Kicsivel több, mint másfél évvel a legutóbbi Madách Színházban tartott premier után a méltán világhírű Les Misérables – A Nyomorultak a 100. előadáshoz érkezett 2018 januárjában. A jubileumi előadás igazi sztárszereposztással és megannyi különlegességgel várta a rajongókat.

Victor Hugo (1802-1885) 1862-ben megjelent, tizenhét évig írt nagyregénye a XIX. századi romantikus irodalom méltán elismert alkotása, népszerűsége az elmúlt évtizedek során egyre nőtt. Ehhez persze nagyban hozzájárultak a nagysikerű filmfeldolgozások, valamint az 1980-ban, Párizsban bemutatott musical is. A siker persze nem jött azonnal, az eredeti bemutató csúnya bukás volt, pár évvel később azonban komoly átdolgozáson esett át az előadás, és habár az 1985-ös londoni bemutató sem kapott pozitív kritikai visszhangot, a nézők özönlöttek rá. A többi pedig már történelem – ahogyan mondani szokták. A Les Misérables – A Nyomorultak az egyik legnépszerűbb musicallé nőtte ki magát, amelyet sokan a musicalirodalom csúcsaként tartanak számon, és amely számos díjjal büszkélkedhet. A 2012-ben Hugh Jackman, Russel Crowe, Anne Hathaway, Amanda Seyfried, Eddie Redmayne, Sacha Baron Cohen és Helena Bonham Carter főszereplésével készült musicalfilm pedig csak még tovább növelte a mű népszerűségét.

A történetet talán senkinek nem kell bemutatni, de a biztonság kedvéért álljon itt egy kis rövid összefoglaló: 1815-ben, húsz évnyi gályarabság után Jean Valjeant feltételesen szabadlábra bocsátják. Az őt megbélyegző sárga szabadságlevél azonban megnehezíti az életét, így mikor a püspök befogadja őt, végső kétségbeesésében meglopja őt. A rendőrök azonban elfogják, azonban a püspök jóindulatának köszönhetően – aki azt állítva, hogy ő adta ajándékba az ezüstöt a férfinak, s még két ezüst gyertyatartóval is megajándékozza – Valjean új életet kezdhet. Hat évvel később azonban ismét feltűnik a színen Javert felügyelő, akinek feltett szándéka, hogy újból börtönbe jutassa a visszaeső bűnöst. Valjean vállalná is a büntetést, azonban pont ekkor sodorja elé a sors Fantine-t, aki gyermeke eltartásáért még a prostituált életet is vállalja. A nő azonban súlyosan megbetegszik, Valjean pedig ígéretet tesz, hogy megkeresi és felneveli a kis Cosette-et, akit a kétszínű és kapzsi Thénardier házaspár vett gondozásba.

A londoni premiert követően a musical 1987-ben Magyarországon is bemutatásra került, a Rock Színház vitte a színre. Az elkövetkezendő három évtizedben pedig többek között Győrben, Kecskeméten, Miskolcon is bemutatkozott a darab, sőt, a mostani verziónak helyet adó Madách Színház is műsorára tűzte 1999-ben, szintén Szirtes Tamás rendezésében. (Utóbbi bemutató népszerűségéhez hozzátartozik, hogy amikor a 153. előadással búcsúzott a színháztól, a nézők tüntetést szerveztek a darab továbbjátszásáért.) A rendező, aki olyan világhírű darabokat hozott Magyarországra és tett sikeressé, mint a Macskák, Az Operaház Fantomja, a Mary Poppins vagy éppen a Mamma mia!, tizenhat évvel később úgy gondolta, hogy az eddigi tapasztalatait felhasználva teljesen új koncepció alapján értelmezi újra a darabot. Ami nem mást eredményezett, mint egy világszínvonalú bemutatót.

Mielőtt rátérnék a kritika érdemi részére, elöljáróban le kell szögeznem, hogy ezzel a darabbal roppant elfogult vagyok. Számomra – bár ezzel nem vagyok egyedül – a Les Misérables – A Nyomorultak a musicalek musicale, amelyet akárhányszor meg tudok nézni, anélkül, hogy egy pillanatig is megunnám. (A mostani volt szám szerint a hetedik, amit élőben volt szerencsém látni, de a régi előadások felvételeit is már mondhatni rongyosra néztem.) A kritikám tehát nagy részben dicsőítő lesz, mert bár ez a történet pusztán a zenével és a dalszöveggel is képes maradandót alkotni (elég csak megnézni a Rock Színházas verzió egyszerű díszletét), de Szirtes Tamás és csapata emellé olyan látványorgiát szolgáltat, amely remekül kiegészíti a musical magas színvonalát.

Azonban bármennyire is szeretem a musicalt, azt a tényt nekem is el kell ismernem, hogy nem ez a darab lesz a nagyközönség kedvence. Nem lesz belőle egy következő Mamma mia!, amire gyakorlatilag napok alatt elkelnek a jegyek, de nem is egy könnyed darabról beszélünk. Azt sem könnyű megemészteni, hogy a két és fél órás nagyjából hárommondatnyi prózát tartalmaz, ezért is szokták musicaloperaként is aposztrofálni a darabot. (Ami egyébként abból a szempontból is igaz lehet, hogy Schönberg zenei világára nagyban hatottak Puccini művei, ha jobban megfigyeljük Valjean szólójának („Vidd haza”) a Pillangókisasszony Zümmögő-kórusa az alapja.) És ha mindez nem lenne elég, a történet első megtekintéskor kissé zavaros is lehet. Ebből a szempontból talán az első 30-40 perc az, amíg leginkább követhető és érthető a sztori. (Addig a pontig, amíg Valjean magához veszi a kis Cosette-et.) Onnantól kezdve azonban felpörögnek az események, és aki ismeri az eredeti történetet – akár a regényt olvasva, akár annak egy cselekményhű filmfeldolgozását látva –, az nagyjából nyomon tudja követni a sztorit, de aki először látja a musicalt, annak az előadás végén könnyen csak az maradhat meg, hogy a második felvonásban tízpercenként hal meg egy-egy szereplő. További hiányosságként említhetném azt is, hogy mindenféle háttértörténet nélkül az is kissé zavaros lehet, hogy Javert miért is üldözi Valjeant annyi éven át, hiszen az szabadulása után nem sértett törvényt (a püspök ugyebár a későbbiekben kimenti őt). Habár egy félsorral utalnak rá Valjean első szólójában, hogy a férfi lopott egy kisfiútól (és az eredeti történetben ez az egyik oka az üldöztetésnek), de ezen könnyen átsiklik az ember figyelme.

De ha mindezeken túljutunk és átadjuk magunkat az előadásnak, akkor egy olyan érzelmi hullámlöketet kapunk, amelyet szerintem eddig egyetlen egy musicalnek sem sikerült elérnie. A ház urán (a Thénardier házaspár duettjén) kívül nincs más vidám dal a darabban, sőt, már azt megelőzően is lehet készíteni a zsebkendőket, amikor Fantine sorsa tárul elénk. A szívmelengető, torokszorító érzés végig ott van bennünk, és annak ellenére, hogy az érzelmileg gyengébbeket igen meg tudja viselni a darab, mégis ott van bennünk a remény. A remény arra, hogy az emberi jóságnál, a tisztaságnál, az önzetlenségnél nincs nagyobb erény, és ha készek vagyunk kitartani, a legnagyobb nyomorúság közepette is embernek maradni, az végül meghozza gyümölcsét. „Szeretni egy másik embert, az annyit jelent mindenkor, hogy Isten bennünk él” – hangzik el az utolsó jelenetben, és ez az, amiről igazán szól ez a darab.

A fentiek figyelembevételével már egyértelműnek látszik, hogy ezt a musicalt színpadra állítani rettentően nagy kihívás. A szereplők közötti viszonyrendszerek roppant bonyolultak, nagyjából 3-4 percenként teljesen új helyszínen találjuk magunkat, sőt, nem egyszer előfordul, hogy egy-egy jelenet alig pár másodpercnyi szerepet kap csupán (ilyen például a bíróság épülete). Szirtes Tamás rendezése azonban mondhatni, minden szempontból felnő a történet nagyságához. Egyszerre tud nagyon intim és monumentális lenni, a jelenetek váltakozása gördülékeny, így a nézőnek könnyedén lehet olyan érzése, hogy nem is egy színházi előadást, hanem egy filmet lát. Ebben persze nagy szerepet játszanak Kentaur fantasztikus és látványában is impozáns díszletei. Egy-egy elem hiába tölt be többletfunkciót (a már említet bírósági pulpitus lesz később a kórház, ahol Fantine-t ápolják, majd a második felvonásban a csatornarendszer), mégis nézőként mindannyiszor elgondolkozom azon, hogyan férhet el ennyi díszlet a takarásban.

Rományi Nóra korhű jelmezei is nagyban segítenek a nézőnek, hogy könnyedén bele tudjon helyezkedni a történetbe, és persze az sem utolsó szempont, hogy a ma oly divatos modernizáció-hullám közepette a szereplők valóban a XIX. század első felének megfeleltethető ruhákban teszik a dolgukat. A Les Misérables – A Nyomorultak nem az a darab, amely túl sok táncos jelenetet tartalmazna, Tihanyi Ákos koreográfiái azonban még ezt a keveset is emlékezetessé teszik.

A musical többszöri megtekintése során volt szerencsém minden szereposztást látni, így rendhagyó módon ebben a cikkben néhol egy kis kitérőt is fogok tenni. A főszerepet a jubileumi estén Tóth Attila alakította, aminek én külön örültem, ugyanis az én szememben ő az, aki a leghitelesebb módon formálja meg Jean Valjeant. Hangilag és alkatilag is abszolút tökéletes a szerepre, a szólói gyönyörűen szólnak, és a karakter összes árnyalatát, jellemfejlődését hitelesen mutatja be. Rajta kívül még Zöld Csaba és Miller Zoltán alakítja a szökött fegyencből lett polgármestert, előbbivel is külön öröm megtekinteni a darabot, utóbbi számomra helyenként nem tudott teljesen átlényegülni a korábban látott előadásokon.

Javert felügyelő szerepében Feke Pál volt látható, amelyet személy szerint azért sajnáltam, mert bár hangszínben különösen illik hozzá a negatív karakter, alkata és kisugárzása folytán mégis képtelen voltam elhinni neki, hogy valóban szívügyének tekinti a törvény betartatását. Pedig az egyik legizgalmasabb karakter az övé, ráadásul két nagyszerű szólót is kap, az öngyilkossága előtti dal az én szememben az egyik legjobbja a musicalnek, ahogyan átveszi Jean Valjean zenei motívumát, ezzel érzékeltetve, hogy Javert is kételkedni kezd azokban az eszmékben, amikben eddig hitt. A szerepet még Egyházi Géza, valamint Debreczeny Csaba is viszi, nekem utóbbi a favorit ebben a karakterben, mert Debreczeny minden rezdülésében tökéletes Javert-ré válik az előadás során. (Nekem az ilyen apró gesztusok tekintetében az egyik kedvencem tőle a második felvonásban tűnik fel, amikor fény derül arra, hogy álruhába érkezett a felkelők közé, és megkötözve, oldalról figyeli az eseményeket, megvető pillantásokat lövellve feléjük.)

Fantine szerepén a bemutatón Vágó Bernadett és Baranyai Annamária osztozott, ezen az estén utóbbi játszotta a lányáért még a prostituált létet is vállaló nő szerepét. (Jelenleg Vágó pár hónapos anyasága miatt Kecskés Tímea is belebújt ennek a karakternek a bőrébe.) Ez az egyik olyan szerep a darabban, amelyet bármelyik szereposztással is lát az ember, csak nyerhet vele: mindkét színésznő (Kecskéssel eddig még nem láttam) abszolút hitelesen, nagy átéléssel alakította Fantine-t, annak ellenére, hogy szerepe viszonylag rövid, de a történet szempontjából annál fontosabb. Nem mellesleg ő is kapott egy gyönyörű szólót, amely azóta szintén világhírűvé vált (Álmodtam egy álmot), amiért látszólag mindketten roppant hálásak is, mert az előadás egyik legemlékezetesebb része az övéké.

A Thénardier-házaspárt a 100. előadáson Nagy Sándor és Sáfár Mónika alakította, velük párhuzamosan Weil Róbert és Balogh Anna párosa is játssza. Valamilyen véletlen folytán előbbi párossal csupán a Szegedi Szabadtéri Játékokon láttam a darabot még 2015-ben, azóta akárhányszor csak néztem a musicalt, a Weil-Balogh kettőst fogtam ki. Amit abszolút nem bánok, mert mindkét párosítást öröm nézni, mindannyian lubickolnak a szerepben, élvezik ezt a sokszínű lehetőséget, amit kaptak. Remekül kihasználják, hogy ők képviselik egyedül a darabban a humort, kiváló karikatúrái a jellemtelen, pénzéhes alvilági életnek.

Férfifronton két további szereplőt fontos még kiemelni. Az egyik Marius, aki hosszan vívódás után áll be a felkelők közé. Az ő karaktere is jelentős változáson esik át a történet folyamán, és a többi szereplőhöz hasonlóan neki is jut egy szívszorító szólódal (Üres szék, üres asztal). Az estén Borbély Richárd alakította, váltója Solti Ádám, első ránézésre mindketten az ügyeletes szépfiú kategóriába esnek, később azonban hangjukkal és játékukkal is bebizonyítják, hogy nem csak az arcuknak köszönhetik a szerepet. A felkelők vezérét, Enjolrast Sándor Péter játszotta, az ő munkásságát régóta figyelemmel követem, két évvel ezelőtt láttam először az Evitában, ahol magasan kiemelkedett énekhangjával és színpadi jelenlétével. A fiatal színész azóta filmekben is bizonyított, ahogyan ebben a musicalben is remekel. Szegeden Nagy Balázs alakította még a szerepet, a kőszínházban viszont Fejszés Attila bújik még ennek a karakternek a bőrébe (ennek ellenére a ráadás számban előbbi jött fel a színpadra – de erről majd kicsit később). Enjolras karaktere az én szememben sokkal jobban illik Sándorra, mint Fejszésre – de ahogyan eddig is fogalmaztam, utóbbinak sincs oka panaszra.

Női fronton már kicsit változatosabb a helyzet. A musical egyik legérdekesebb karaktere a fiatal Eponine-é, aki a Marius iránt érzett viszonzatlan szerelem folytán próbál jó útra térni, és igyekszik a szülei fertőjétől és attól a sorstól, amit az élet szánt neki, minél távolabb kerülni. A bemutató idején Simon Boglárka és Tóth Andrea alakította őt, előbbi boldog kismamaként állt most a színpadra a jubileumi műsor során, utóbbi pedig szerencsére kapott egy váltót Baranyi Hanna személyében, aki ezen az estén is bemutatkozhatott. Baranyi fiatal kora ellenére remek hangi adottságokkal rendelkezik, habár voltak időnként hamis hangok, rengeteg gyakorlással ezen lehet még javítani, tökéletesre csiszolni. Egyedül Tóth Andrea az, akit nem teljesen értek, hogyan és miért került be ebbe a produkcióban, mert sajnos mind hangban, mind színészi játékban messze elmarad a többiektől. A felnőtt Cosette-et Foki Veronika és Tóth Angelika alakítja felváltva, előbbi játszott a jubileumi estén. Mindketten tisztességesen helyt állnak a színpadon, még úgy is, hogy gyakorlatilag övéké a leghálátlanabb szerep a musicalben. Habár a történetben Cosette is főszereplő, a darabban alig van színpadon, külön szóló dalt sem kapott, és a karaktere semmilyen jellemfejlődésen nem megy át. Leginkább egy mese hősnőjének a szerepét töltik be: szépnek és kedvesnek kell lenniük.

Az előadás során gyerekszereplők is feltűnnek, most a gyermek Cosette-et Zöldi Lara játszotta. Feltehetőleg ő új beálló lehet, mert eddig nem találkoztam a nevével, viszont az ő személyében az eddigi legjobb Cosette-et találták meg. A korábbi szereplőkkel (Bánsági Petronella, Beala Emma, Vida Sára) az volt a legnagyobb bajom, hogy mindannyian jóval idősebbek voltak a játszott karakternél, így kicsit hiteltelenné vált a gyámoltalanság. Zöldi Lara azonban korban és termetre is illik a szerephez, ráadásul nagyon szépen énekelte el az a másfél perces dalt, ami jutott neki, és tette mindezt olyan aranyos módon, hogy biztos vagyok benne, bármelyik néző együtt érzett vele. Gavroche-t, az utcafiút Halász Dávid alakította, vele már több soron találkoztam, és szerintem messze kiemelkedik társaitól (Drasóczky Balázs, Pál Dániel Máté), abszolút megérdemelten kapják az egyik legnagyobb tapsot az előadás végén.

A történet legelején egy apró szerepe van a püspöknek, aki végül jó útra téríti Valjeant az önzetlenségével. Az egykori ősbemutatón a főszerepet játszó Vikidál Gyulát érte az a megtiszteltetés, hogy ismét részese lehet a szuperprodukciónak. Ez azonban nem csak egyszerű főhajtás a munkássága előtt, mert szívmelengető hangjával most is bizonyít a közönségnek. Az ő váltója Csengeri Attila, akivel szemben kissé igazságtalanság, hogy csak ezt a szerepet kapta meg, nagyjából olyan érzése lehet az embernek, hogy „kellett még egy nagyobb név a darabba”-jellege van.

És végül, de nem utolsó sorban említést kell tennem a kisebb szólószerepekben feltűnő kórusról is, akik jóformán többet vannak színpadon, mint bármelyik főszereplő. Ők alkotják a fegyenceket, a párizsi népet, Thénardier vendégeit, majd későbbi segítőit, az esküvő vendégeit, vagy éppen a lázadás részvevőit. A rendező ezekre a kisebb szerepekre is olyan színészeket szerződtetett (a teljesség igénye nélkül: Barabás Kiss Zoltán, Ekanem Bálint, Galbenisz Tomasz, Kecskés Tímea, Kiss Ernő Zsolt, Sándor Dávid, Sánta László, Török Anna, Wégner Judit), akik számtalanszor bizonyítottak már főszerepben is. Az ő neveik pedig külön garanciát jelentenek a minőségi előadásra.

Ahogyan többször kifejtettem már, a Les Misérables – A Nyomorultak zenéje tele van érzelemmel, nem hiába tartozik azon kevés musicalek közé, amely tucatnyi slágerrel ajándékozta meg a világot. Claude Michel Schönberg dallamai meghaladják az átlagmusical színvonalát, már-már operai igényességgel megírtak. A dalszövegek kapcsán pedig hiába említenénk Herbert Kretzmer vagy Alain Boublil nevét, nekünk magyaroknak Miklós Tibor zseniális fordítása áll a szívünkhöz legközelebb.

Én a magam részéről reménykedem benne, hogy hosszú évekig láthatjuk még ezt a darabot a Madách Színházban, és sok-sok jubileumi előadást láthatunk még. Ezen az estén azon túl, hogy a stábtagok is tiszteletüket tették a színpadon (valamint Szirtes Tamás külön kiemelte azt a közel 70 embert, akik a háttérben dolgoznak azon, hogy minden este színvonalas előadás születhessen), ráadásszámokkal is készültek. Először Feke Pál és Egyházi Géza énekelte el Javert öngyilkosságát, majd Tóth Attila és Zöld Csaba következett a Vidd haza című dallal. Az est zárásaként pedig az első felvonás fináléját, az Egy nap méget hallgathattuk meg kettős szereposztásban, amely után a közönség álló vastapssal jutalmazta a színházat.

Victor Hugo azonos című regénye alapján a dalszövegeket írta: Herbert Kretzmer
Eredeti francia szöveg: Alain Boublil és Jean-Marc Natel
Zeneszerző: Claude-Michel Schönberg
Fordító: Miklós Tibor
Díszlettervező: Kentaur
Jelmeztervező: Rományi Nóra
Koreográfus: Tihanyi Ákos

Rendező: Szirtes Tamás 

Bemutató időpontja: 2015. augusztus 14. – Szegedi Szabadtéri Játékok; 2016. április 15. – Madách Színház

A cikk a 2018. január 16-án, 19 órakor kezdődő, jubileumi előadás alapján íródott.

A bejegyzésben található előadás-fotók a Madách Színház oldaláról származnak.