A Katona József Színház 2016 decemberében mutatta be Henrik Ibsen klasszikus drámát – új szemszögből megközelítve. 2017-ben a Pécsi Országos Színházi Találkozóról Székely Kriszta a legjobb rendezéséért, Ónodi Eszter a legjobb női főszerepért járó díjjal térhetett haza.

A Helmer család karácsonya szokványosan indul: Nóra, a feleség ajándékcsomagokkal tér haza, Torvald, a férje persze elégedetlenkedik, hogy a nő már megint túl sokat költött, amit az asszony meg nem ért, hiszen urát most léptették elő. Apró-cseprő dolgok ezek, még meg is mosolyoghatnánk őket, mert párosuk – akár csak három gyermekük – a mi családunkra is emlékeztethet: kis piszkálódás, de nagy szeretet. Ebbe az idilli családi képbe érkezik Kristine, Nóra egykori barátnője, aki özvegyként szeretne újra munkába állni, ezért megkéri évek óta nem látott barátnőjét, hogy győzze meg a férjét, biztosítson neki munkát a bankban. Helmer úgyis épp kirúgta Krogstadot, mert az okirat-hamisítást követett el. Krogstadnak azonban évek óta zsarolja Nórát: a nő korábban tőle kért kölcsön, hogy beteg férjével egy évre elutazhassanak Olaszországba, kezesnek pedig Nóra apját kérték fel, aki azonban már halálos beteg volt akkoriban, így Nóra saját maga írja alá a szerződést apja nevében. Közeleg a szenteste, ahogyan a lebukás veszélyes is fenyegeti a főhőst.

Ibsen klasszikus drámája a maga korában nagy port kavart: Nóra, aki látszólag boldog és idilli családban él férjével és három gyermekével, Karácsonykor megelégeli addigi életét, és a történet végén elhagyja családját. A XIX. században ez pedig nem igazán volt divat, így hát a norvég író női egyenjogúságot méltató, a gyengébb nem alávetettsége ellen felszólaló drámája színháztörténeti szempontból jelentős mérföldkő – ugyanis Ibsen az elsők között teremtett erős, önálló akarattal rendelkező női főhőst. Kétségtelen, hogy százötven évvel később, a XXI. században a történet mondanivalója nem olyan erős, a lezárás nem csapja arcon a nézőt, sőt, manapság inkább azon csodálkoznánk, hogy Nóra miért nem hagyta ott korábban a családját, hiszen ez lenne a természetes, nem? Mindent a saját boldogságunkért – szól a mai ember alapelve.

Bizonyos szempontból megértem, hogy Székely Kriszta, a rendező új szemszögből kívánta megközelíteni a történetet, amelyet üdvözítően fogadtam is volna, ha az új koncepciónak maradéktalanul eleget tett volna. Így azonban – bármennyire erős színészi alakításokat is látunk – egy hibrid előadást kapunk, amely egy XIX. századi történetet próbál XXI. századi problémákkal feltölteni, de a katartikus élmény végül elmarad. Pedig Ibsen drámáját, még ha csak olvassa is az ember, pont a befejezés teszi naggyá: évekkel ezelőtt, még gimnáziumban találkoztam a művel, de az utolsó jelenet annyira megmaradt bennem, hogy a mai napig fel tudom idézni azt az érzést, ami akkor járt át, mikor becsuktam a könyvet.

Számomra az egyik legfontosabb kérdés a Katonában megtekintett előadás után, hogy valóban szükség volt-e a modern köntösre? Véleményem szerint, ha a néző egy, az 1800-as évek második felében játszódó történetet néz, remélhetőleg van olyan intelligens, hogy ismeri a kor alapszabályait, viszonyrendszerét, így bele tud helyezkedni a szereplők bőrébe, együtt tud érezni velük, érti őket. Általában nem szoktam szentségtörést kiáltani és átkot szórni egy színházra, ha modernizálják a klasszikusokat – ez most sem fog megtörténni –, mert igenis születhetnek így kiváló előadások (elég csak az Alföldi rendezte A Varázsfuvolára gondolni), de ettől függetlenül általában értetlenül állok az olyan újítások előtt, amivel pont a darab eredeti mondanivalóját, a lényegét hagyják ki. És sajnos ennél az előadásnál is ezt éreztem: jó volt, elnéztem, de ez nem Ibsen Nórája, hanem Székely Kriszta Nórája.

Persze, az előadásnak voltak nagyon erős pontjai, amikor úgy éreztem, hogy igenis sikerült megragadnia a rendezésnek a kívánt üzenet, vagyis, hogy egy XXI. századi nő, aki évek óta nem dolgozott, aki a férjétől függött, ki mer lépni a kapcsolatból, lesz, ami lesz. A darabnak leginkább azon része maradt meg bennem, amikor Nóra kifejti Kristinenek, hogy három gyermeket nevelni és a háztartást vezetni éppen olyan kemény feladat és munka, mint napi nyolc órát ülni egy irodában. Ez példának okáért egy valóban mai probléma, az otthonlévő anyák helyzete, akik ugyebár a közvélemény szerint úgy sem csinálnak semmit. Éppen ezek miatt az erős jelenetek miatt sajnálom, hogy a rendező és Szabó-Székely Ármin, akik a szövegkönyvet írták, nem mertek bátrabbak lenni, és szigorúan csak a történet vázát megtartva egy teljesen új sztorii kreálni. Mert ha kicsivel jobban elrugaszkodnak Ibsen drámájától, ebből egy igenis ütős előadás jöhetett volna létre. És akkor talán nem alakul ki bennem bizonyos helyzetekben ellentmondás, hogy Ibsen mondatai egyáltalán nincsenek összhangban a szereplők korábbi mozdulataival, cselekedeteivel. Csak, hogy még egy példával éljek: Ibsen korában nem az a fő probléma, hogy okirat-hamisítás történt, hanem, hogy ezt egy nő követte el, ma már ez nem okozna akkora lelki törést senkiben, hiszen (elvileg) egyenjogúság van, Nóra egyetlen bűne így „csak” annyi, hogy más nevében írt alá. Ebben az előadásban ez a szál is csak lóg a levegőben, mert nem igazán lehet érteni, hogy szöveg szerint miért lovagolnak ennyit a témán, mikor a rendezői koncepció szerint vannak ennél sokkal nagyobb problémák is. És ugyanígy: mivel a cselekmények sorozata odafut ki, hogy Nóra lelép – és ezzel, szerintem, mindenki tisztában van, aki beül megnézni az előadást –, így a befejezés semmi meghökkentőt nem tartogat, hiszen mindenki tudja, hogy mi lesz a cél, csak más úton jutunk el hozzá.

Az viszont kétségtelen, hogy Ónodi Eszter kiváló választás volt Nóra szerepére, még akkor is, ha a darab első felében gyakorlatilag végig az Aranyélet Jankáját láthattuk. Ónodi minden apró rezdülésével jelzi számunkra, hogy az, amit Nóra kifelé mutat a világnak, csak egy álarc, színjáték. Ha kell, egy pillanat alatt felveszi a mosolyt, játéka és tartása (Nóráé, nem Ónodié!) kicsi természetellenességet sugall, de amint egyedül van, leenged, láttatni engedi az igazi arcát. Igazán drámai szerepben az előadás második felében láthatjuk, ahol alakításával ismételten bebizonyítja, hogy nem hiába korunk egyik legjobb színésznője. Fekete Ernő is remekel Helmer szerepében, sokkal meggyőzőbb alakítást nyújtott, mint a Kételyben. Ő is a látszatnak él, sokszor nem lehet pontosan eldönteni, hogy valóban szereti Nórát, vagy csak a pénz és a társadalmi megítélés számít neki, de ahogyan haladunk előre a történetben, erre is választ kapunk.

Aki még kiemelkedő alakítást nyújtott, az Keresztes Tamás a lecsúszott Krogstad szerepében. A férfi minden tőle telhetőt megtesz, hogy megmentse saját magát a munkanélküliségtől, családját pedig az éhségtől, és habár ő a darab negatív karaktere (Nóra szemszögéből nézve), mégis az egyik legőszintébb, legemberibb figurája a történetnek. Pelsőczy Réka Kristinéje egy kiégett, életunt nő, amelyet a színésznő annyira természetes módon jelenített meg, hogy időnként nem tudtam eldönteni, hogy ennyire együtt él a szereppel, vagy csak ő unja az egészet. Kocsis Gergely alakítja Rankot, aki azon kívül, hogy betegsége ellenére iszik és dohányzik, no meg, hogy cowboy jelmezben játszik a kölykökkel, csupán annyi a szerepe, hogy egy adott ponton rámászik Nórára.

Balázs Juli díszlete remekül mutatja be azt a családi idillt, ami egyben képmutatás is: a nappaliban (amely a középpontban van), mindennek megvan a helye, egy apró tárgy sem lehet máshol, csak ahol az a nagykönyvben meg van írva. Ebből következtethetünk arra, hogy a Helmer család otthona feltehetőleg mindig és minden körülmény között úgy néz ki, mint ha az Otthon magazin címlapjáért versengene: katonás rend, hangulatos színek. Ebbe a képbe tökéletesen illeszkedik a hátul, balra található télikert, de ugyanez már nem mondható el a színpad jobb oldalán elhelyezett „pódiumról”, ahol két tinédzser szolgáltatja a zenei aláfestést gitárral és dobbal. Himmler Andris és Szalai Álmos bármilyen ügyesen is játszanak, túl sokat nem adnak a darabhoz, sőt, néha idegennek is hatnak – egyedül csak arra tudok gondolni a szerepeltetésük kapcsán, hogy a Katona részt vesz valamiféle programban, ahol az ifjúságot karolják fel. Nagy Fruzsina jelmezei az egyszerű, de nagyszerű elv alapján készültek: Nóra szebbnél szebb ruhákat kap, amelyek abszolút nem túlzóak, mégis kiemelik a nőiességét, vonzerejét.

Összességében Székely Kriszta elgondolása, hogy új kérdéseket vessen fel a darab kapcsán mindenképpen dicsérendő, azonban sokkal alaposabb, átgondoltabb munkát kellett volna végezni (leginkább a szövegkönyv terén), mert akkor valóban egy új klasszikus születhetett volna. Így viszont csak egy újabb feldolgozás vált belőle, amelyet talán csak a színészi játék ment meg attól, hogy pár héttel később a feledés homályába merüljön.

A szövegkönyvet Kúnos László fordítása alapján írta: Szabó-Székely Ármin és Székely Kriszta
Díszlet: Balázs Juli
Jelmez: Nagy Fruzsina
Rendező: Székely Kriszta

 A bemutató időpontja: 2016. december 21. – Katona József Színház

A cikk a 2017. október 28-án 19 órakor kezdődő előadás alapján íródott.

A bejegyzésben található előadás-fotók a Katona József Színház oldaláról származnak.