Közel fél év kihagyás után ismét kezdenek kinyitni a színházak, a Játékszín pedig különösen élen jár ebben, hiszen ők már a nyári hónapokban megkezdték a tavasszal elmaradt bemutatók pótlását, így az idei évadot majdhogynem gond nélkül, a tervek szerint el tudták indítani. Talán nem véletlen, hogy a színház két sikerdarabja, a Menopauza és a Legénybúcsú az, amelyet a legtöbbször tűznek műsorra, hiszen ezekre az előadásokra még most is hatalmas az érdeklődés, ráadásul az emberek vágynak a szórakozásra, az önfeledt kikapcsolódásra és a nevetésre.

Előbbihez ugyan még nem volt szerencsém, de a Szente Vajk által írt és rendezett darab minden szempontból megfelel a fentebb megfogalmazott elvárásoknak. A vígjáték főszereplője két orvos: Simon és Alex – előbbi a vőlegény, akinek a legénybúcsúját tartanák, utóbbi a legjobb barátja, aki mindezt szervezi. Alex lelkesedése még úgy sem hagy alább, hogy tudja, csak két személyes lesz a buli, ennek ellenére igyekszik elérni, hogy emlékezetes maradjon az este: lefoglal egy szállodai szobát, call girlt hív és még különböző drogokat is beszerez. A legénybúcsú pedig kétségkívül emlékezetessé válik, csak nem úgy, ahogyan azt ők képzelték. A hotelszobában hirtelen feltűnik Candy, a filmsztár, akit Alex régóta bálványoz, egy rendőrnő, aki egy különös ügyben nyomoz, egy gyanútlan sztriptíz-táncos, egy pap, aki reméli, hogy minél hamarabb bíboros lesz és persze egy idő után az otthon maradt menyasszony, Mona is gyanakodni kezd. A szálak egyre jobban összekuszálódnak, kiderül, hogy senki sem az, akinek látszik vagy éppen mondja magát, Alex és Simon pedig egyre inkább belegabalyodnak saját hazugságaikba, amivel a barátságuk ereje is megkérdőjeleződik.

A Legénybúcsú tökéletesen ötvözi a Feydeau-bohózatokat a Másnaposok filmek hangulatával, ezáltal pedig az alkotóknak sikerült elérni, hogy gyakorlatilag minden korosztály élvezni tudja azt a közel két és fél órát, amit a színházban tölt. Éppen ezért mindenképpen jár a dicséret nekik: Szente ugyanis úgy tartja életben ezt a műfajt, hogy tiszteleti annak hagyományait, mégis kellően maivá, modernné varázsolja azt. Igazi bohózathoz hűen ember legyen a talpán, aki pár héttel később minden gond nélkül fel tudja vázolni a cselekményt töviről hegyire, annyira sok szálon fut a történet, de ez tulajdonképpen így is van jól. A szerzőnek sikerült elérnie, hogy bizonyos fordulatok valóban váratlanul hassanak, és még ha a poénok egy része sejthető is előre, a csavarok mindenki számára okoznak meglepetést.

A Játékszín egyre jobban megerősíti a pozícióját a színházi világban, mondhatni, mára Budapest egyik legfontosabb szórakoztató teátrumává nőtte ki magát. Tény, hogy időnként más, komolyabb műfajok felé is kikacsintanak (Virágot Algernonnak, A vád tanúja, Teljesen idegenek), de a repertoár szerves részét a vígjátékok képzik. Ehhez pedig az évek alatt sikerült kialakítani egy olyan színészgárdát, akiknek a kisujjában van a műfaj. Nagy Sándornak kimondottan jól áll a pipogya vőlegény figurája, a drámai és musicalszerepek után újabb műfajban bizonyíthatta tehetségét. (Igaz, korábban is feltűnt már komikus szerepben, én azonban most először láttam abban.) Szente Vajk remek partnere Nagy Sándornak, a hosszú évek alatt (de az is meglehet, hogy van már egy évtized is) remekül összecsiszolódtak, láthatóan mindketten lubickolnak a szerepeikben és élvezik, hogy újból együtt játszhatnak a színpadon. Ráadásul Szente kellő öniróniával kezeli saját karakterét is, ezek a kiszólások különösen élvezhetővé teszik a darabot.

Szerednyey Béla komikus vénája közismert, ennek megfelelően ő nem is okoz csalódást, az előadás egyik üde színfoltját képezi. Akárcsak Csonka András, aki a második felvonásban egy 3-4 perces szóló-műsorral válik igazán emlékezetessé: zenés-táncos „megőrülését” hatalmas ováció kíséri, a nézők pedig végig a hasukat fogják a nevetéstől. Számomra különösen jó volt látni újra színpadon Dobos Juditot, akivel legtöbbször a Madách Színház előadásaiban (Én, József Attila, Meseautó) találkozhattam, de elég hamar a szívembe lopta magát. Karaktere (ő alakítja a rendőrnőt) szintén a darab egyik legnagyobb humorforrásainak egyike, remek érzékkel játssza ki a helyzeteket, poénjai szinte minden egyes alkalommal kellően ütnek. Épp úgy, ahogy a Barabás Kiss Zoltán által megformált Bobé, a testőré, aki túlzó egyszerűségével (és ezt kéretik tényleg szigorúan venni), alacsony intelligencia-szintjével válik igazán szerethetővé. (Az ő jeleneteinél gondolkodtam el legtöbbször azon, hogyan bírja ki nevetés, sőt mi több, mosolygás nélkül, hiszen a szerepéből fakadóan végig faarccal kell színpadon lennie.)

A rendőrnőn kívül az előadás további női szereplőinek mindegyike egy-egy sztereotipizált nőtípust testesít meg. A Bálizs Anett által alakított Candy színésznői karrierjét inkább külső szépségének, semmint tehetségének köszönheti, a Lévay Viktória megformálásban látható Mona (a mennyasszony) pedig a féltékeny, mindent ellenőrző barátnő és a megértő feleség határmezsgyéjén mozog. Kovács Gyopár kellemes meglepetés volt számomra (őt hónapokkal ezelőtt egy vizsgadarabban láttam először, már akkor kitűnt erős színpadi jelenlétével), fiatal kora és pályakezdői szerepe ellenére remekül alakította a finoman szólva sem túl okos call-girlt.

Persze, a szereplők fenti jellemzése csak nagyon a felszínt kapargatja, hiszen ezek csak főbb jellemvonásaiknak felvázolása, és – mint ahogyan arra korábban is utaltam – mindenki vagy másnak adja ki magát, vagy előrukkol egy titokkal, aminek következtében változik a személyisége vagy éppen annak a megítélése. És ezzel igazából el is érkeztünk ahhoz a ponthoz, amelyik az előadás egyik nagy erénye: Szente Vajk a szövegkönyv megírásakor különösen figyelt arra, hogy minden karakter változatos legyen, így az azt megformáló színész jóval szélesebb skálán mozoghat, mintha csak egy egyszerű sablonfigurát kellene megtestesítenie, ráadásul a színpadi jelenlét idejétől függetlenül úgy érezhetjük, hogy mindannyiuk valódi főszerepet játszik, hiszen nélkülük nem lenne teljes a történet.

Nem véletlen tehát, hogy a Legénybúcsú elég hamar azzá az előadássá vált, amelyre alig lehet jegyet kapni, és amelyet, úgy tűnik, nem lehet elégszer játszani (igen rövid idő alatt elérte az 50. előadásszámot!). Az viszont biztos, hogy ha az égiek is úgy akarják, még évekig látható lesz – és a jó hír, hogy a tervek szerint hamarosan érkezik majd a folytatás, amely a színházi világban, ha nem is teljesen egyedülálló, de mindenképpen ritkaságszámba megy. De előtte még vár ránk az októberben érkező, Chaplin-adaptáció, a Nagyvárosi fények, szintén Nagy Sándorral a főszerepben, Szente Vajk rendezésében.

Szerző: Szente Vajk
Díszlet- és jelmeztervező: Kovács Yvette Alida
Dramaturg: Lőkös Ildikó
Rendező: Szente Vajk

A bemutató időpontja: 2019. május 4. - Játékszín

A cikk a 2020. szeptember 5-én 15 órakor kezdődött előadás alapján íródott.

Fotók: Juhász G. Tamás (előadásfotók)