A frissen megalakult, többnyire fiatalokból álló NESSZ Alkotócsoport első bemutatóként nem is választhatott volna hozzájuk jobban illő, a mai huszonévesek problémáit meglehetősen hitelesen bemutató darabot John Osborne 1956-os drámájánál.

John Osborne Nézz vissza haraggal (Look Back in Anger) című színművének ősbemutatójára 1956. május 8-án került sor a londoni Royal Court Theatre-ben. Az előadás nem aratott túlzott sikert, a nézők meglehetősen közönyösen fogadták. Alig egy héttel később azonban mégis az érdeklődés középpontjába került, az évad egyik sikerdarabja lett, aminek köszönhetően a hagyományos angol színház is új erőre kapott. Osborne nyomában egy fiatal, új írónemzedék (a „dühöngők”) tört be az irodalomba, amelynek tagjai közé tartozik John Arden, Arnold Wesker, Harold Pinter, valamint, ha nem is szorosan, de ide sorolhatjuk Samuel Beckettet is. A történet annak köszönhette váratlan sikerét, hogy elsőnek adott hangot annak a társadalmi rétegnek, amelyik az élet mindennapi küzdelmeivel volt elfoglalva, társadalmilag „az éppen csak megélnek valahogy” alsó rétegébe tartozott, amely kiábrándult a politikából, elvesztette az illúzióit és a felemelkedés reményét is. A dühöngő ifjúság elutasította a társadalom által nyújtott viszonylagosan jó megélhetési lehetőségeket, az egész jóléti társadalmat, annak minden hazugságával és álszentségével együtt. Haragjuk az ellen szólt, amit a társadalom által meghatározott és determinált életforma biztosított számukra. Tehetetlenségük az őrjöngés és a csöndes belenyugvás között ingadozva végül csúfos konformizmusba fulladt.

Magyarországon a darabot többnyire Dühöngő ifjúság címen játsszák a budapesti és vidéki színházak, kezdetben Ottlik Géza, később Nádasdy Ádám fordításában. Az 1992-es vígszínházi változatot (Kaszás Attilával, Eszenyi Enikővel, Igó Évával és Szarvas Józseffel a főszerepben) ma is az egyik legikonikusabb előadások közé sorolják, a legutolsó fővárosi premierre pedig két évvel ezelőtt került sor a Belvárosi Színházban (Orlai Produkciós Iroda). Annak, hogy a NESSZ Alkotócsoport debütáló előadásként ezt a darabot választotta, feltehetőleg mégsem a dráma nagy sikere volt az (elsődleges) oka, hanem az, hogy a fiatalokról és az ő problémáikról legjobban a fiatalok tudnak hiteles képet mutatni.

A történet főhőse (hogy mennyire is hős a szó mai jelentésében, arról majd később), Jimmy Porter egy kisboltban dolgozik (ezt az állást is egy barátja anyja szerezte neki) és a feleségével, Alisonnal és közös barátjukkal, Cliff-fel él egy fedél alatt. Hármuk kommunája nem teljesen idillikus, még ha néha úgy is tűnik, hiszen egyszerűen képtelenek kitörni, előrébb jutni az életben, saját lábukon, egyedül megállni. Ebbe a problémáktól és konfliktusoktól amúgy sem mentes életközösségbe toppan be Alison régi barátnője, Helena, akit Jimmy szívből utál, és aki alaposan felkavarja az állóvizet.

Osborne drámája – amely több mint 60 évvel ezelőtt keletkezett – mai szemmel nézve, bizonyos részeit tekintve kétségkívül elavult, ám problémafelvetése, központi kérdése ma is épp annyira (ha nem jobban) aktuális, mint az 1956-os bemutató idején. A NESSZ Alkotócsoport, Pigler Bence rendező vezetésével mind nyelvezetében (a szövegkönyvet Barna Zsombor fordította), mind kivitelezésében teljes mértékig XXI. századivá varázsolta a művet, amely így tökéletesen alkalmas lehet arra, hogy megszólítsa a diákokat és a huszonéveseket. A szöveget megfosztották minden, az 1950-es évekbeli angliai társadalomra vonatkozó résztől (helyébe a mai magyar társadalom került, még úgy is, hogy a helyszín és a nevek nem változtak), a szereplők nem újságot olvasnak, hanem a telefonjukat bújják, Alison pedig a vasalás helyett ruhateregetéssel tölti az időt. Ez ugyebár egy ikonikus része a drámának, azonban hiányérzetünk semmiképpen sem lesz, sőt! Az előadás nyitójelenete az egyik legerősebb része a produkciónak, szépen felvezeti az azt követő konfliktusokat, és azonnal képet kapunk a karakterek főbb jelleméről.

A Barna Zsombor által alakított Jimmy meglehetősen ellenszenves figura, aki ugyan időnként megmutatja emberi arcát, és frusztráltságát érteni is véljük, de viselkedését nem sokáig tudjuk tolerálni. Ő az a fajta ember, akinek könnyebb másokat okolni saját szerencsétlen sorsa miatt, akinek minden élővel és élettelennel problémája van, és aki szentül meg van róla győződve, hogy egyetlen igazság (vagy világnézet) létezik: a sajátja. A társadalmat, a rendszert hibáztatja azért, mert az alsóbb réteghez tartozik és mert nem tud kitörni a mindennapok szürkeségéből. Frusztrációja belső kishitűségéből, önbizalomhiányából és a magatehetetlenségből fakad, ezeket persze igyekszik elrejteni – nem csak a külvilág, hanem barátja és felesége elől is. A gazdagabb réteg becsmérlése során nem rest Alisont és annak családját sem megsérteni, hiszen a lány is a felsőbb osztályhoz tartozott, mielőtt férjhez ment volna Jimmyhez.

A nézőben könnyen felmerülhet a kérdés, hogy Alison mégis mi vonzót találhat a férfiban, milyen erő tartja még mindig mellette, hiszen Jimmy ott és akkor alázza meg őt verbálisan, amikor csak tudja. Könnyedén mondhatnánk, hogy a nő a mártír-típus közé tartozik, aki küldetéstudatának érzi a szenvedést, mintha csak ezzel vezekelne azért a bűnéért, hogy gazdagabb család lánya. Érzi ő is, hogy a társadalmi széthúzás, a különbözőség nem jó, hogy valamit tenni kellene, de ő sem tud egyről a kettőre lépni. Ahogyan Jimmy is fogalmaz, könnyebb a homokba dugni a fejét, a problémákról nem tudomást venni – miközben mi látjuk, hogy nagyon is észleli azokat. Pájer Alma Virágnak percekig meg sem kell szólalnia a színpadon, anélkül is magára vonzza a tekintet – azt, ahogyan pusztán a szemével kommunikál, tanítani kellene. Nemcsak a saját, de egy egész társadalmi réteg fájdalma tükröződik a tekintetében, a néző pedig várja, hogy mikor jön el az a pont, amikor robban. Amire kétségkívül sokat kell várni, ám az a jelenet, amikor ez bekövetkezik annál drámaibb lesz, átütő erő sugárzik mindkét félből. A katarzist tovább fokozza a zárókép, amelyben a maci és a mókus (ahogyan Jimmy és Alison becézi egymást) összeölelkezik, miközben elsötétül a szín és felcsendül a zárószám.

A házaspárral egy fedél alatt élő Cliff a felnőni képtelen felnőtt figuráját testesíti meg. Hiába rendelkezik diplomával, ő is csak teng-leng az életben, fogalma sincs arról mihez kezdjen a jövőben. Jimmyvel játékosan ugratják egymást, néha ölre is mennek, de ezek sosem válnak komolyabb vitává, igazán férfias küzdelemmé. (Még akkor sem, ha időnként az adrenalinszintjük az egekbe szökik, és a belső feszültséget akarják levezetni.) Tzafetás Benjámin játszi könnyedséggel formálja meg a mindenbe beletörődő, a végletekig hűséges és jó barát karakterét, aki érezhetően gyengéd érzelmeket táplál Alison iránt, de tiszteletben tartja Jimmy házasságát. Mi, nézők a darab több pontján elgondolkodunk azon, hogy a nőnek mennyivel boldogabb élete lehetne Cliff mellett: ha nem is anyagi, de érzelmi oldalról mindenképp. Az előadás egészére igaz, hogy a nonverbális kommunikáció erőteljesen jelen van, és ebben a Tzafetás-Pájer páros jár az élen. Az összenézések, a véletlen összeérő kézfejek és a gyengéd pillantások válnak az ő kapcsolatukban a legbeszédesebbé.

A baráti társaság életébe hosszú idő után újra betoppanó Helenát Osváth Judit kelti életre. Ő az a típus, aki, ha saját érdekei úgy diktálják, senkit és semmit nem tisztelve árulja el a hozzá közelállókat. Amikor fény derül arra, hogy Alison babát vár (amit nem mer elmondani Jimmynek, félve a férfi reakciójától), rábeszéli a barátnőjét arra, hogy hagyja el a férjét. Egészen eddig a pontig lehetne ő a deus ex machina, akinek az a küldetése, hogy öntudatra és továbblépésre ösztökélje a nőt, hogy az új életet kezdhessen, ám már ekkor érezhető (és később be is bizonyosodik), hogy igazából Jimmyt akarja magának megszerezni. Ez a terve nem feltétlenül tudatos, nem előre megfontolt, inkább azt mondanánk, hogy él a helyzet adta lehetőséggel. Számára is impozáns Jimmy agresszív viselkedése, talán egyfajta kihívásként tekint a férfira. Viszont amilyen könnyen „szerelembe esett”, olyan könnyedén is lép ki ebből a kapcsolatból hónapokkal később, amikor már nem fűződik semmilyen érdeke a férfihoz. Ebben a részben egyébként visszaköszön az előadás nyitójelenete is, azzal a különbséggel, hogy Alison helyett Helena tereget, fütyülés helyett pedig skálázik, a fotelekben ülő férfiak pedig látszólag semmit sem változtak. Ez a két jelenet nagyon szépen áll egymással összhangban, a maga ambivalens módján.

Kerekes József Redfern ezredesként rövid ideig látható ugyan a színpadon, de jelenléte és szerepeltetése annál jelentősebb. Ő az, aki fizikai valójában is megtestesíti a régi kort és annak eszméit, ami ellen Jimmy lázadni készül. Lányával folytatott, pár perces párbeszédéből azonnal kitűnik, hogy Alison sosem kaphatta meg tőle azt a támogatást, ami egy apától járna, hiszen az ezredes, amikor megtudja, hogy Jimmy a feleségét „mocskos, büdös, kövér kurvának” nevezte, csupán arra kíváncsi, róla mit mondott. Teljes higgadtsággal tűr minden sértést, sőt, abban sem biztos, hogy a lányának el kellene hagynia a férjét, mindazok után, amit a lánya mesélt. Redfern és Jimmy, bár a színpadon nem találkoznak, mégis két nézőpont ütközését láthatjuk az alakjukban: az ezredes azt sajnálja, hogy már semmi sem a régi, semmi nem maradt meg az általa ismert (katonai) világból, míg veje épp az ellenkezője, szerinte semmi nem változik, minden állandó.

Végtelenül sok igazság rejtőzik tehát Osborne drámájában, aminek problémáival a mai fiatalság valóban azonosulni tud. A környezetemben lévő tizen- és huszonéveseken én is gyakran látom, hogy nincsenek céljaik, nincs jövőképük, de akinek lenne is, az sem tudja hosszútávon elképzelni az életét (hol vannak már az ötéves tervek!). Sokat lehet vitatkozni azon, hogy az, hogy idáig jutottunk mennyire a társadalom, mennyire a neveltetés és mennyire az egyén hibája – erre választ bizonyosan nehezen találunk (az előadás sem adja meg). Ugyanakkor nem csak a fiataloknak, de az idősebb korosztálynak is érdekes lehet az előadás, éppen azért, mert könnyen felidézhetik az ő fiatalkorukat, összehasonlítva a mostaniakéval, és talán rájövünk arra, hogy hiába volt „régen minden jobb”, mégis ugyanabban a csónakban evezünk évtizedek óta.

Aki kedvet kapott ez előadáshoz, szeptember 13-án a 3K - Kaszásdűlői Kulturális Központban tekintheti meg a premiert, az előadás októbertől átköltözik a Mozsár Műhelybe.

Szerző: John Osborne
Fordító: Barna Zsombor
Látvány: Barna Varga Márti
Fénytervező: Váradi András
Produkciós koordinátor: Csákberényi-Nagy Anna
Az előadás végén elhangzó dalrészlet a szerzők hozzájárulásával: Lázár tesók: Szabadon él (szerzők: Lázár Ágoston, Lázár Domokos)
Rendezőasszisztens: Dicső Dorka
Rendező: Pigler Bence

A bemutató időpontja: 2020. szeptember 13. – 3K Kaszásdűlői Kulturális Központ

A cikk a 2020. szeptember 9-i sajtóbemutató alapján íródott.

Fotók: Nagy István Dániel (előadásfotók)