Márciusban mutatták be a Kálmán Imre Teátrumban a Boris Vian életét feldolgozó Tajtékos dalok című előadást, amely sanzonokkal idézte meg az éppen 100 éve született francia író munkásságát. 

Március 11-e feltehetőleg fekete napként fog bevonulni Magyarország XXI. századi történelmében, hiszen ezen a napon rendelte el a Kormány a világjárványra való tekintettel hazánkban is a veszélyhelyzetet. A legtöbb színház ezen az estén még megtartotta előadásait, azonban másnaptól minden kulturális programot lemondtak, a teátrumok bezártak – és jelen sorok írásakor sem tudható, hogy ez az állapot meddig fog tartani. Ez természetesen nem csak anyagi szempontból érinti érzékenyen a színházakat, hiszen a március-április az az időszak, amikor az évad utolsó bemutatóit tartják, többen ekkora tartogatják a legnagyobb durranásokat, vagyis az olyan premiereket, amik kellően megalapozzák a jövő évad első hónapjainak előadását. A szerencsésebbek (?), mint például a Katona József Színház vagy a Centrál Színház még éppen hogy meg tudta tartani a bemutatóit, de sok teátrum (József Attila Színház, Örkény Színház) a finis előtt 1-2 héttel kényszerült leállni. A Budapesti Operettszínház valahol a kettő között helyezkedik el, hiszen a Tajtékos dalok című Boris Vian-revü premierjére március 10-én és 11-én került sor, viszont a nagyszínpadra szánt musical, a La Mancha lovagja március 21-i bemutatója elmaradt.

A Kálmán Imre Teátrum annak ellenére, hogy megnyitása óta helyet adott musicaleknek (Riviera Girl, A kék madár, Dorian Gray, A Pendragon-legenda), olyan térként is funkcionált, ahová az ún. fél-színházi produkciók is befértek. Nagy sikerrel futott itt a Szeretni bolondulásig Fényes Szabolcs-est, a Swingoperett vagy éppen a Levelek otthonról címet viselő Jávori „Fegya” Ferenc-est. Kiss-B. Atilla vezetése alatt még inkább hangsúlyossá váltak ezek a produkciók, így kerülhetett sor a Párizsi randevú című dinner-show bemutatásra, amely a cirkusz és a színház elemeit vegyítette, vacsorával megspékelve, valamint a most debütált Tajtékos dalokra, amely egy sanzonokkal fűszerezett „élettörténettel” tisztelgett Boris Vian születésének 100. évfordulója előtt.

Mert miről is szól igazából ez az előadás? Ehhez talán a legnagyobb segítség, ha pár mondat erejéig felidézzük a szerző életrajzát: Boris Vian (1920-1959) a francia avantgárd művészet különös, kihívó alakja volt. Rendkívül sokoldalú tehetség, aki jazz-muzsikusként, zeneszerzőként és festőként is elismert, eredeti szakmáját tekintve matematikus, műszaki főiskolát is végzett. A Francia Szabványügyi Hivatalban szerzett unalmas tapasztalatai, valamint a világháborús és ifjúkori élményei szolgáltak alapul 1947-ben saját neve alatt megjelent, „első” regényéhez. (Az idézőjel magyarázata később.) Vernon Sullivan álnéven közreadott, parodisztikus botránykönyveiért többször perbe fogták, ugyanakkor milliókat keresett velük. 1959. június 23-án az álnéven írt regényéből tiltakozása ellenére készült Köpök a sírotokra című film premier előtti vetítése közben felállt, dühös, trágár megjegyzést tett a hamis, torz adaptációra, majd összeesett. Szívrohamot kapott, ami a szívritmuszavarral küszködő Vian számára végzetesnek bizonyult: útban a kórház felé a mentőautóban vesztette életét.

A közel kétórás Tajtékos dalok tulajdonképpen ezt az életutat tárja fel a nézők előtt, eredeti Vian-sanzonokkal, filmvetítésekkel, könyvrészletekkel megtűzdelve. Arra vonatkozóan nem találtam információt, hogy „kinek a művéről” van szó, mert a sanzonok és a regénybéli idézetek eredete természetesen világos (ezeknél a fordítókat fel is tüntetik a színlapon), így feltehetőleg Róbert Júlia dramaturg és Kiss Csaba rendező közös munkája az előadás összeállítása és a szövegkönyv megírása. A történet a befejezéssel, vagyis Vian halálával kezdődik, amelyhez Kiss egy egészen különleges nyitányt álmodott. A nézők az előtérben várakoznak, 19 óra után pár perccel pedig egy halotti menet kanyarodik be a Nagymező utcába: érkeznek a zenészek, az élettelen Viant (Cseh Dávid Péter) ravatalon tolják, őt kíséri legjobb barátja (Pálfalvy Attila), első felesége, Michelle (Kékkovács Mara) és második neje, Ursula (Széles Flóra). Ezt követően foglalhatjuk csak el helyünket, és amíg az ültetés zajlik, az „életben lévő” szereplők megszólítanak minket. (Hozzánk, a páholyba Kékkovács érkezett, elmondta, hogy most éppen egy temetésen vagyunk, mesélt az elhunytról, a műveiről és arról, hogy mit is fogunk látni.)

Ezután veszi kezdetét ténylegesen a cselekmény is, visszarepülünk Vian gyermekkorába, megismerjük a családját, majd felelevenedik előttünk rövid, ám de annál tartalmasabb életpályája. A színészek többsége több szerepben is feltűnik, hol Vian életének egy-egy fontos alakja, hol regényeinek hőseiként láthatjuk őket. Mintha csak egy izgalmas magyarórán ülnénk, úgy von az előadás párhuzamot a regények (főként a Tajtékos napok és a Köpök a sírotokra) jelenetei és Vian élete között. Ezek ugyan néhol kissé túlságosan is összemosódnak, nem mindig egyértelmű, hogy most éppen hol is vagyunk, pontosabban az, hogy miért az adott jeleneteket választották ki. A történetvezetés ezáltal csapongónak, szerteágazónak hathat, ugyanakkor ez teljes mértékben igaz Vian egyes regényeire is. A háttérben vetített korabeli videók és animációk fokozzák a produkció szürrealitását, amely leginkább jellemezte Vian életét és munkásságát.

De hogy kicsit jobban értsük, miről is van szó, íme egy rövid összegzés Vian pályafutásának kezdetéről. Kevés szerző dicsekedhet el azzal ugyanis, hogy munkássága során többször is elsőkönyves íróként tekintsünk rá. Ha akad is ilyen Vianon kívül, az biztos, hogy a francia alkotó áll a sor élén négyszeres szorzóval. Első papírra vetett története, az Alvilágjárók csak posztumusz látott napvilágot, így hivatalosan a Venyigeszú és a plankton tekinthető az első könyvének. Ugyanakkor erre Vian soha nem tekintett tényleges regényként, sokkal inkább afféle "művecskeként" gondolt rá. A számára a világhírt meghozó Tajtékos napokat vélte igazi regénynek, ő maga ezt tartotta Az Elsőnek. És akkor még nem beszéltünk a Venyigeszú előtt megszületett krimi-paródiáról, a Köpök a sírotokra című, a fentebb említetten álnéven írt, majd saját maga által lefordított műről.

Tulajdonképpen a hazai bemutató is – sajnálatos módon – abszolút „viani” körülmények között zajlott, hiszen nem gyakran fordul elő, hogy egy előadás premierje (március 11-én a második szereposztás debütált) egyben afféle ideiglenes darabtemető is legyen. Sajnos az előadás hangulatára a pár órával korábban kihirdetett veszélyhelyzet és a jövő bizonytalansága is rányomta a bélyegét: az alapból teltházas előadáson akadt pár üres szék, a színészeken is érződött, hogy nem úgy játszanak, mint ahogyan „normál esetben” tennék, de ettől függetlenül igyekeztek beleadni apait-anyait, próbálták elterelni a nézők gondolatait a közelgő problémáról. (Szintén tipikus Vian lehetne, hogy az egyik sanzonban egy vírusról énekelnek – igaz, teljesen átvitt értelemben.) Az előadásban összesen 11, magyarul eddig még nem hallott Vian-sanzon kapott helyet, négyből (Katonaszökevény, Üss meg Johnny, Mozart velünk, Panaszdal a fejlődésről) korábban már kaptunk ízelítőt, ezek mindegyike megtalálható valamilyen formában az interneten, érdemes rájuk keresni, nem egy igazán fülbemászó.

Az előadás, annak ellenére, hogy mennyire komor és komoly hangulattal veszi kezdetét, tartogat bőven humoros pillanatokat, amelyeket egészen jól ötvöztek a drámaisággal. Vian nyomában mindvégig ott volt a halál, hiszen már gyerekkorában szívbetegséget diagnosztizáltak nála, ennek megfelelően igyekezett gyorsan, de jól élni. A gyászruhát és a fekete-fehér öltönyöket hamar felváltja az élénk ruházat (Berzsenyi Krisztina munkája, akárcsak az előadás látványvilágának egésze), mindegyik hős megkapja a maga színét, amely aztán végig kíséri az adott karaktert egészen a tapsig. Úgy gondolom, hogy Vian magyar rajongótábora számára mindenképpen érdekes lehet ez a formabontó előadás, akkor is, ha ismerik a szerző életútját és munkásságát, de azok számára is ajánlható, akik számára az író neve nem sokat mond, mert a darab kellőképpen meghozza a kedvet, hogy tüzetesebben megismerkedhessünk a regényeivel.

A dalokat fordította: Müller Péter Sziámi, Kiss Judit Ágnes, Takács M. József, Bittner Gábor, Göbölyös N. László
A prózai részeket fordította: Bajomi Lázár Endre, Rózsa László, Domonkos Eszter
Hengszerelő, zenei vezető: Kovács Adrián
Dramaturg: Róbert Júlia
Látványterveő: Berzsenyi Krisztina
Koregráfus: Kocsis Tamás
Rendező: Kiss Csaba

A bemutató időpontja: 2020. március 10-11. (Kálmán Imre Teátrum)

Fotók: Németh Anna