Egy jó dráma ismérve, hogy az éppen aktuális színpadra állításának korától és helyétől függetlenül képes megállni a helyét, mindig újat és újat mondani. A Radnóti Színház idei első bemutatójának, Osztroviszkij A művésznő és rajongói című darabjának a szinte még frissnek mondható #metoo mozgalom adja meg ezt az időszerűséget, holott a történet jóval túlhalad azon.

A Radnóti Színház-Valló Péter páros mondhatni élen jár a ritkábban műsorra tűzött, ám annál értékesebb drámák színpadra állításában. A tavalyi évad (számomra) egyik legmeghatározóbb előadása (Üvegfigurák) után, ezúttal Osztrovszkij A művésznő és rajongói című művére esett a választás. Az orosz szerző 1881-es drámáját eddig mindössze háromszor vitték színre hazánkban, jelen rendezés a negyedik a sorban. Nem mondható, tehát, hogy gyakori vendég lenne a magyar színházakban, holott maga a történet megérdemelné, hogy újból és újból bemutatásra kerüljön.

A mű keletkezésének idején (is) a színészet nem tartozott a legjövedelmezőbb állások közé. Éppen ezért a színházak úgy nevezett jutalomjátékot rendeztek a legnépszerűbb, legkedveltebb társulati tagoknak, és az így befolyt összeget (bizonyos juttatásokat levonva) az azt játszó színész kapta, ezzel is kárpótolva őket a szerény fizetésért. Történetünkben Nyegina kap erre lehetőséget, öltözőjébe pedig sorra érkeznek a rajongók: a magasabb körökben csak hercegnek nevezett Dulebov, a szintén előkelő Bakin, a csöndes, visszahúzódó, ám igen tehetős Velikatov, az egykori színházigazgató, hősszerelmes Narokov és Nyegina szerelme, Meluzov. Mind-mind akarnak és várnak is valamit Nyeginától, akinek el kell döntenie, hogy meddig mehet el a karrierje érdekében. Lehet-e tisztességgel, pusztán a tehetséggel előrébb jutni, vagy teljes mértékben kiszolgáltatott helyzetbe kerül?

Érdekes egy kicsit tüzetesebben megfigyelni a Radnóti Színház címválasztását, amely Morcsányi Géza új, korszerűbb fordításának köszönhetően született meg. Ha egy Osztrovszkij-kötetet fellapozunk, nagy valószínűséggel Tehetségek és tisztelők címen fogjuk megtalálni a drámát. Ez a fordítás azonban több szempontból is pontatlan, hiszen, ahogyan később is látjuk, tehetségből csak egyet kapunk, ráadásul a legtöbb férfiszereplőnél a tisztelet is messze marad. Éppen ezért sokkal közelebb áll a mű tartalmához a legújabb bemutató címadása, annál is inkább, mert a „rajongó” kifejezés egyfajta negatív töltetet is magában hordoz.

A Radnóti Színház az idei évadban kissé nehéz helyzetbe kényszerült, ugyanis a szomszédos társasházban folyó építési munkálatok nagyban érintik az ő működésüket, így jelenleg hat különböző helyszínen játsszák a darabjaikat (érdemes minden esetben megnézni, hogy hová is szól a jegyünk!). Ezt a bemutatót a Radnótiban tartották, Horváth Jenny ütött-kopott, átjárónak, raktárnak (tulajdonképpen minden egyéb célra) használt színházi öltözőt imitáló díszletét is erre a szűkített színpadra álmodták meg. Az előadás egyébként a kialakult helyzetre humorral válaszol: Gromilov alkoholmámorban tántorogva rácsodálkozik az egyik falra, mondván, az eddig nem is állt ott.

Az előadás, még akkor is, ha nem ez volt az elsődleges célja, de akarva-akaratlan reflektál a tavalyi év végén kirobbant #metoo helyzetre. (Ezt egyébként Valló Péter, a rendező a darab nyílt próbáján ki is hangsúlyozta.) A bevezetőben azt írtam, hogy viszonylag friss ez a téma, ám hozzá kell tenni, hogy a pár hétig tartó bulvársajtó-cikkeket leszámítva koránt sem kapott akkora figyelmet az ügy, mint amekkorát kellett volna. Éppen ezért óriási létjogosultsággal bír A művésznő és rajongói, még úgy is, hogy a darabnak sikerül túllépnie a szűken vett zaklatás fogalmán, és egy sokkal magasabb, globális szinten közelíti meg a kiszolgáltatottság kérdését.

Mert, akárhogy is nézzük, a színészlét mindig is adott és adni fog okot a visszaélésekre. Épp úgy, ahogyan a sikerre/elismerésre/hírnévre/gazdagságra vágyás, amely az embereket, de különösen a fiatalokat minden korban és minden munkakörben kiszolgáltatottá teszi. Nyegina is hisz az eredendő jóban, az előadás elején naivan tekint a világra, annak ellenére, hogy már egy ideje tagja ennek a közösségnek. Hogy nem látja, vagy csak nem akarja meglátni a színházi és úgy általában véve a világnak veszélyeit, nem derül ki teljesen a darabból, de nem is ez a cél. Mert mindaddig, amíg Lovas Rozi (akinek valóban egy jutalomjáték ez a szerep) az előadás kezdetekor kissé félszegen, magabiztosságát csak megmutatni igyekvő Nyeginaként lép színpadra, hogy elénekeljen egy koldussora jutó színésznőről szóló orosz népdalt, még hiszünk neki, hogy tehetsége árán akar előrébb jutni. Szép hangja van, de még nem igazán érzi, hogy miről is szól valójában a dal, ahhoz még érnie kell.

„Fehér holló a fekete varjak között” – így jellemzi őt Narokov a darab egy pontján, amely állítást akkor és ott nagyon is igaznak érzünk rá mi is. Nyegina pont ettől válik szerethető szereplővé, olyanná, akiért érdemes szorítani. Mert hiába van mellette az anyja, Domna Pantyelevna Börcsök Enikő zseniális alakításában, aki minden percben igyekszik meggyőzni a lányát, hogy adja fel elveit, és ha egy gazdag ember udvarol neki, akkor fogadja a bókokat (meg mást is), mert csak így juthat előrébb ebben a világban, az ifjú színésznő tartja magát. De milyen lehet az a világ, ahol pont az buzdít az erkölcsösség mellőzése, akinek minden helyzetben mellettünk kellene állnia és védelmeznie?

Szerencsére ott van az egyetemet végzett Meluzov, Nyegina szerelme, aki igyekszik minden szabad percben mind a könyvekből szerzett tudásra, mind az erkölcsiségre tanítani a lányt. Porogi Ádám játékában egy esendő, idealista embert látunk, aki első pillantásra félszegnek tűnik, olyan fickónak, aki inkább csöndben meghúzza magát egy sarokban, semmint verekedésbe kezdjen. A róla alkotott kép változik idővel: az elveiért a végsőkig képes kiállni, ő az egyetlen, akit egy pillanatra sem szédít meg a fényűzés, kimondott szavai mögött nem egyszer kemény társadalomkritika is meghúzódik.

Nyegina azonban – még ha nem is annyira könnyen, de – befolyásolható: a történet során felvonul előtte megannyi élet és sors, amely ráhatással lesz az életére. Martinovics Dorina Nyina Szmelszkajája szöges ellentétje: bár játszani nem látjuk, mégis sejthető, hogy nem a tehetsége árán jutott hozzá a drága ajándékokhoz és a férfiak figyelméhez. Ez is egy életút, egy választás, amely a luxust és az időszakos boldogságot hordozza magában. Épp úgy, ahogyan a Schneider Zoltán által megformált Gromilové, az egykoron talán valóban népszerű színészé, akiből mára egyszerű alkoholista vált. Az előadás során egy józan pillanata sincsen (talán már játszani sem tud ital nélkül), a siker múlandóságának és ennek tragikusságának megtestesítője őt, amely egy lehetséges, csöppet sem biztató jövőképet vetíti Nyegina elé.

Aztán ott vannak a rajongók: Kelemen József Dulebova és Pál András Bakinja hasonló karakterek, csak míg előbbi igyekszik a külvilág felé minden esetben úriember-mivoltát mutatni és gazdagságának hangoztatásával megnyerni Nyegina kegyeit, addig utóbbi jóval erkölcstelenebb. Bakin nehezebben tudja leplezni kéjvágyát, és minden bizonnyal mellette lenne legrosszabb sora a főhősnek. Több ponton éreztetik, hogy a hatalom az ő kezükben van (Dulebovnál ez inkább a társadalmi pozíciójából ered, Bakinnál abból a tényből, hogy ő a férfi), és nem szoktak hozzá a „nem”-hez mint válaszhoz. A hatalmukkal pedig vissza is élnek, így sikerült ellehetetleníteni Nyegina karrierjét Migajev igazgató (Konfár Erik) megvesztegetésével.

Bálint András Narokovként egy volt színházigazgatót, most ügyelőt játszik, a szereposztás e tekintetben kivételesen szép gesztus a Radnóti Színház részéről. Nem csak azért, mert korban és alkatilag is illik hozzá a figura, hanem mert Kováts Adél (a mostani igazgató) előtt több mint harminc évig igazgatta azt a társulatot, amelynek most is a tagja. Az ő rajongása egyébként Nyegina iránt a fentiektől eltérően visszahúzódó, hiszen tisztában van vele, hogy nem sok esélye van a lánynak, inkább a remény élteti.

Nevető sokadikként érkezik meg Rusznák András Velikatovja, aki finom érzékletességgel egyengeti saját útját. Nem erőszakos, ugyanakkor öntudatos és célratörő, vágyait remekül palástolja, kimondott szavaival képes elrejti valódi szándékát, befolyásolni a körülötte lévőket. Megnyerő külsőjével és modorával szinte bárkit levesz a lábáról (igaz, akiket célja eléréséhez kell, azokat nem olyan nehéz). A többiek nem is sejtik, de gyakorlatilag a kezére játszanak, a megmentő szerepében tetszelegve sikerül végül megkapnia, amit akar. Nem kimondottan negatív figura ő, és könnyen elképzelhető, hogy őszintén szereti Nyeginát (érzelem-kimutatást a részéről pusztán egyszer látunk), biztosítja számára az anyagi jólétet és a sikerhez való hátszelet, de ez mind nem elegendő a boldogsághoz.

Valló Péter rendezésében Osztroviszkij drámája jóval többé válik, mint egy egyszerű #metoo-kampány. Nem a kiszolgáltatottság darabja ez, hanem sokkal inkább a küzdelemé, a tisztesség és becsület kontra hírnév párbajé, a lelki vívódásoké. Egy örökös dilemma áll a mű középpontjában, amelyben tulajdonképpen maga a szerző sem foglal állást: látható, hogy becsületességből megélni nem lehet, hiszen Meluzov is – az egyetlen olyan szereplő, aki végig hű marad elveihez –, még ő is boldogtalanságra van ítélve. Valló ezzel szemben továbbmegy, megmutatja, mi rejlik a keserédes befejezés, Nyegina választása mögött, ezzel adva reményt a tisztességgel élőknek. A zárójelentben újból látjuk a színésznőt, aki immáron díszes ruhában, feltehetőleg egy neves színházban lép fel, ugyanazt a népdalt énekli, mint a darab elején. De most már érti és érzi: hangja többször elcsuklik, elakad, végül már a dalt sem képes befejezni. Csak „adjatok pár garast neki…”

Szerző: Alekszandr Nyikolajevics Osztrovszkij
Fordító, dramaturg: Morcsányi Géza
Jelmeztervező: Benedek Mari
Díszlettervező: Horváth Jenny
Rendező: Valló Péter

A bemutató időpontja: 2018. október 20. – Radnóti Színház

A cikk a 2018. október 19-én, 19 órakor kezdődő elő-bemutató alapján íródott.

A bejegyzésben található előadás-fotók a Radnóti Miklós Színház oldaláról és facebook oldaláról származnak (fotók: Dömölky Dániel)