Februárban két egyfelvonásost, egy mono-operát és egy táncjátékot mutattak be a Budapesti Operettszínház Raktárszínházában. Bár a két előadás között a zene az egyetlen összekötő kapocs, mindkét produkció fontos mérföldkő a teátrum életében.

A Budapesti Operettszínház művészbejárója mellett működő Raktárszínház az utóbbi években a kísérletező jellegű előadások otthonává vált. Itt látható többek között a bászínház és a musicaljátszás fúziójából született Szegény Dzsoni és Árnika, a témájában is igen erős Virágot Algernonnak, vagy éppen az operett-fantáziaként aposztrofált Lili bárónő. De többször mutattak már be a kamarateremben operát is (Váltságdíj, Nárcisz és Echo, Semmelweis), amely nálam minden évben kiemelt figyelmet kap: mindig kíváncsian figyelem, hogyan, miként kerül színpadra egy többnyire kortárs, alig pár szereplős opera, modern felfogásban. Hasonlóan kellemes emlék él bennem az Egy anya története és a Kreatív kapcsolatok kapcsán is (mindkét előadás saját évadának egyik legerősebbje volt). Ennek fényében talán nem meglepő, hogy Grigori Frid művére is nyitottan, kíváncsisággal vegyes izgalommal ültem be, főleg, mert érdekelt, milyen is lehet az, amikor egyetlen énekesnek kell kitöltenie a rendelkezésére álló bő egy órát.

Bár könnyedén úgy tűnhet, hogy egy friss, mai műről van szó, az orosz származású Grigory Samuilovich Frid operája bizony több évtizedes múlttal rendelkezik: a zeneszerző 1968-ban komponálta, az első bemutatóra pedig 1972 májusában, Moszkvában került sor. Közel 50 évet kellett várni tehát arra, hogy Magyarországon is debütálhasson a darab, amely tény előtt – tekintve az alapanyagul szolgáló mű ismeretségét – kissé értetlenül is állhatunk. Viszont nagy szerencse, hogy a vezetőség felfigyelt erre a darabra, és két olyan remek művészt sikerült megnyerniük maguknak, mint Rátóti Zoltán (rendező) és Süle Dalma (magánénekes).

Talán a történetet senkinek nem kell bemutatni: a zsidó származású Anne Frank 13 éves születésnapjára kap egy naplót, amelybe – a jövőbeni írói pályán való elhelyezkedés reményében – szorgosan jegyzetel, gyakorol. Amikor 1942 nyarán megkapják a „behívót”, a családfő, Otto tisztában van vele, hogy ez deportálást jelent, ezért családjával együtt elrejtőzik a férfi üzletének, az amszterdami csatornák melletti épületnek hátsó frontjába, amelyet Anne a naplójában „Hátsó traktusnak” nevez. 1944. augusztus 4-én a rendőrök egy ismeretlen feljelentése alapján átkutatták a házat, felfedezték a titkos épületszárnyat, a rejtőzködőket megtalálták és elhurcolták. Anne naplójában az utolsó bejegyzés alig pár nappal korábban augusztus 1-jén született.

Az kétségtelen, hogy Anne Frank történetét teljes egészében színpadra vinni (bármely műfajban) a lehetetlennel egyenlő, de Frid nem is törekszik a teljes történet hűségre. Az opera inkább jeleneteket villant fel Anne életének két évéből, a libretto nem egyszer szó szerint idéz a naplóból, és bár a sztori lineárisan halad előre, mégis inkább arra koncentrál, hogyan kellett megküzdenie a külvilág kegyetlenségével egy, a tinédzserkort éppen elérő lánynak. Anne hamar elveszíti szabadságát, életének utolsó éveit egy szobába bezárva kényszerült tölteni, egyetlen kapcsolatát a kinti világgal az ablak jelentette. A lány mégsem veszítette el Istenbe vetett hitét, a jobb életbe és az emberi jóságba vetett bizalmát. Megkapó ez a fajta, a szó jó értelmében vett naivitás, amellyel Anne volt képes szemlélni és megítélni a világot.

Süle Dalmát először hallottam-láttam színpadon énekelni és szerepelni, de bízom benne, hogy nem utoljára, mert nagy jövő áll még előtte a szakmában. Egy mono-dráma egy tapasztalt színésznek is nagy kiívás (szöveg és játék szempontjából egyaránt), egy egyszemélyes operánál – érzéseim szerint – ez hatványozódik, hiszen itt a bő egy órás játékidőben végig énekelni kell, és Frid zenéje technikában és érzelmekben is megjárja a mélységeket és a magasságokat egyaránt, amiben Süle, aki operaénekesektől nem megszokott módon, nem csak énekben, hanem színészi játékban is erős, kiválóan helyt állt. Őszintén, abszolút hitelesen kelti életre a 13-15 éves kislányt (meglepő egyébként, hogy mennyire hasonlítanak is egymásra!), és mindvégig képes arra, hogy tekintetünket rá szegezzük, egy percre sem hagyja lankadni a figyelmet.

Azonban nem csak énekben és színjátszásban, hanem az előadás technikai megvalósításában is helyt kell állnia, ugyanis Túri Erzsébet rendkívül ötletes díszletének elemeit is ő hozza mozgásba, ezzel keltve életre megannyi képzeletbeli helyszínt. A kezdetben csupán egyetlen, fehér falnak tetsző állvány ugyanis tucatnyit fiókot rejt: ezekből húzza elő a kellékeket, alakít magának fekhelyet, vagy éppen varázsol lépcsőt. Túri szekrény-díszlete így nemcsak funkciójában, de szimbolikájában is erőssé válik, hiszen könnyedén elképzelhetjük, milyen lehetett Anne élete, akinek valóban ezek a bútorok jelentették a világot, ezekkel „szórakoztatta” magát.

Rátóti Zoltánnak sikerült megugrania a feladat adta mércét, ugyanis egy olyan előadást álmodott színre, amely kellőképpen tiszteleg mind az alapmű, mind a téma előtt, mégsem válik giccsessé, túl érzelgőssé. A zenekart Pfeiffer Gyula biztos kézzel vezényli, Frid zenéje varázslatos módon kel életre, nem egy dallam pedig hosszabban megmarad az ember fülében. Fontos még kiemelni Varga Vince nevét, aki az animációkkal fokozza és kiegészíti az előadás különleges látványvilágát és hangulatát.

Az este második részében Dubrovay László egyfelvonásos táncjátékát láthatjuk. Dubrovay neve nem ismeretlen az Operettszínházban, pár évvel ezelőtt – szintén a Raktárszínházban – mutatták be Váltságdíj című operáját Somogyi Szilárd kiváló rendezésében. A képfaragó történetét Gáli József írása inspirálta, és bár – amennyire sikerült kinyomoznom – nem egy friss zenei műről van szó, ennek ellenére most először került színpadra. Kérdéses, hogy mennyire jó ötlet egy opera- és egy balettelőadást egybefonni, ugyanannak a közönségnek előadni, mert bár mindkettő alapjai a komolyzenében rejlenek, korántsem biztos, hogy az, aki az egyik műfajt kedveli, a másikra is kíváncsi lenne. Szerencsére a nagy többség fogékony volt a táncjátékra is, amely kissé rövidebb idő (nagyjából 40 perc) alatt meséli el egy festő kálváriájának történetét.

A főszerepet Babácsi Benjamin táncolta, aki pont az általam látott előadásban debütált. A fiatal táncművész hatalmas energiákkal és odaadással lépett színpadra, a szóló- és a duettjelenetekben egyaránt remekelt. Párja többnyire a modellnek nevezett (inkább azonban múzsa) Ottlik M. Laura volt, akit a közönség már ismerhet a decemberben bemutatott Diótörőből. Ottlik jelenléte légiesen könnyed, az eleganciát és a nőiséget egyaránt kihangsúlyozza. A mellékszerepekben Rózsahegyi Orsolya (az üzletember felesége), Németh Dávid (üzletember) és Jakab Dániel (tábornok) tűnik fel, akik szerepük szerint a történet elején a festő egy-egy megrendelői, később azonban belső démonok képében tűnnek fel és térnek vissza a főszereplő életébe.

Dubrovay zenéje nagyban merít a klasszikusokból (főleg Csajkovszkijból), de közben mer modern lenni. Avatatlan fül számára is jól érzékelhető módon mutatja be a festő lelki gyötrődését, az alkotási válság érzetét, valamint – a modell megjelenésével – az új ihlet megszállottságát, valamint a szerelmi vágyat. Vincze Balázs rendezése-koreográfiája igazodik a Raktárszínház szellemiségéhez: a kamaraszínpadon inkább kísérletezik, a modern balett elemeit használja, néhány klasszikusnak számító mozdulattal ritkán találkozhatunk.

Örömteli, hogy Kiss-B. Atilla vezetése alatt az Operettszínház továbbra sem hagyott fel a kamara-operák, valamint az új műfajok bemutatásával, annál is inkább, mert ez utóbbinál így a társulat balettkarának tagjai is esélyt kapnak a bemutatkozásra, hogy nevük eggyel szélesebb rétegben is ismertté váljon. Bizonyára ezek az előadások, éppúgy, ahogyan korábban, most sem fognak tömegeket bevonzani, holott pedig érdemesek lennének rá, hogy ne csak pár hónapig, hanem éveken keresztül a repertoár részét képezzék.

Anne Frank naplója

Zene: Grigori Frid
Fordító: Komarnicki Zita
Díszlet- és jelmeztervező: Túri Erzsébet
Mozgóképtervező: Varga Vince
Karmester: Pfeiffer Gyula
Rendező: Rátóti Zoltán

A képfaragó

Zene: Dubrovay László
Díszlet- és jelmeztervező: Túri Erzsébet
Mozgóképtervező: Varga Vince
Rendező-koreográfus: Vincze Balázs

A bemutató időpontja: 2020. február 15. (Budapesti Operettszínház - Raktárszínház)

A cikk a 2020. március 7-én 19 óra 30 perckor kezdődött előadás alapján íródott.

Fotók: Gordon Eszter (előadásfotók), Németh Anna (Babácsi Benjamin előadásfotó)