Pesák Ádám évek óta tagja a Budapesti Operettszínház társulatának, olyan előadásokban volt látható, mint A kaukázusi krétakör, a Virágot Algernonnak, a Nők az idegösszeomlás szélén, a Lili bárónő, a Dorian Gray. 2019-ben A Pendragon-legenda egyik főszereplőjeként debütált, pár héttel ezelőtt pedig az István, a király című rockoperába állt be, Vecellin szerepében. A fiatal színésszel ennek a két előadásnak az online térben való bemutatása kapcsán beszélgettünk, de szóba került a pályafutása korai szakasza, valamint az is, hogyan viseli a lassan egy éve tartó bizonytalanságot és kényszerszüneteket. 

Ha arra kérnélek, hogy három tulajdonsággal jellemezd magad, melyek lennének azok?

Nagy igazságérzet, alázatos és maximalista.

Utóbbi kettő feltehetőleg inkább a munkára igaz, de, ha jól gondolom, az igazságérzet inkább a civil énedre igaz.

Igen, főleg arra. Nincs semmi, amit jobban gyűlölnék az igazságtalanságnál, feldühít, ha azt látom, hogy valakivel nem úgy bánnak, ahogyan kijárna neki vagy megérdemelné. Alapvetően konfliktuskerülő ember vagyok, a legtöbb helyzetet békés úton, észszerűen igyekszem kezelni, de ha valami sérti az igazságérzetemet, azért képes vagyok erélyesebben is fellépni. Egyébként ez színészként is igaz rám: minden karakteremnek megvan a saját igaza. A szerepformálásnál is ezt az igazságtartalmat keresem, a gyökerektől kezdve próbálom megfejteni az ő világlátását, abból építem fel az ívet, amit végig viszek.

11 éves korod óta képezi fontos részét az életednek a színház. Mit gondolsz, a másik két tulajdonság – az alázat és a maximalizmus – is annak tudható be, hogy ebben nőttél fel?

Otthon, Szécsényben én valósággal belecsöppentem ebbe a világba: a Garamvölgyi Andrea által vezetett amatőr színjátszó csapatnál kezdtem, Andi néni ismertetett meg a színpaddal, a színházzal. Ott mi magunk készítettük a díszletet, a jelmezt, gondoskodtunk a kellékekről, és ez sok mindenre megtanított, különösen arra, hogy értékelni tudjam mindazt, amit később az Operettszínházban kaptam. Habár itt van külön öltöztetőnk, kellékesünk, én a mai napig ellenőrzök mindent előadás előtt. Gyerekként, persze, fogalmam sem volt arról, hogy mit is jelent alázatosnak lenni, egyszerűen csak berántott ez a világ. 14 éves voltam, amikor bemutattok a Valahol Európábant, Ficsúrt játszottam. A premier ma is élénken él bennem: teltház volt, még a lépcsőkön is ültek, a végén pedig állva tapsolt a közönség. Ez volt az a pont, amikor eldöntöttem, hogy én ezt akarom életem végéig csinálni, és onnantól kezdve mindent ennek szenteltem. Jelentkeztem a Színművészetire is, ahová nem vettek fel, a Broadway Stúdióba viszont igen.

Ezek szerint a színészi pálya abszolút tudatos volt részedről. Az is ennyire egyértelmű volt, hogy énekes színész legyél?

Az az igazság, hogy én autodidakta módon tanultam meg énekelni. Édesapámnak köszönhetően nagy rocker vagyok, az ő bakelitlemezei fertőztek meg a Deep Purple, a Guns N’ Roses és a Metallica zenéjével. Eleinte őket próbáltam meg utánozni, de mindannyian tudjuk, hogyan, milyen technikával énekelnek a rocksztárok, az színpadon hosszútávon nem kifizetődő. Később jöttek az igazi klasszikus darabok: Valahol Európában, István, a király, Hair. Amikor ezeket előadtuk a színjátszóval, még nem voltam teljesen tudatában annak, hogyan kellene használni a hangom, csak énekeltem. A Stúdióban már énektanár foglalkozott velünk, később Nádasi Veronikához jártam, a tavaszi pandémia alatt pedig Kővári Juditnál képeztem meg. Énekes színészként mindig van hova fejlődni, ezért fontos az állandó gyakorlás, tanulás.

Az Operettszínházban milyen érzés volt, amikor először állhattál a nagyszínpadon, közönség előtt?

Ahogy mondani szokás, én végig jártam a szamárlétrát, ugyanis a legelső szerepem A mosoly országában volt: legyezőt kellett tologatnom. (nevet) Ott voltunk a színpadon, két-két stúdiós, az egész előadás alatt senki nem látott minket, hiszen a legyezők mögött álltunk, de a végén ki kellett mennünk meghajolni – elég fura volt, de jól esett. A stúdiós években főleg statisztáltunk, játszottunk a Miss Saigonban, az Abigélben – a háttérből figyeltük az igazán nagyokat. A legelső szerepem azonban nem itt, hanem a Raktárszínházban volt Bertolt Brecht A kaukázusi krétakör című darabjában. A véletlennek köszönhetően lettem Szimon Csacsava: sem Boncsér Gergely, sem Makranczi Zalán nem tudta játszani, ezért kellett beugranom. Életemben először játszottam azokkal a színészekkel – Szabó P. Szilveszterrel, Peller Annával –, akiket addig csak csendben figyeltem, akkor és ott viszont egyenrangú partnerekként léptem velük színpadra. A sors fintora, hogy éppen az utolsó két előadásba álltam be, így volt egy premierem és egy darabtemetésem. (nevet) De ettől függetlenül roppant hálás vagyok Somogyi Szilárdnak, a rendezőnek, hogy megszavazta nekem a bizalmat.

Azóta viszont szép számmal megtaláltak téged a jobbnál jobb feladatok, ám lassan egy éve annak, hogy tavaly márciusban leállt az egész ország. Te hogyan viselted és viseled most ezt a helyzetet?

Megőrülök! Az elsőt még úgy-ahogy kibírtam, jó érzés volt egy kicsit pihenni, de az az igazság, hogy a mostanit nagyon rosszul viselem. Pont most jutottam el az életemnek abba az időszakába, amikor meg tudnám alapozni a jövőmet: most vagyok erőm teljében, megkaptam azokat a feladatokat és szerepeket, amivel felhívhatom magamra a szakma és a közönség figyelmét. Úgy érzem magam, mint a lóversenyen a lovak: kilövési állapotban vagyok, de még bent kell maradnom az istállóban, csak rugdosom a falát. Szeretek dolgozni, ráadásul azt érzem, hogy beért nyolc év kemény munkája: az Operettszínházas munkáim mellett megkaptam a Tesla címszerepét, valamint a Puskás – A musicalben Czibor Zoltánt. Tudom, hogy ezek a feladatok nem tűnnek el, ha helyre áll a világ, játszhatom majd őket, de nagyon várom már, hogy eljöjjön ez a pillanat.

Az első főszerepedet az Operettszínházban 2019-ben A Pendragon-legendában kaptad. Ősbemutatóként te lehettél az első Maloney, ráadásul sokáig egy szereposztásban játszottátok a darabot. Ez a tudat – hogy te leszel az alap az elkövetkezendő szerepátvételek, kettőzések esetén is – okozott nehézséget vagy adott valami pluszt?

Őszintén szólva, ez zseniális érzés. De szerintem ez mindenkinél így van, akinek megadatik, hogy ő rakja le egy karakter alapjait. Természetesen adott egy nagyobb adrenalinlöketet is, és nagy megtiszteltetés is, hogy az alkotók rám gondoltak, ezért soha nem lehetek elég hálás. Nekem ez volt az első olyan darabom, ahol nem csak beugrottam, vagy átvettem egy szerepet, hanem a próbafolyamat elejétől a végéig részese lehetettem az előadás megszületésének. Olvastam a regényt, majd a szövegkönyvet is, ez utóbbin mi magunk is alakíthattunk, a próbák alatt az írók folyamatosan változtattak rajta, hozzánk igazították, hogy minél komfortosabbnak érezzük magunkat. Az én karakterem esetében nem sokat változtattunk, de hoztam én is saját ötleteket, amik végül belekerültek. Jó kis műhelymunka volt, nagyon élveztem. 

Ezek szerint kijelenthetjük, hogy minden Maloney-ban részben benne vagy te is.

Tulajdonképpen igen, Maloney az én gyerekem. (nevet)

Ezt az előadást is rögzítettétek, február elején fogják közvetíteni online. Mennyire volt fura, hogy ezúttal nem érkezett reakció a nézőtérről, hogy nem kaptátok meg a szokásos energiát?

Nagyon! A színház lényege, hogy pulzáljon, hogy a színészek együtt lélegezzenek a közönséggel. Mi az ő reakciójukból építkezünk, rajtuk teszteljük a munkánkat. Fura volt, hogy nem nevettek, nem tapsoltak. Én korábban két évig forgattam a Barátok köztben, de az nagyon más, amikor úgy játszol a kamerának, hogy tudod, hogy azt otthon, a tévék előtt ülve látják majd a nézők. A színházban viszont nem ehhez vagy szokva, annak élőnek kell lennie.

Az, hogy felvétel készült, igényelte, hogy máshogy játszatok? Kisebb gesztikulációval, kevesebb mimikával, hiszen a kamera úgyis rátok közelít?

Nem, Szilárdnak az volt a kifejezett kérése, hogy ugyanúgy játsszunk, mintha ott ülne a közönség. Hogy őt idézzem, a színpadnak fel kell robbannia! Ahogyan mondtam, fura érzés volt az üres nézőtér és a csend, de ettől függetlenül szerintem jól sikerült a felvétel. Mint munkát, élveztem én is, kihívásként tekintettem rá. Az jutott eszembe, hogy ez azért is lesz most más, mert ha ott ül a közönség, akkor az ő reakciójuk alapján tudjuk különböző irányba vinni a karaktert: ha nagyon nevetnek, bohóckodhatom én is többet, ha nem, akkor kicsit komorabb leszek. Így viszont azt játszottuk, ahogyan a szerep eredetileg meg lett írva. Tény, hogy rossz ez a helyzet, de a jelenleg annak is örülhetünk, hogy legalább ilyen formán van lehetőségünk játszani, a nézőknek pedig „színházba jönni”. A visszajelzések alapján a közönség is szereti ezeket a közvetítéseket – de tény, hogy mindannyian vágyunk vissza a normális életbe.

Legutóbb az István, a királyba álltál be, itt azonban a premiered rögtön az online térben volt, így ebben az esetben még a korábbi előadásokból sem tudtál táplálkozni.

Ez így van. Nem feltétlenül gondolom, hogy ez annyira rossz lenne, főleg, mert hála Istennek, ha kinyitunk, közönség előtt is játszhatom tovább a szerepet. Ráadásul az István, a királyban faltól falig zene van, vagyis a számok olyan gyorsan, szünet nélkül váltják egymást, hogy tapsra csak a nagyobb blokkok vagy a felvonások végén jut idő, így itt nem volt annyira zavaró ennek a hiánya. Azt képzeltem, hogy filmben játszom, a többi szereplő energiájából táplálkoztam. Persze, beállóként sokkal nehezebb dolgom volt, kevesebbet tudtam próbálni, mint amennyit szerettem volna, ez a maximalizmusom miatt kicsit bántott is. De igazi csapatjátékos vagyok, ahogyan a legtöbben azok itt, a színházban, mindenki nagyon segítőkész volt, ráadásul Székely Kriszta, a rendező is tűpontos instrukciókkal látott el, ami könnyített a helyzetemen.

Neked mint huszonévesnek mit jelent az István, a király rockopera?

Mindig is szerettem a zenés előadásokat, különösen a rockoperákat, így nekem is fontos mérföldkő az István, a király. Ez egy kortalan zenével megírt darab, amit bárhol és bármikor elő lehet venni, és szinte mindegy, hogy modern vagy hagyományos rendezésben mutatják be – nálunk a kettő ötvözete –, a siker garantált. Számomra az István, a király nosztalgia egy olyan korról, amiben nekem nem lehetett részem. Azt az életérzést, amit az ősbemutató akkor és ott, a Királydombon adott az embereknek, én nem élhettem meg, de nagyon vágyom rá, hogy megélhessem egyszer. Ez a rockopera fontos a magyar kultúrának, és hiszem, hogy minden korosztálynak ismernie kell, mert igazán méltó rá.

Mit gondolsz, manapság lehetne olyan darabot alkotni, ami hasonló hatást váltana ki az emberekből?

Nem, ezt nem lehet megismételni. Tény, hogy akkor jóval kisebb volt a piac, könnyebb volt kimagaslót írni. De ez annyira kimagaslóvá vált, hogy a mai napig bármikor be lehet mutatni. Szinte lehetetlen belekötni abba, ahogyan meg lett írva. Bármelyik számot halljuk, kapásból együtt énekeljük a szereplőkkel. Igazi közösségkovácsoló darab, hiszen mindegy, milyen nézetet vallunk, hol és hogyan élünk, végső soron ugyanazt jelenti mindannyian számunkra. Ehhez hasonlót írni vagy ezt megugrani szerintem nem lehet – de ne legyen igazam.

A mostani előadásban Vecellint, a német lovagot alakítod. A szerep különlegessége, hogy német akcentussal kell énekelned. Ezt mennyit kellett gyakorolnod?

Elég sokáig! Nekem semmi közöm nincs a német nyelvhez, soha nem tanultam, jó, ha két szót tudok! (nevet) A legtöbb rendezésben – tudtom szerint – nem használják az akcentust, simán magyarul éneklik a dalt. Hála Istennek, Weidinger Amelie-nek, a színház marketingosztálya vezetőjének, aki évekig élt kint Németországban, ő segített felkészülni. Az volt a célom, hogy a néző ne azt érezze, hogy itt van egy magyar színész, aki megpróbál német akcentussal beszélni, hanem arra törekedtem, hogy a lehető legtöbbet kihozzam a gyorstalpaló német tanulásból!

Az interjú során szóba került már a Tesla című musical, ahol a címszereplőt alakítod. Jól emlékszem, hogy ezt is röviddel a tavaszi leállás előtt mutattátok be?

Igen, összesen két előadást tudtam játszani, aztán jött a pandémia. Szeptemberben volt egy hosszabb blokkunk, akkor – mivel Szabó P. Szilveszter nem ért rá – többször is játszhattam. Életem egyik legcsodálatosabb próbaidőszaka volt. Korábban egyetlen karakter után sem kutattam ennyit, rengeteget olvastam utána: mik zavarták, mik voltak a különleges szokásai. Sok miniatűr dologból próbáltam összerakni. Én az a típus vagyok, aki próba közben mer rossz lenni, folyton keresgélek, igyekszem magamban letisztázni, hogy honnan hova akarok eljutni. Tesla emberfeletti képességekkel bírt, a korát messze megelőző dolgokat talált fel, az emberiséget akarta szolgálni, nem a pénzt látta a találmányaiban. Ingyenessé akarta tenni az áramot, de abban nem volt üzlet, ezért meggátolták, aztán az amerikaiak és Lenin is megkörnyékezte. A jegyzeteit hiányosan hagyta fenn, hogy ne lehessen (vagy legalábbis ne könnyen) megfejteni a titkait. Rengeteget tanultam róla és tőle.

Bár tudom, hogy a mostani időszakban minden kétséges, de a tervek szerint milyen feladatok várnak rád a közeljövőben?

Nyáron mutatjuk be a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon a Budapesti Operettszínházzal a Hegedűs a háztetőn című darabot, ebben Percsiket alakítom majd. A próbaidőszak tavasszal kezdődik majd. Ezen kívül, ha minden jól alakul, elég sok feladat fog rám szakadni: a Puskás, a Tesla, a Szegedi Szabadtérin a West Side Story, valamint a fellépések. Megpróbálom majd túlélni a helyzetet – remélhetőleg azért, mert annyi dolgom lesz, és nem azért, mert otthon kell ülni.

Fotók: Budapesti Operettszínház (portré), Gordon Eszter (A Pendragon-legenda előadás fotók), Art&Lens (István, a király előadásfotók)