A Nő rabul ejti a Férfit. A Férfi elrabolja a Nőt. Bereczki Zoltán és Ágoston Katalin az világirodalom első modern pszicho-thrillere alapján készült színdarabban.

John Fowles (1926-2005) 1960 novembere és 1962 márciusa között írta meg élete egyik fő művét, amely egy évvel később, 1963-ban jelent meg nyomtatásban, két évre rá pedig a mozik vásznán láthatta a lakosság a történetet. A lepkegyűjtő hatása a modern pszicho-thriller műfajára nagyjából azonos azzal, mint amekkora mérföldkő volt Ira Levin Rosemary gyermeke című műve a horror-történetek világában.

A kiindulópont, hogy Ferdinand egy nap elrabolja Mirandát, akit már hosszú ideje figyel azt követően a háza pincéjében tartja fogva. A nő többször is kísérletet tesz a szökésre, de Freddie minden alkalommal egy lépéssel előtte jár. Ismerős a felállás, tucat egy filmben láthattuk már. Éppen ezért a színpadi adaptációról – amely egyébként a rendező nevéhez köthető – mai szemmel nézve nehéz elfogulatlanul nyilatkozni. Egyfelől a történet magában hordozza mindazt, amit a műfaj szerelmesei igazán szeretnek: két izgalmas, hús-vér karakter között lévő macska-egér játék, ahol soha nem tudhatjuk, mi lesz a következő lépés. Ugyanakkor vitathatatlan, hogy a történet felépítésén, szerkezetén kissé eljárt az idő: annak ellenére, hogy mai szemmel nézve is élvezhető az utolsó pillanatig, a legtöbb fordulat kiszámítható – köszönhetően annak a lavinának, amit pont A lepkegyűjtő indított el a műfaj alkotásai között.

Gyakorlatilag azonban ez az egyetlen negatívum, amit fel lehet(ne) hozni a Centrál Színház Kisszínpadán bemutatott előadással kapcsolatban. Horgas Ádám ugyanis kiváló érzékkel álmodta színre a történetet: a fények, a hang, az animáció, a díszlet és a színészek olyan különös összhangban voltak mindvégig, hogy nem egyszer éreztem azt a jóleső borzongást és félelmet, ami miatt annyira szeretem a thrillereket.

Bereczki Zoltán Freddie-je egyszerre volt hűvösen ijesztő figura és zseniális elme, a színész mindvégig hitelesen formálta meg ezt a sérült karaktert. Ami számomra azért is volt kellemes meglepetés, mert Bereczki soha nem tartozott az igazán nagy kedvencek közé: a munkásságát abszolút elismerem, de nem sok olyan szerepben láttam, ahol véleményem szerint kimagaslót nyújtott volna minden téren, pedig évekkel ezelőtt sok operettszínházi produkcióban volt hozzá szerencsém. Ez a pár év kihagyás – mármint a részemről, mert ő nyilvánvalóan továbbra is játszik – viszont úgy tűnik, hogy jót tett a megítélésének, mert őrült sorozatgyilkosként igazán kiemelkedőt és maradandót alkotott.

Hasonlóan otthonosan mozog ebben az intim térben Ágoston Katalin, akinek viszont eddig csak a nevével találkoztam, színpadon most először láttam játszani. Miranda karaktere jóval nagyobb ívet ír le, mint elrablójáé, így a színésznőnek minden jelenetben egy újabb arcát kellett megmutatnia. Ami azért is különösen nehéz feladat, mert fél-egy perc alatt kell átöltöznie és felkészülnie a soron következő részre, míg a cselekményben napok vagy akár hetek is eltelnek, így ez teljesen más lelki állapotot igényel a szereptől, Ágoston azonban remekül veszi az akadályokat.

Ahogyan haladunk előre a történetben, úgy lehetünk tanúi Miranda szökési kísérleteinek. Hol durván taszítja el magától elrablóját, hol kedveskedve próbál a kegyeibe férkőzni, míg végül alkut nem köt vele. Könnyen eszünkbe juthat a Stockholm-szindróma, ami ebben az esetben különösen érdekes megközelítése lehetne a darabnak, hiszen nem derül ki egyértelműen, hogy a nő valóban szimpatizálni kezd-e Freddie-vel, vagy csupán végig megjátssza magát. Annyi azonban bizonyos, hogy az előadás bemutatja a menekülési kényszer összes létező aspektusát: ha hónapokig lennénk mi Miranda helyében, ugyanezekkel az eszközökkel próbálnánk visszanyerni a szabadságunkat, mint amivel ő teszi.

Horgas Ádám remekül kihasználja a viszonylag kis teret és a színház adottságaihoz mérten (nevében hiába Kisszínpad, nem egy kamarateremről beszélünk) megteremti az intim atmoszférát. Freddie dolgozószobáját a pincétől egy függöny választja el, ilyenkor a játéktér minimálisra szűkül, de egy videokamera segítségével így is óriási felületen lehetünk tanúi a férfi őrültségének. A lepkegyűjtő rendezésében sok helyütt visszaköszönnek azok a stílusjegyek, amelyek a Játékszínben tartott Virágot Algernonnak című előadást is emlékezetessé tették. A díszlet és a jelmez ugyanúgy a letisztult, minimalista stílust képviselik, Horgas előszeretettel használja az animációkat, amelyeket ismét egy falba épített tévé képernyőjén láthatunk, ahogyan a filmszerű jelenetváltások kivitelezése is ismerős lehet.

Jómagam nem hittem volna, hogy igazán ütős és erős thrillert fogok valaha színházban látni, olyat, amely nem csak megüti, de néhol túl is szárnyalja a mozik alkotását. A lepkegyűjtő viszont pont ilyen.

Azonos című regényéből írta: John Fowles
Dramaturg, zene, animáció: Horgas Ádám
Díszlettervező: Horgas Péter
Jelmez: Holdampf Linda
Rendező: Horgas Ádám

A bemutató időpontja: 2015. április 11., Centrál Színház - Kisszínpad

A cikk a 2018. június 18-án 19 órakor kezdődő előadás alapján íródott.

A bejegyzésben található előadás-fotók a Centrál Színház oldaláról származnak, fotós: Éder Vera.