A Vígszínház idei évadának legelső előadása, Shakespeare egyik legnagyobb klasszikusa, a Hamlet volt. Az Eszenyi Enikő által rendezett darab most először került bemutatásra a teátrumban, az előadásról azóta is megoszlanak a vélemények.

Szinte hihetetlen, hogy egy olyan nagymúlttal rendelkező színház, mint a Víg, 122 éves működése alatt egyszer sem tűzte még műsorára a Hamletet. Különös ez annak fényében is, hogy Eszenyi Enikő igazgatása alatt jelentősen előtérbe kerültek az angol drámaíró darabjai, hosszú idő után 2018-19-es évad lesz az első, amiben nem mutatnak be újabb Shakespeare-művet. (Ellenben, az idei évad duplázott: a Lóvátett lovagok szintén szeptembertől látható a Pesti Színházban.)

A Hamlet alaptörténete – feltehetőleg – mindenki számára ismert: miután Dánia királya életét veszti, az üresen maradt trónt a király testvére, Claudius foglalja el, alig két hónappal fivére halála után. Az új pozícióhoz az özvegy is jár: így a gyász hamar nászba fordul. Az ifjú királyfi, Hamlet azonban érzi, hogy „bűzlik valami Dániában”, és mikor éjjel megjelenik előtte apja szelleme, hogy elárulja, valójában saját testvére végzett vele, az ifjú bosszút esküszik.

Megvallom őszintén, annak ellenére, hogy még a gimnáziumban sokat foglalkoztunk ezzel a darabbal, illetve több feldolgozást is láttam, nem lett a kedvencem ez a dráma, még annak ellenére sem, hogy Shakespeare műveit igen kedvelem. Kedvelem, mert az egyik legtöbb réteggel rendelkező drámaírónak gondolom őt, egyrészt a roppant erős karakterei, másrészt a történeteinek olvasatai miatt. Lehet azt mondani, hogy elcsépelt, ugyanakkor számomra vitathatatlan, hogy legtöbb műve a mai napig aktuális problémákat feszeget, a kor, amiben játszódik csak egy keret. Ezt hangsúlyozza Eszenyi Enikő rendezése is, amely amellett, hogy igyekszik megőrizni a shakespeare-i eszméket, ízig-vérig XXI. századivá varázsolja a történetet.

Miközben ültem a nézőtéren az előadás alatt, végig az járt a fejemben, hogy tulajdonképpen nem is a klasszikus értelembe vett Hamletet látom, hanem egy olyan történetet, amit a Hamlet cselekménye ihletett, hiszen itt és most teljesen máshová helyeződtek a hangsúlyok. Bennem végig az élt egészen eddig, hogy a dráma egy bosszú-történetet, amelyhez további mellékszálak kapcsolódnak. A vígszínházi előadás azonban sokkal inkább arról szól, hogy a fiatalok keresik a helyüket a világban, és ha nincs kiút, ebbe bele is pusztulhatnak.

Erre kiváló példa a címszereplőt megformáló ifj. Vidnyánszky Attila, akin már az első pillanatban látszik, hogy gyenge idegrendszerrel küzd. A három és fél órás előadás alatt egy perc nyugta sincs, elementáris energiával tölti be a teret. Antal Csaba díjnyertes, abszolút a XXI. századba illő díszletei folyamatos mozgásban vannak, ifj. Vidnyánszkynak pedig ezekből kell akrobatikus mozdulatokkal kitörnie. Épp úgy, ahogyan Hamlet is feszegeti a saját határait, igyekszik kitörni, az őt megformáló színésznek is mintha mindvégig szűk lenne a Vígszínház egyébként sem kicsi színpada, minél nagyobb teret kíván magának. Ez a Hamlet végig őrültként viselkedik, de joggal tehető fel a kérdés, hogy valóban az, vagy csak az igazság utáni hajsza győzi le az elméjét.

Hegedűs D. Géza Claudiusa tekintélyt parancsoló és félelmetes: a színésznek elég pusztán megjelennie (akár Claudiusként, akár Hamlet atyjának szellemeként – ebben a rendezésben ő viszi mindkettő), levegőt sem merünk venni. Behízelgő, alattomos, hataloméhes figurájához tökéletes passzol Börcsök Enikő által megformált Gertrud, akiről nagyon sokáig nem lehet eldönteni, hogy áldozat vagy cinkostárs. Börcsök sugárzó nőiessége és tartása egyfajta álcát rejt, amely egészen a darab végig elrejti anyai ösztöneit.

A darab egyik csúcspontját Fesztbaum Béla jelenti, aki Poloniusként a kevés komikus szereplők táborát erősíti, mindezt remekül ellensúlyozza ugyanakkor személyes tragédiájával. Fia, Laertes Orosz Ákos alakításában Hamlet testvérpárja is lehetne: ő is a családját ért sérelmek, halálesetek miatt esküszik bosszút, a gyásztól elvakultan küzd, még ha nem is a megfelelő személy ellen. Réti Nóra Opheliája szintén elképesztően elevenre, élőre sikeredett: viszonylag kevés jelenetben kap helyet, de akkor magára vonzza a tekintetet. Egyik legmaradandóbb emlékünk lehet, ahogyan Hamlet üvöltve küldi el őt, de öngyilkossága is az emlékezetesebb jelenetek közé sorolható. Szomorú sors jut a testvérpárnak, amit mindkét színész különös érzékletességgel jelenít meg a színpadon.

Ahogyan Horatio remek társa Hamletnek, úgy egészíti ki az őt megformáló Király Dániel ifj. Vidnyánszkyz is a színpadon. Keretet ad a darabnak, olykor mint kívülálló, külső szem igyekszik Hamletet a józan ész határain belül tartani, de igaz barátként ott van mellette a szükség idején. Rajtuk kívül még két igazán jelentős szereplője akad a darabnak. Az egyikük a Hajduk Károly által megformált Színész, aki az utóbbi idők egyik legnagyobb színházi truváj, amit láthattunk. Az talán már mellékes, hogy Hajduk iszonyatosan erős színészi alakításról tesz szót, de amikor megjelenik, hogy előadja József Attilától a Levegőt! és kimondja a sorokat, amelyek tulajdonképpen az egész estét összefoglalják („én nem igy képzeltem el a rendet”), a néző köpni-nyelni nem tud, a drámai csöndet csak a nyíltszíni taps töri meg, amelyet Hajduk – megérdemelten – kap.  A másik jelentős alakítás Kútvölgyi Erzsébethez köthető, aki Sírásóként, a maga nagyjából öt percével szintén hatalmas színészi teljesítményről tesz tanúbizonyságot.

Eszenyi rendezése ötletekkel teli, ahogyan többször utaltam rá, abszolút XXI. századi, ugyanakkor még sincs egészen egyben a darab. Mondhatnám úgyis, hogy minden jelenet külön-külön remekül van felépítve, de a tapsrendnél mégis hiányérzete lehet a nézőnek. Hiány, mert én például nem egyszer éreztem úgy, hogy a darab a külsőségekre megy rá: a díszlet folyamatos mozgásban van, ifj. Vidnyánszky akrobatákat megszégyenítő teljesítményt nyújt, a füstgépek egy musicalt megszégyenítő mennyiségű füstöt lövellnek be, szól a rap és a rock. És ahogyan az idei évadban megfigyelhető volt, a közönség is nagymértékben bevonásra kerül. Kamerákkal pásztázzák a sorokat, hogy aztán a háttérben, egy óriási vetítőn láthassunk mi is mindent, az Egérfogó-jelentnél pedig nagyjából ötven néző a színpadról élvezheti a showt. Ezek mind-mind jó ötletek, csak sajnos az utóbbi években már mindet láttuk megvalósulni, és attól, hogy Eszenyi ezt mind egy csokorba fogja, még nem lesz formabontó az előadás. Éppen ezért joggal lehetünk olyan érzésünk, hogy hiányzik mindaz, ami az egészet összefogná, központosítaná, még akkor is, ha ott van az a fentebb említett József Attila-vers, amely így tényleg a rendezés legeredetibb pontjává válik.

A szöveget Forgách András fordította, aki Vörös Róbert dramaturggal együtt alkalmazta mai színpadra a művet. Az előadás a maga 3 és fél órájával nagyon hosszú, különösen igaz ez az első felvonásra, itt nem ártott volna kicsit megnyirbálni a jeleneteket, szorosabbra húzni a cselekmény. A szövegben helyenként visszaköszön a klasszikus Arany-fordítás, ugyanakkor igyekeztek a mondatokat is abszolút maivá alakítani. Ez egyébként remekül mutatja, hogy milyen irányban is mozog a Vígszínház: célja, hogy a fiatalokat is becsábítsa a színházba (és ezt véleményem szerint remek eszközökkel teszi), ugyanakkor a „veterán színházba járók” igényeit is ki akarja elégíteni. Ez roppant nehéz, akár évtizedekig is eltarthat, mire megtalálják a tökéletes egyensúlyt, de kijelenthető, hogy jó úton haladnak. A Hamlet pedig egy fontos állomása ennek az útnak.

Író: William Shakespeare
Magyar szöveg: Forgách András
A színpadi változatot készítette: Forgách András és Vörös Róbert
Díszlet: Antal Csaba
Jelmez: Pusztai Judit
Zene: Michal Novinski
Videó: Szöllősi Géza
Rendező: Eszenyi Enikő

A bemutató időpontja: 2017. október 1. – Vígszínház

A cikk a 2018. április 28-án 19 órakor kezdődő előadás alapján íródott.

A bejegyzésben található fotók a Vígszínház oldaláról származnak (fotós:  Bornyi Márton; Dömölky Dániel)