből kiváló szubrett válhat: minden hangi adottsága és színpadi jelenléte megvan hozzá. Az ő duettjükkel kezdődik a darab (ha a nyitányt nem vesszük ide), amely nekem személy szerint az egyik nagy kedvencemmé vált, és annak hála sikerült azonnal belefeledkeznem a történetbe.

Bobėche szenátor és felesége személyében régi motorosokat (vagy mondhatnám: nagyágyúkat) köszönhetünk: Csuha Lajos és Kalocsai Zsuzsa bebizonyította, hogy az idősebb színészeknek is van létjogosultsága a színpadon nagyobb szerepekben is. Csuha Lajostól korábban már láthattunk ehhez hasonló karaktereket, így az ő esetében nem is volt kérdés, hogy gond nélkül megbirkózik a szereppel. Kalocsai szintén lubickolt az eddigiektől eltérő szerepében, nem is értem, hogy miért űzték őt a nagyszínpadról a raktárszínházba hosszú időre, mikor tehetségével már nem egyszer bizonyított. Egyedüli csalódást számomra az Oscar szerepében bemutatkozó Kendi Ludovik okozott. Eddig három előadásban láttam őt – de sajnos nem igazán tudott meggyőzni sem a színészi, sem az énekesi képességeiről. Játéka abszolút mű, eddigi karaktereit nem tudnám megkülönböztetni, mert minden esetben ugyanazt látom, és hangilag (most) sem volt topon.

Roppant kíváncsi vagyok, hogy mennyire fogja megtalálni a közönségét ez a darab, mert hiába a szándék, az eredetiség, sajnos még mindig szép számmal lesznek olyanok, akik szentségtörést fognak kiabálni a modernizáció okán. Habár, az mindenképpen biztató jel, hogy a színházból kifelé jövet, a nézők többsége elégedetten nyilatkozott a bemutatóról. Én a magam részéről hosszú évekig tartó előadás-sorozatot kívánok a Kékszakállnak, és már most izgatottan várom Székely Kriszta újabb rendezését.

Zeneszerző: Jacques Offenbach

Henry Meilhac és Ludovic Halévy librettója alapján a szövegkönyvet írta: Szabó-Székely Ármin, Székely Kriszta és Lőrinczy Attila
Díszlettervező: Balázs Juli
Jelmeztervező: Pattantyus Dóra
Koreográfus: Kulcsár Noémi
Rendező: Székely Kriszta

A bemutató időpontja: 2018. február 23. és 24. – Budapesti Operettszínház

A cikk a 2018. február 24. napján 19 órakor kezdődő premier alapján íródott.

Fotók: Gordon Eszter / Budapesti Operettszínház