A „Női rendezők tavasza” című programsorozat keretében idén májusban mutatta be a Budapesti Operettszínház a Raktárszínházban Szirtes Edina Mókus mesemusicalét, amelyet Szenteczky Zita, egyetemi hallgató diplomarendezése is volt egyben. A Lázár Ervin meseregénye által készült Szegény Dzsoni és Árnika meglepő ötletességgel és látvánnyal, remek zenével, ám annál kevesebb humorral hivatott szórakoztatni kicsiket és nagyokat egyaránt.

Lázár Ervin meseregénye 1981-ben jelent meg először, két évvel később filmváltozat is készült belőle Puskás Tamás, Nyertes Zsuzsa, Bujtor István, Balázsovits Lajos és Törőcsik Mari főszereplésével. Ezt a verziót gyermekként még én is láttam, szerettem is a történetet, aztán persze olvastam a könyvet is, így külön kíváncsi voltam arra, hogyan fog sikerülni a színpadi adaptáció.

A történet főszereplője Árnika, a királylány, aki beleszeret a vándor Dzsoniba. Dzsonit azonban a Százarcú boszorkány is igyekszik a szolgálatába állítani, és amikor ez nem sikerül, elátkozza a szerelmespárt. Amíg az egyikük emberi alakban mutatkozhat a világ előtt, addig a másiknak kacsaként kell élnie. Szegény Dzsoni és Árnika elindul hát, hogy megkeressék a boszorkányt, hogy az oldja fel az átkot. Útjuk során találkoznak Ipiapaccsal, a rablóvezérrel, akinek bandájából végül fociválogatottat alakítanak, Rézbányai Győzővel, a mindig mogorva öregemberrel, akinek megtanítják, mi is az a kedvesség, míg végezetül eljutnak a Hétfejű Tündérig.

Szenteczki Zita rendezése tele van ötlettel, amely a színházrajongó felnőtteket is el tudja varázsolni, a bábszínház minden fajtáját felvonultatja a darab során, az ujjbáboktól kezdve, a hagyományos kézbábokon át egészen az embernagyságú maszkokig. Engem felnőttként abszolút lenyűgözött ez a sokszínűség, és ismét örömömet kell kifejeznem, hogy a Budapesti Operettszínház nyitott az újításokra. Sajnos azonban még mindig nem elég bátrak, hiszen mindhárom női rendező kis térben kapott csak lehetőséget (Szenteczki Zita a Raktárszínházba, Duda Éva a Fridával az Átriumban, Székely Krisztina a Kreatív kapcsolatokkal a Kálmán Imre Teátrumban – habár utóbbinak jövőre lesz az első nagyszínpadi rendezése a Kékszakáll című operettel). Pedig igenis szükség van új arcokra, új gondolkodásmódra és hozzáállásra, mondhatnám azt is, hogy fiatalos szemléletre, mert az évad eddigi bemutatói (A Notre Dame-i toronyőr, Luxemburg grófja) nem hoztak sok újdonságot a törzsnézőknek. A látvány – akárcsak a rendezés – igazodik Lázár Ervin mesés, ám mégis kissé szürreális stílusához, amely épp annyira egyedi, mint a hozzá készült Réber László illusztrációk. A Túri Erzsébet által megálmodott színpadkép néhol meseszerű, néhol végtelenül egyszerű, sokat bíz a néző fantáziájára, éppen annyit, amit a gyermeki fantázia is még elbír.

Szirtes Edina Mókus zenéje igazi világzene: remekül vegyíti a magyaros dallamvilágot a modern stílussal, amihez igazán passzol a fiatal költő, Závada Péter dalszövege. Azt azért nem merném állítani, hogy mindegyik szám illik egy gyermekdarabba, hiszen nem egy jóval komolyabb annál, azokat igazán csak a szülők és felnőttek tudják értékelni. Kautzky-Dallos Máté egyetemi hallgató szövegkönyve is hasonló problémákkal küzd: sokszor esik bele abba a hibába, hogy túl szájbarágós, időnként olyan bugyuta monológokat és párbeszédeket hallhatunk, amelyekkel a színészek sem igazán tudtak mit kezdeni. Azt azért le kell szögezni, hogy a gyerekek nem buták, nem szükséges mindent kimondani és eljátszani nekik, ellenben a humort nagyon szeretik, de sajnos itt ebből nagyon keveset kapunk. A Musicalmesék, az Oszi-boszi, az Erdei kalamajka vagy éppen az Ördögölő Józsiás tele van poénnal, lehet rajtuk mosolyogni, utóbbinak még kis mondanivalója is van, itt azonban teljesen hiányoznak a helyzetkomikumok, a humoros esetek. Ezeket leginkább a rendezés igyekezett felvonultatni, de az tény, hogy egyszer nem lehetett hallani hangos kacajt a nézőtéren.

Gubik Petra Árnika szerepében jól hozza a mesebeli királylányt, Kocsis Dénes Dzsoniként viszont eléggé semleges, sokkal többet ki lehetett volna hozni a karakterből jó színészi játékkal. Papadimitru Athina alakítja a Százarcú boszorkányt, játéka üdítő, minden megrezdülésében végig jelen van, és annak ellenére, hogy gyermekközönségnek játszik, látszik, hogy komolyan veszi ezt a műfajt is, ugyanakkor élvezi az előadást. Östör király és a mesélő szerepében Ottlik Ádám látható, szerepe azonban elég csekély ahhoz, hogy maradandót alkosson. A színlappal ellentétben Ipiapacsot, Rézbányai Győzőt és a tizenkét testvér egyikét egy színész kelti életre, jelen esetben Barkóczi Sándor alakította őket, a két figura megjelenítése jól elkülöníthető volt. És ebben az előadásban külön ki kell emelni a Musical Együttes tagjait, akikre a lehető legnehezebb feladat hárult, ugyanis ők azok, akik a legtöbb bábot használják, a segítségükkel életre keltik a történetet (habár a legtöbbjüknek a próza nem igazán az erőssége).

Végeredményben elég vegyes előadás született. Egyfelől a zene, dalszöveg és a rendezés miatt mindenképpen érdemes megtekinteni (akár felnőttként, gyerekek nélkül is), másrészt túl sokat nem szabad várni a musicaltől, mert akkor pici hiányérzetünk lesz a végén.

Lázár Ervin meséjét színpadra alkalmazta: Kautzky-Dallos Máté e. h.
Dalszöveg: Závada Péter
Zene: Szirtes Edina Mókus
Látványtervező: Túri Erzsébet
Rendező: Szenteczky Zita e. h.

A bemutató időpontja: 2017. május 9. - Budapesti Operettszínház / Raktárszínház

A cikk a 2017. november 4-én, 11 órakor kezdődő előadás alapján íródott!

A bejegyzésben található fotók a Viva la musical! oldalról származnak (fényképezte: Szűcs Zsuzsa) további képekért katt ide!