"A Budapesti Operettszínházban Lehárt rendezni igazi kitüntetés" - Interjú Stephen Medcalffal

Ma este mutatják be a Budapesti Operettszínházban Lehár Ferenc egyik legnagyobb klasszikusát, A mosoly országát. Az operettet - amelynek egyik különlegessége, hogy ez volt a világon az első a műfajban, amely nem vidám végkifejlettel zárul - a világhírú, brit származású operarendező, Stephen Medcalf álmodta színre. Vele ültünk le beszélgetni a premier kapcsán. 

stephen_medcalf_foto_lakatos_janos.jpg

Hogyan jellemezné magát három szóban?

Ez nagyon jó kérdés! Mivel csak hármat mondhatok, azoknak jóknak kell lennie, igaz? (nevet) Lehet unalmasnak fog tűnni, de szenvedélyes, jó humorú és kicsit őrült.

Előbbi kettő gondolom, a magánembert és nem a rendezőt takarja. De mi a helyzet a szenvedélyessel?

Az mindkettőre abszolút igaz.

Mielőtt rátérnénk még A mosoly országára, árulja el, hogyan érzi magát Budapesten?

A város gyönyörű, imádom, hogy minden egy helyen megtalálható, egyáltalán nem olyan, mint London. Az építészet pazar, a hangulat remek, kényelmesen érzem magam. De sajnos még nem láttam eleget belőle a próbák miatt.

Hogyan került kapcsolatba a Budapesti Operettszínházzal?

Már többször rendeztem operettet, bár tény, hogy nem sokat, de ahhoz elegendőt, hogy tudjam, hogyan kezdjek neki a munkának. Atillával (Kiss-B. Atilla, a Budapesti Operettszínház főigazgatója – A szerk.) 2009-ben dolgoztunk együtt Menotti The Saint of Bleecker Street című operájában, ő volt a tenor, én meg a rendező. Kiderült, hogy jól működünk együtt, így amikor főigazgató lett, megkeresett, hogy rendezzek itt egy operettet. Ennek már több éve, és A mosoly országát eredetileg tavaly mutattuk volna be, de a Covid miatt csak most került rá sor.

olvasoproba_art_lens_photography.jpg

Stephen Medcalf A mosoly országa olvasópróbáján (fotó: Art&Lens Photography)

Hogyan fogadta a felkérést?

Fantasztikus érzés volt. Németországban és Ausztriában sokszor rendeztem már, Olaszországban és Franciaországban is dolgoztam, de Magyarországon most először. A Budapesti Operettszínházban Lehárt, egy igazán klasszikus magyar operettszerzőt rendezni igazi kitüntetés.

Az operett műfaja igazi hungarikum. De hogyan vélekedik egy brit rendező a műfajról?

Az én szememben az operett inkább német, mint magyar. Ha általánosságban gondolunk a műfajra, akkor a világon mindenkinek Bécs ugrik be először, de természetesen szoros a történelmi összefonódás Ausztria és Magyarország között. A klasszikusok közül talán csak Lehárra lehetne mondani, hogy magyar, bár ő meg nem igazán szerette az operettszerző megnevezést. Azt mondta magáról, hogy ő operákat ír dialógusokkal. Az operettnek mindig is volt pejoratív jelentése, a nagyon komoly és kritikus zeneszerzők és -értők negatívan nyilatkoztak róla. Azonban számomra az igazán jó operettek, mint A mosoly országa, A víg özvegy vagy a Denevér igazán magas színvonalú alkotások. Ugyanakkor azt gondolom, hogy az operett is a zenés színház egyik alkotóeleme. A jól megírt zenés darabok – legyen szó akár operáról, akár musicalről, akár operettről – ugyanazt az elvárásokat támasztják egy rendezővel szemben. Én nem teszek különbséget köztük a színpadra állításkor.

Főleg operarendezéseiről ismert, és ahogyan említette, A mosoly országa is egy operai igényességgel megírt darab. Jól sejtem, hogy ön is erről oldalról közelítette meg?

Igen, ugyanazzal a komoly hozzáállással fogtam neki. Erős mondanivalója van, a történet érzelmes és megható, a benne szereplő komikus elemek csak oldani próbálják a feszültséget. Adnak egy kis örömet és feloldozást a nézőknek, miközben haladunk a drámai végkifejlet felé. Annyi a különbség egy operához képest, hogy a dalok között prózai részek szerepelnek. Ez a világon sok színházban okoz gondot, mert az énekesek legtöbbször nem színészek. Itt, a Budapesti Operettszínházban számomra is meglepő volt, hogy mennyire magas fokon művelik mindkét művészeti ágat.

stephen_medcalf_foto_art_lens_photography.jpg

Stephen Medcalf A mosoly országa sajtótájékoztatóján (fotó: Art&Lens Photography)

Mennyire okozott nehézséget, hogy nem beszél magyarul? Gondolok itt főleg az említett prózai részekre.

Valóban nem tudok magyarul, de a dialógusokat már kívülről ismerem. A párbeszédek ritmusa pedig teljesen univerzális. Most először dolgozok egy számomra teljesen idegen nyelvű darabon, de rá kellett jönnöm, hogy vannak általános szabályok, amelyek minden nyelven azonosak.

Bár A mosoly országa több mint 90 éve íródott, ma is roppant aktuális.

Ez pontosan így van. A kulturális különbségek mindenkori érvényessége adja az aktualitását, a történet az önzetlenség, a megbocsájtás, a tolerancia és az elfogadás üzenetét hordozza magában. Kissé buddhista ez a filozófia, de van, hogy fel kell adnunk a küzdelmet, úszni az árral, hogy elfogadjuk a sorsunkat, amit nem tudunk elkerülni. A darabban nincs igazi megoldás, csak őszinte dilemmák vannak: Hogyan ütköznek össze a kultúrák? Hogyan jövünk rá, hogy a másik kultúrájából mi az, ami számunkra elfogadhatatlan, de közben felismerjük annak az alapvető értékeit is? Hogyan küzdünk meg mi és hogyan a világ ezekkel a dolgokkal? Hogyan fogadjuk el egymást, mint ember az embert? Hogyan tudjuk felismerni, hogy a másiknak másféle szükségletei vannak? Hogyan lehet mindent önzetlenül megadni, még akkor is, ha közben úgy érezzük, hogy magunkból kell feláldozni valamit? A darab végén Liza és Szu-Csong csak a két teljesen különböző értékrendet tartja szem előtt. Az alapvető értékeket nem tudják megadni a másiknak és a sajátjukat sem tudják feladni a másikért.

Mit gondol, már az elején halálra volt ítélve az ő kapcsolatuk, vagy kellő nyitottsággal és kompromisszumokkal együtt tudtak volna maradni?

Valahol mindkettő. Valamilyen szinten mindig érezzük, ha egy kapcsolat nem fog működni hosszútávon, de Liza és Szu-Csong reménykedik, és hisz abban, hogy a szerelmük átsegíti őket a nehézségeken. Az már az elején világossá válik, és az első felvonás végére ki is kristályosodik, hogy mindkettőjükben rengeteg a kétely a kapcsolatukat illetően. Liza fél az elköteleződéstől, fél Kínába menni, Szu-Csong pedig attól tart, hogy Liza nem tud majd beilleszkedni és bízni benne. De a legelején, a rózsaszín ködben még azt gondolják, hogy minden lehetséges. Ez így van a legtöbb kapcsolat elején, csak később jönnek a gondok. Van abban valami paradoxon, hogy Szu-Csong Lizában pont azt szereti, hogy egy erős, önálló nő, vagyis a legtöbb kínai nő ellentétje, de pont ez a függetlenség iránti vágy teszi tönkre a kapcsolatukat, mert Liza nem tud beilleszkedni a kínai társadalomba.

ninh_duc_hoang_long_es_kiss_diana_a_mosoly_orszagaban_foto_art_lens_photography.jpg

Ninh Duc Hoang Long és Kiss Diána A mosoly országában (fotó: Art&Lens Photography)

Az aktualitáson és az említett dolgokon túl, mivel buzdítaná még a nézőket arra, hogy megnézzék a darabot?

A zene nagyszerű, egyszerre humoros és megható, a karakterek pszichológiája tűpontos, a négy főszereplő remekül kidolgozott jellemvonásokkal rendelkezik. Lesznek benne humoros, szellemes jelenetek, de a végén rengeteg az érzelem, arra buzdítok mindenkit, hogy legalább három csomag papírzsebkendővel készüljön. Ha jól végeztük a dolgunkat, akkor minden nézőnek meg kell hatódnia. Az emberek azért jönnek színházba, hogy megmozgassuk őket érzelmileg. Szu-Csongnak és Minek le kell nyelniük a fájdalmukat és mosolyt kell erőltetniük az arcukra. A végén Liza szerelme megtörik Szu-Csong iránt, az pedig nem teljesen egyértelmű, hogy Feri valóban szerette-e Mit. Az én véleményem az, hogy Liza és Feri visszamennek Bécsbe, újjáépítik az életüket, de Szu-Csong és Mi még sokáig fog szenvedni. Habár a korszakban, amiben a darab íródott, voltak erősen rasszista felhangok, én igyekeztem elkerülni ezeket. Végső soron a nézőknek a kínai karakterekkel kell szimpatizálnia. Az, hogy Szu-Csongnak erős érzelmi kitörései vannak és időnként zsarnokként viselkedik, egy ezeréves nyomás eredménye, amit a nagybátyja, Csang képvisel. Ez kényszeríti a herceget arra, hogy az ösztönei ellen cselekedjen, hiszen ő sosem akarja Lizát kitenni a kínai hagyományoknak. De, ahogy mondják: a hatalom megront, az abszolút hatalom abszolút megront.

Szívesen visszatérne még operettet rendezni Budapestre?

Természetesen örömmel visszajövök, de várjuk meg a bemutatót, lehet, hogy iszonyatos nagy bukás lesz a darab és soha többet nem hívnak! (nevet) Szívesen rendeznék akár musicalt is, a Guys and Dollst például, vagy egy brit operát, a Peter Grimest. (Benjamin Britten 1945-ben bemutatott három felvonásos operája – A szerk.) A klasszikusok közül Mozart nagy kedvencem, egy Don Giovannit is színpadra állítanék. Ha pedig a Lehár-sort akarnánk folytatni, akkor akár A víg özvegy és a Denevér is szóba jöhetne. De sok minden izgat, igazából a lényeg az, hogy bele kell szeretni abba a darabba, amit rendezel.

Kiemelt kép: Stephen Medcalf (Fotó Lakatos János)