Rossini talán leghíresebb operája, A sevillai borbély a CO-OPERA szervezésében kerül bemutatásra az ország több pontján a 2017-18-as évadban. A szentendrei szabadtéri premiert követően a közönség már Szegeden is megcsodálhatta a produkciót, amelynek a fővárosban a Budapesti Operettszínház adott helyet. Az előadást az idei évadban decemberben és januárban összesen hat alkalommal láthatja a közönség.

Gioachino Rossini 1816-ban bemutatott vígoperájának helyszíne, mint ahogyan a cím is mutatja, Sevilla, Spanyolország. Almaviva gróf álnéven próbál a fiatal és szép Rosina közelébe férkőzni, amelyben barátja, Figaro, a borbély siet a segítségére. Rosinát gyámja, az idős Bartolo neveli, és titokban arra készül, hogy feleségül vegye gyámleányát, így különös tekintettel vigyáz rá. Mikor Basiliótól, a lány énektanárától megtudja, hogy Almaviva a városban van, mindent megtesz, hogy távoltartsa Rosinát. A gróf azonban különböző fortélyok útján, álruhában találkozgat a szerelmével, akivel már a szökésüket tervezgeti.

Mielőtt rátérnék magának az előadásnak a kritikájára, el kell mondanom, hogy számomra roppant szimpatikus a CO-OPERA célkitűzése, miszerint egy-egy híres operát, ugyanazzal a rendezéssel, díszlettel, jelmezzel, de más-más szereposztásban mutatnak be az ország több színházában (ez az előadás többek között látható volt vagy lesz Szentendrén, Szegeden, Budapesten, Győrben). Én üdvözítően fogadtam az új megközelítést is: a librettó új fordítást kapott, a történetet pedig kellően modernizálták.

Ez persze roppant veszélyes vállalkozás, mint az a Budapesti Operettszínházban decemberben általam látott előadás is bizonyítja. Elég gyakori színházlátogató vagyok, de ehhez hasonlót eddig még nem tapasztaltam. A második felvonásra ugyanis, általam szinte érthetetlen okokból, nagyon sokan nem tértek vissza, előttem üres félsorok tömkelege (nagyjából ötven néző nélküli széket számoltam össze a földszinten), a mellettem ülő nyugdíjasklub tagjai pedig folyamatosan fejtették ki a véleményüket a darabról. Többek között az új magyar fordítást érte kritika, valamint az olyan apróságok, mint például, hogy mit keres egy plüssmackó egy operában (!). (Az más kérdés, hogy ettől a – jobb szó híján – sznob közönségtől szívem szerint megkérdeztem volna, hogy mióta divat az előadás alatt beszédbe elegyedni, de ez már mellékes.) A kedvenc megállapításom az volt, hogy Rossini most biztos forog a sírjában. Amit már csak azért sem értek, mert nem tudom, mennyire van joga egy XXI. századi nézőnek egy több mint kétszáz évvel ezelőtt élt zeneszerző nevében véleményt alkotni. Másrészt – de csak, hogy stílusos és ellentmondásos legyek –, véleményem szerint Rossini üdvözítően fogadta volna Kerényi Miklós Gábor értő és érző rendezését.

Bár felmerülhet a nézőben a kérdés, hogy az Operettszínházban látott darab mennyiben minősül Kerényi rendezésének, hiszen a közismert helyzet fényében tudható, hogy már a szegedi bemutató során sem gyakran volt jelen a próbákon, így feltehetőleg az oroszlánrész a rendezőasszisztensre jutott, hogy a mostani előadás a leginkább hasonlítson a Szentendrén látott, még valóban az egykori művészeti vezető által dirigált darabra. Ettől függetlenül azt nem lehet elvitatni, hogy a rendezés érzi Rossini zenéjét, ennek köszönhető minden szereplő (de tényleg mindegyik, még a kórus tagok) mozdulatai is végtelenül pontosan meg vannak koreografálva, a lépések, a fények, a cselekedetek kiváló összhangot képeznek a zenével. Így KERÓ-nak még az egyébként csak zenei csemegének számító nyitányt is megtölti izgalommal, érzelemmel, de ezt már korábban, a Marica grófnő kapcsán is bebizonyította. A rendezés ettől függetlenül nekem sem nyerte el maradéktalanul a tetszésemet. Egy idő után a történet is kissé vontatottá, unalmassá válik, és a rendezés sem tud újat mutatni, így a második felvonás leginkább tényleg csak a jobb pillanatokért marad meg a néző emlékezetében. Újdonságként hatott, hogy a Figaro borbélytanoncai, segédjei a címszereplő áriája alatt lemennek a közönség soraiba, hogy „megborotválják őket”, vagy ugyanígy ötletes, hogy a kórus szórólapokat osztogat a nézőtéren (egyben egy kis szócső-játékra is meginvitálják őket), csak éppen így a színpadon lévő szólóénekes dala veszti értelmét, mert mindenki a közelében történő eseményeket figyeli inkább.

Nem mintha, akkora hátrányt okozna, ha Kendi Ludovik Figarójáról eltéved a tekintetünk, ugyanis a romániai születésű operaénekes játéka és hangja középszerű. Korábban, a Kreatív kapcsolatok során sem győzött meg színészi vénájáról, ahogyan most sem sikerült bizonyítania. Kicsit olyan érzésem volt, mintha csak kiállna, megmutatná, hogy milyen szép szál legény lett, énekel egyet, majd lemegy a színpadról. Ma már egy operánál is mondhatni követelmény (lenne) a szerepbe helyeződés, de ha ez nincs meg, legalább az énektudás legyen megfelelő. Kendi szövegét gyakran nem lehetett érteni, ami több szempontból is zavaró volt.

Fischl Mónika Rosina szerepében sem igyekezett megdönteni az operákról kialakított sztereotípiákat. Picivel több színt vitt ebbe a karakterbe, mint az operettek esetében, ugyanakkor Rosina figurája eléggé sótlan volt. A szöveget nála sem lehetett tisztán érteni mindig, de nála – Kendivel ellentétben – nem az artikuláció hiányának volt ez köszönhető, hanem annak, hogy a zenekart legtöbbször nem sikerült áténekelnie. Halk és alacsony volt többnyire, ráadásul Rosina szerepéből is már kiöregedett, így kicsit komikussá vált (de nem jó értelemben), hogy a valóban fiatal Almaviva igyekszik elnyerni a kegyeit.

Aki viszont az est igazi meglepetése volt, az Rab Gyula Almaviva szerepében. Kicsit féltem az ő alakításától, mert korábban hallottam negatív kritikát róla, de szerencsére mindaz, amitől tartottam, most nem volt jelen. Éneke tiszta volt, minden szavát lehetett érteni és hallani, játéka is üdítő volt, szabályosan lubickolt a szerepében. Bátki Fazekas Zoltán a középúton haladt végig: az ének rendben volt, de a színészi játékot nem igazán vitte túlzásba, pedig Bartolo karakterében sokkal több van annál, mint amit ezen a bemutatón láthattam.

Pataki Bence Basiliojának és Lázin Beatrix Bertájának is hasonló szerep jutott: többnyire tisztességgel végezték a munkájukat a színpadon, de sajnos semmi kiemelkedőt, maradandót nem nyújtottak. Tulajdonképpen a szememben egyedül Rab Gyula volt az, aki megakadályozza, hogy hónapok múltán a teljes feledés homályába boruljon a darab. De ugyanez igaz az előadás egészére: a szereplők fel-le rohangálnak a Székely László által megálmodott díszletben (egy ház és annak udvara, mindez állványokból felépítve), Rákay Tamás jelmezeiben. Mindenki teszi a dolgát, egyedül a lélek hiányzik belőle. Ez alól kivétel a zenekar, ami Dinyés Dániel vezényletével gondoskodik arról, hogy Rossini zenéje élettel teli legyen, és Galambos Attila, akinek fordítása számomra üdítően hatott, én örültem a kissé modernebb nyelvi világnak.

A sevillai borbély ezen feldolgozása nem egy kiemelkedő alkotás, nem ez az előadás lesz az, amiről mindenki beszélni fog (ha csak annak okán nem, hogy jelenleg ez Kerényi Miklós Gábor utolsó rendezéseinek egyike), de ugyanakkor kifejezetten rossznak sem mondható. Maradjunk annyiban, hogy tisztességes iparos munka – ezt pedig tudjuk, milyen kontextusban használjuk.

Zeneszerző: Gioachino Rossini
Beaumarchais nyomán írta Cesare Sterbini
Fordító: Galambos Attila
Díszlet: Székely László
Jelmez: Rákay Tamás
Rendező: Kerényi Miklós Gábor – KERO

Bemutató időpontja: 2017. július 19. - Szentendre; 2017. december 6. - Budapesti Operettszínház

A cikk a 2017. december 8-án, 19 órakor kezdődő előadás alapján íródott. 

A bejegyzésben szereplő fotók a Budapesti Operettszínház oldaláról és facebook oldaláról származnak.