A Belvárosi Színház egyik legfrisebb bemutatója John Patrick Shanley Kétely című drámája, amely ha máshonnan nem is, a Meryl Streep és Philip Seymour Hoffman főszereplésével készült filmadaptáció kapcsán ismert lehet már a nézőknek.

„A kétely éppoly erős kötelék, mint a bizonyosság” – hirdeti a plakát és a szórólap egyaránt, és a darab is ezzel a felütéssel indít. Flynn atya prédikációja a kételyről és a bizonyosságról elülteti a bogarat Aloysius nővér fülében. 1964-ben járunk, helyszín a bronxi St. Nicholas Egyházi Iskola. Az szigorú erkölcseket képviselő és a hagyományokhoz kőkeményem ragaszkodó igazgatónő arra gyanakszik, hogy Flynn atya más módon is közelít az ott tanuló gyermekekhez, így James nővérrel karöltve próbál bizonyosság szerezni gyanújáról.

John Patrick Shanley drámáját 2004–ben mutatták be először, és közel két év alatt 525 előadást tartottak belőle. A Pulitzer- és Tony-díjas drámából 2008-ban filmváltozat is készült Meryl Streep, Philip Seymour Hoffman és Amy Adams főszereplésével. A darab Magyarországon 2017. szeptember 11-től látható a Belvárosi Színházban.

Egy vallomással tartozom: a régebbi (értem ezalatt a 3-4 évvel ezelőtt), akár klasszikusnak is számító filmek terén nagy lemaradásom van, így az e színdarabból készült alkotáshoz sem volt eddig szerencsém. Aztán persze a színdarab közepén bevillant, hogy a kollégám már ajánlotta a Kételyt, amit fel is vettem a várólistámra, de aztán teljesen meg is feledkeztem róla. A lényegen ez mit sem változtat, a lényeg pedig az, hogy alig tudtam valamit a történetről. Így pedig egész jól működik a darab. A nézőben is elültetik a kétely magját, amely a cselekménnyel együtt bontakozik ki, míg végül eljutunk arra a pontra, amikor mi magunk sem tudjuk a választ a felmerülő kérdésekre. Dramaturgiailag kiválóan van felépítve a történet, mindig csak éppen annyi információt kapunk, amely az adott helyzetben szükséges, így végül egy olyan pszicho-drámát kapunk, amely azon túl, hogy roppant aktuális, gondolkodásra, állásfoglalásra is készteti nézőjét.

Shanley kiválóan használja a karaktereit a néző véleményének kialakítására. A szereplők tulajdonképpen nem is részesei a cselekménynek, életükről éppen csak annyit tudunk meg, amennyi szükségesnek ítéltetik a kétely kibontása kapcsán. Egyik hősért sem tudunk izgulni vagy éppen gyűlölni őt, de jelen esetben nem is ez a cél. Aloysius nővér (Udvaros Dorottya) a hagyományokhoz szigorúan ragaszkodó, a szabályokat követő és betartásukat megkövetelő apáca, aki minden új és minden világi dolgot elutasít. Számára minden tantárgy olyan fontossággal bír, a tanár feladata nem az, hogy megszeretesse, hanem megtanítsa a tárgyat a tanulókkal, a karácsonyi műsoron csak egyházi énekek csendülhetnek fel, az intézmény falai között felbukkanó golyóstoll pedig maga az ördög találmánya. Ezek az apróságnak tűnő dolgok jól szemléltetik a jellemét. Szokásai idegesítőek, tanártársaival való bánásmódja felbosszanhatja a nézőt, mégis ő az, akiben legerősebb a kétely, és aki végül mer is lépni az ügy érdekében. Udvaros Dorottya jól hozza a karaktert, az apácaruha még inkább ráiránytja a figyelmet arcmimikájára, gesztusai és játéka mindvégig hiteles marad. A Fekete Ernő által alakított Flynn atya karaktere az ellenpont, a színész játékának köszönhetően – habár a cselekmény előrehaladtával egyre jobban teret nyert a bizonyosság a bűnösségéről – mégis van okunk hinni az ő szavának is. Kettejük között helyezkedik el James nővér (Simkó Katalin), akinek végtelen naivitása és döntésképtelensége tulajdonképpen a nézőket szimbolizálja. Hisz a jóságban és abban, hogy egy pap, aki Isten embere nem lehet gonosz és nem cselekedhet olyat, ami Isten akarata ellen való lenne, ugyanakkor felettese szavának is engedelmeskednie kell. A néző vele azonosulhat leginkább, hiszen folyamatosan olyan döntéshelyzetbe kényszerül, amely kellemetlen a számára, de éppen ezáltal érezhetjük őt magunkhoz legközelebb.

Ők hárman a történet főszereplői, rajtuk kívül egy rövid – nagyjából tízperces – jelenetek erejéig tűnik fel a színpadon Kéri Kitty, aki az áldozatnak vélt gyermek anyukája. Ő talán a legellentmondásosabb karakter a történetben, hiszen reakciója nem a szokványos, ennek megfelelően roppant összetett karakter. Egy új szemszöget hoz be a történetbe, amivel azonosulni nagyon nehéz – sőt, a nézők többsége felháborodik majd a kimondott szavakon -, ugyanakkor megmutatja, hogy egy történetnek nagyon sok igazsága lehet. Mindenek előtt azonban nem szabad elfelejteni, hogy Kéri Kitty karaktere tanulatlan, aki anyaként a legjobbat akarja a fiának a jövőben, és egy afféle „a cél szentesíti az eszközt”-politikát vall.

Pelsőcy Réka rendezése hagyományosnak mondható, vagyis sem nem rossz, de nem is kiemelkedően jó. Nem akar rivaldafényt, kevés jelmezt és egyszerű díszletet használ – ezekről kicsit később -, inkább a színészekre és a közöttük lévő kapcsolatrendszerre helyezi a hangsúlyt. Jó színészvezetéssel dolgozik, a sztori pedig annyira erős önmagában, hogy ennél nem is kell több. Egy-két ötlet kissé kínosnak mondható (mint például amikor arról beszélnek, hogy az apácák gyakran elesnek a földig érő ruhájukban, erre az éppen akkor megjelenő James nővér is megbotlik), ugyanakkor akadtak olyan pillanatok, amely kárpótolnak mindezekért. (Az én személyes kedvencem, amikor a három főszereplő a történet három különböző pontján mos kezet és arcot, ezáltal jelképezve egyfajta megtisztulást, amit persze mindannyian máshogy értelmeznek.)

Kálmán Eszter díszlete végtelenül egyszerű, azonban nagyon sok helyszín megjelenítésére alkalmas. A cselekmény nagy része Aloysius nővér irodjában játszódik, így ez a főmotívum, de ha kell, a falak udvarnak, templombelsőnek és Flynn atya irodájának is helyet adnak. Az egyhangúság, a szürke színek már előre sejtetik a történet komorságát, pont ahogyan az az egyszerűség, amivel a tér be van rendezve. Hasonlóképpen ilyenek Ignjatovic Kristina jelmeztervei, amelyek igazodnak az egyház szerénységről hirdetett képéhez. A hangulatt Vajdai Vilmos időnként felcsendülő, sejtelmes, filmzenére hasonlító aláfestő zenéje is megalapozza.

A darab tehát mindvégig élvezetes és elgondolkodtató, szünet nélkül, nagyjából 100 percben meséli el a történetet. A sztori tehát komoly és tabutémákat is döntöget, így az ember jogosan várna katarzist a végén, ami azonban nem teljesül maradéktalanul, de ennek okát pontosan megmondani nem tudnám. Tipikusan az a helyzet áll fenn, amikor minden adott ahhoz, hogy a lelkünkig hatoljon a történet, ám a nézőnek mégis hiányérzete lesz, amikor felkel a székből. Kicsit olyan, mintha a darab még nem forrt volna össze teljesen, vagy mintha a szereplők - akik külön-külön jók - nem szoktak volna össze. Remélhetőleg, ez pár előadást követően változni fog.

Írta: John Patrick Shanley
Fordította: Zöldi Gergely
Díszlet: Kálmán Eszter
Jelmez: Ignjatovic Kristina
Rendezte: Pelsőczy Réka
Producer: Orlai Tibor

A bemutató időpontja: 2017. szeptember 11. - Belvárosi Színház