Szeptember utolsó hétvégéjén debütált a Centrál Színház Kisszínpadán Jane Austen világhírű klasszikusából, a Büszkeség és balítéletből készült színdarab. Az adaptációt Joannah Tincey készítette, az előadás érdekessége, hogy a történet jól ismert szereplőit – szám szerint tizenhatot – mindösszesen két színész, Balsai Móni és Schmied Zoltán játssza.

Egy klasszikus történet, amely pontosan 205 éve szórakoztatja a romantikára és a könnyed kikapcsolódásra vágyókat. Jane Austen regénye 1958-ban jelent meg először magyar nyelven, Szenczi Miklós mára szintén klasszikussá vált fordításában. A történetnek számtalan feldolgozása készült, a legjelentősebbnek minden bizonnyal az 1995-ben készült BBC-minisorozat (Jennifer Ehle és Colin Firth főszereplésével) tekinthető. Készült belőle továbbá játékfilm (az 1940-es változatban, amelyet magyarul Talpig úriember címmel kereshetünk, Laurence Olivier játszotta Mr. Darcyt), angol, olasz és holland televíziós sorozat, 2004-ben pedig musical formájában is bemutatkozott. (És bizony, nem mehetünk el szó nélkül a Bridget Jones naplója című regény és/vagy mozifilm mellett sem, amelynek megszületésében szintén nagy szerepet játszott az eredeti mű.) A regénynek számos folytatása keletkezett (A halál jár Pemberley-ben; Pemberley-krónikák), és természetesen az éppen aktuális mainstrearm-hullámoknak is rendszerint áldozatul esett (Büszkeség és balítélet meg a zombik).

Látható tehát, hogy a történet az utóbbi két évszázadban sem veszített semmit értékéből, és valószínű ez az örökérvényűség hajtotta Joannah Tincey-t is, amikor erre a műre esett a választása. A 2014-ben debütáló darab keletkezéséről érdemes tudni, hogy Tincey eredetileg színésznő, és férjével, Nick Underwooddal közösen kerestek egy olyan drámát, amelyet ketten játszhatnának. Mikor nem találtak megfelelőt, Tincey elhatározta, hogy ő maga fogja adaptálni Jane Austen klasszikusát, úgy alakítva a szövegkönyvet, hogy a férfi és női szerepeket felváltva vigyék a párjával. Az előadás hatalmas siker lett, Baráthy Györgynek, a Centrál Színház dramaturgjának (egyben a mű fordítójának) köszönhetően pedig idén szeptembertől mi is részesei lehetünk ennek a különös bemutatónak.

„Általánosan elismert igazság, hogy a legényembernek, ha vagyonos, okvetlenül kell feleség. Ez az igazság oly mélyen bevésődött a vidéki családok lelkébe, hogy ha ilyen ember csöppen a szomszédságukba, rögtön egyik vagy másik leányuk jog szerinti tulajdonának tekintik, még ha nem ismerik is érzéseit vagy nézeteit.” Ezekkel a – mára már szintén klasszikussá vált – mondatokkal veszi kezdetét a regény (és az előadás is), amely tulajdonképpen remekül össze is foglalja, miről is szól pontosan a Büszkeség és balítélet. A nem túl gazdag Bennet-család számára a jövő nem sok jóval kecsegtet: öt lányt kellene kiházasítani, ami nem egyszerű feladat. Különösen, hogy ott van Mrs. Bennet, az anya, aki szerint lányai csakis a legjobb (és természetesen a leggazdagabb) partit érdemlik meg. Így mikor megneszeli, hogy a nőtlen és igen jómódú Mr. Bingley a környékre költözik, mindent megtesz annak érdekében, hogy idősebb lányai felkeltsék a férfi figyelmét. Mr. Bingley jó barátja, a mindig komor és büszke Mr. Darcy (aki még barátjánál is jóval gazdagabb) egy bálon megismerkedik a második Bennet-lánnyal, Lizzie-vel, és bár eleinte szívből ki nem állhatják egymást, idővel egymásba szeretnek. Ám büszkeségük és egymással szembeni előítéleteik hosszú ideig nem engedik, hogy valóban kimutassák érzéseiket.

A Büszkeség és balítélet tipikusan egy olyan sztori, amit az ember bármikor képes elővenni, ha egy kis kikapcsolódásra vágyik. A történet a maga bájosságával, a megkapóan jól eltalált iróniájával, és eltúlzott, ám mégis roppant emberi tulajdonságokkal rendelkező karaktereivel feloldja és megmenti az alapvetően romantikus mesét a giccstől, a cukormáztól. A Centrál Színház Kisszínpadán bemutatott mű pedig még ennél is többet ad: két igazán kiváló színészi alakításnak is szemtanúi lehetünk.

Bizonyára mindenkiben felmerül a kérdés, hogyan lehet ezt a regényt összesen két színésszel úgy elmesélni, hogy a cselekmény is követhető maradjon, és a történet se sérüljön. Engem is leginkább a kíváncsiságom hajtott, mikor jegyet váltottam az előadásra (amely kisebb technikai problémáknak köszönhetően végül ősbemutató is volt egyben), no meg Balsai Móni, Schmied Zoltán és Ujj Mészáros Károly személye. Utóbbi a darab rendezője, akinek a fesztiválokon taroló Liza, a rókatündért is köszönhetjük (amely számomra az egyik legkedvesebb magyar filmalkotás, hiszen hosszú idő után ez volt az első olyan mozibemutató, amelynek sikerült magasan kiemelkednie az egyre inkább színvonaltalanabb hazai filmgyártás mocsarából, és gyakorlatilag lavinát indított útjára újszerű látásmódjával), valamint a novemberben bemutatkozó X – A rendszerből törölve című filmnek is ő volt a direktora. Nem véletlen, hogy ezt a két alkotást most is felhozom, hiszen mindkettőben főszerepet játszik Balsai és Schmied, így a Büszkeség és balítélet két színészre immáron a harmadik közös munkájuk.

Ujj Mészáros jelen rendezése is hasonlóan pontos és precíz. Kiválóan fejti fel a cselekmény szereplőinek indítékait, szándékait, kiemelve legfőbb tulajdonságaikat, egy pillanatra sem engedi, hogy elveszítsük a történet fonalát és/vagy az érdeklődésünket. A két színész a kicsivel több mint másfél órás előadás alatt csak egy-két pillanatra tűnik el a színről, végig ugyanabban, a korszakot remekül megidéző öltözetben (Kárpáti Enikő munkája) játszanak. Éppen ezért kiemelt jelentősége van minden kelléknek: a karaktereket egy-egy eszköz segíti könnyedén beazonosítani (példának okáért Mr. Darcy kesztyűt, Mr. Bennet könyvet, Lady De Bourgh sétapálcát, Kitty fésűt, Lydia masnit, Mr. Bingley pedig kabátot kapott), és ennek köszönhetően nem válik darabossá az előadás, semmi nem szakít ki minket a komfortzónánkból. Épp ilyen fontos jelentősége van a díszletnek (Fekete Anna) és a vetítésnek (Varga Vince), nekem különösen tetszett az a megoldás, hogy a falak teteje hol emelkedik, hol süllyed, jelezve, hogy az adott szereplő, akinél éppen vagyunk, hol is helyezkedik el a társadalmi ranglétrán, mennyire tágas az ő tere.

Balsai Móni és Schmied Zoltán játékáról csak szuperablatívuszban lehet beszélni. Egyaránt alakítanak férfi és női szerepet mindketten (összesen tizenhatot), és ezeket élesen elkülönítik egymástól. Balsai egyik pillanatról vált át az idegesítő Mrs. Bennetből a bájos Lizzie-be, hogy aztán fél perccel később Mr. Bingleyként vagy a pajkos Kittyként mutatkozhasson be. De ugyanígy elképesztő, amit Schmied Zoltántól láthatunk: a büszke, komoly, szótlan Mr. Darcy épp olyan jól áll neki, mint az öreg Mr. Bennet, a konzervatív De Bourgh, a tenyérbemászó Mr. Collins, valamint – csakhogy a női szerepeket is említsem – a szeretnivaló Jane, vagy a csacska Lydia. Természetesen a történet gerincét itt is Mr. Darcy és Lizzie szerelmi szála adja, így őket láthatjuk a legtöbbször és a leghosszabb ideig: ezek a jelenetek a leginkább bensőségesek, és itt hajlamosak vagyunk arról is elfeledkezni, hogy nem egy nagyszínpadi, társulati előadást látunk, annyira profi a kivitelezés.

Nem kis feladat ennyi szerepet vinni egyszerre, egyszer-kétszer észrevehető is volt a megakadás, de épp ez a szép ebben az előadásban: lehetőséget ad az improvizációra, a másik segítésére, kimentésére, anélkül, hogy mindez zavaróan lenne feltűnő. Az apróbb bakik persze megbocsáthatóak, hiszen a színpadon nem csak a szövegre és a karakterek megformálására kell koncentrálniuk, hanem arra is, hogy minden mindig a helyén legyen, mert itt és most nincs senki, aki a kezük alá dolgozna. Ugyanakkor igazi ajándék ez a szerep mindkettőjüknek, amelyet nagy hálával és alázattal köszönnek meg. Játékuk épp olyan, mint maga a történet: néhol gunyoros, parodizáló, ugyanakkor a megfelelő időben tud kellően komoly és drámai lenni, ez a váltakozás pedig rendkívül jót tett az előadás dinamikájának.

Vannak olyan történetek, előadások, amelyeket, ha megnézünk, annyira eggyé válik velünk, hogy el sem tudjuk képzelni más színészekkel, rendezésben. Számomra a Büszkeség és balítélet két színészre is ilyen: Balsai Móni és Schmied Zoltán a tökéletes választás, akiknek a neve szerintem hamarosan végérvényesen egybeforr ezzel a bemutatóval. Kétségtelen, hogy hosszú (akár évtizedes) sikerszéria vár erre a darabra, amelyre talán idővel a legendás szót is használni fogjuk majd. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a – kisszínpadi és prózai daraboknál egyébként elvétve tapasztalható – állótaps és ováció, amellyel a közönség köszönte meg az élményt a legvégén. Abszolút jogosan.

Jane Austen regényéből a színpadi változatot írta: Joannah Tincey
Fordító, dramaturg: Baráthy György
Díszlettervező: Fekete Anna
Mozgóképtervező: Varga Vince
Jelmeztervező: Kárpáti Enikő
Rendező: Ujj Mészáros Károly

A bemutató időpontja: 2018. szeptember 28. – Centrál Színház, Kisszínpad

A cikk a 2018. szeptember 28-án 19 órakor kezdődő ősbemutató alapján íródott.

A bejegyzésben található előadás-fotók a Centrál Színház oldaláról származnak, fotós: Horváth Judit.