„Rumayának párducteste van” – énekli a Budapesti Operettszínház legújabb bemutatójának, Fényes Szabolcs Mayájának a címszereplője. A Nagymező utcai teátrumnak meg végre egy igazán szerethető, bájos operettje.

Az én szememben ugyanis a Budapesti Operettszínház utóbbi operett-bemutatói messze nem váltották be azokat a reményeket, amelyeket hozzájuk fűztem. Kivétel ez alól Offenbach Kékszakállja Székely Kriszta rendezésében, amely a nézői véleményekkel ellentétben számomra a tavalyi évad egyetlen igazán értékelhető produktuma volt. A klasszikus nagyoperettek, mint A víg özvegy, amely talán az utóbbi tíz év legunalmasabb előadásaként vonult be az én operettszínházi történelmemben és az éppen egy éve bemutatott Luxemburg grófja, amely a közönségesség határát nemcsak súrolta, hanem olyan messze maga mögött hagyta, hogy abból csak egy aprócska vonal látszódna – szóval, mindezek után kissé félve ültem az Operettszínház legújabb premierére. Különösen, hogy az előadás plakátja a gyenge photoshop-használattal inkább hajaz egy brazil szappanopera reklámkampányára, semmint a egy minőségi operettére. Legnagyobb csodálkozásomra, kellemesen csalódtam.

A történet elején Charlie Kattman szerelemféltésből lelövi legjobb barátját, Dixit, aki a férfi anyjának kérésére azt hazudja, hogy Charlie szerelme, Madeleine az ő szeretője is. A bűnösnek tehát bujkálnia kell: a francia idegenlégió katonájaként egészen Afrikáig repül, ahol társaival együtt a csinos Barbara által üzemeltetett Berber bárban töltik szabadidőjüket. Amikor a felettesük, Gorilla erőszakoskodni kezd a lebuj sztárjával, az igéző szépségű Mayával, Charlie a lány védelmére kell. Később ismét menekülőre kell fognia: a lány, Barbara és a szintén légiós Rudi segítségével sikerül megszöknie. Miután Mérimeaux szerződést ajánl Mayának Franciaországban, a lány, hogy viszontláthassa szerelmét, igent mond és Párizsba utazik. Csakhogy egy óvatlanul kihallgatott beszélgetés mindent alaposan megkavar.

Fényes Szabolcs, aki élete során háromszor is igazgatta a Fővárosi Operettszínházat, később pedig a Vígszínház zenei vezetője volt, mindössze 21 évesen írta meg egyik legismertebb művét, a Mayát. A premiert 1931. november 7-én tartották, Harmath Imre, a szövegkönyv és a dalszövegek szerzője pedig hamis turnéelőadásokat meghirdetve kampányolt a bemutató idején. Az ősbemutatón a címszerepet Honthy Hanna játszotta, aki eleinte ódzkodott attól a szereptől, amely végül az egyik legnagyobb sikerét jelentette. 1945. május 25-én Karády Katalin bújt a párductestű bárénekes bőrébe (az akkor 52 éves Honthy nem kis felháborodására, aki továbbra is magának akarta a szerepet), 1957-ben Tolnay Klári, 1964-ben Lehoczky Zsuzsa, a rádióban Házy Erzsébet, a tévéváltozatban Almási Éva élhetett a nagy lehetőséggel.

A Maya azonban nem csak ezért jelentős darabja az operettirodalomnak és az operettjátszás történetének. A történet alapötlete Harmath fejéből pattant ki, zenéjét eredetileg az az Ábrahám Pál szerezte volna, aki a Viktóriával korábban világhírűvé vált. Ám miután Harmath és Ábrahám összevesztek, a „kuplékirály” Fényest javasolta, ám erről Sebestyén Dezső, az akkori igazgató hallani sem akart, csak később adta be a derekát. Már a maga mű megszületése sem ment zökkenőmentesen, ahogyan a bemutató sem aratott osztatlan sikert. Alig pár héttel a premiert követően, amikor már éppen le akarták venni a műsorról, német mintára a rádióban élőben közvetítették az előadást, amelynek akkora sikere volt, hogy a nézők többször is újrázást követeltek. Habár a későbbiekben Fényes operettjét több országban is bemutatták, és máig ez az egyik legismertebb műve, pályafutásának végén elhagyta szeretett operettjeit, felismerve, hogy a jövőt a musical jelenti, amelyek szerinte „társadalmi igazságtalanságokat leplez le, konfliktusokat tár fel”. Így született meg 1976-ban A kutya, akit Bozzi úrnak hívnak és 1983-ban a Szerdán tavasz lesz (a Budapesti Operettszínház mindkét művet játszotta a KERO-éra alatt).

A Budapesti Operettszínházban közel negyven évvel a legutolsó bemutató után Réthly Attila rendezésében került tehát ismét színpadra a Maya. Réthlynek igen nehéz feladata volt, hiszen Fényes operettje szakít a hagyományokkal: a történetet nem a szokásos egy helyszín/felvonás kombóval dolgozik, összesen tizenegy különböző színt láthatunk a párizsi garzontól kezdve, az afrikai Szavannákon működő Berber báron, hotelszobákon és színháztermeken át egészen Charlie palotájáig. A jelenetváltások gördülékenységét úgy oldja meg, hogy a történet keretéül egy filmstúdiót használ, hiszen a szereplők éppúgy álmokat és ábrándokat kergetnek, mint az álomgyár színészei. Az elgondolás azért is izgalmas, mert Harmath eredetileg a Harc a hangosfilm ellen alcímmel akarta ellátni a darabot, elejét véve azon pletykáknak, miszerint a történet a Marlene Dietrich főszereplésével készült, az operettére kísértetesen hajazó sztorival rendelkező Marokkó című filmből eredne.

Az átdíszletezések azonban egy pillanatra sem zökkentik ki a nézőt, a legötletesebb talán a Berber bár központi elemeként funkcionáló repülőgép, aminek szárnyalását és zuhanását is nyomon követhetjük. Khell Csörsz díszlete azonban nem csak emiatt marad emlékezetes: az az Operettszínház építészeti stílusával megegyező Champs Elysée színpada vagy az egymással szomszédos szállodai szobák megjelenítése is ötletes. Ez utóbbi egyébként az előadás legjobban sikerült és megrendezett jelenetei közé tartozik, csakúgy, mint az a közel 10 perces revü-betét (koreográfia: Lőcsei Jenő), amelyhez foghatót ritkán látni magyar színpadokon, különösen ilyen minőségben.

A Maya legnagyobb erényi közé tartozik, hogy az operett hagyományait félig-meddig megtartó történet mindvégig élvezetes és üdítő marad. Minden jelenetben van minimum egy, de inkább több fordulat, amelyek kiszámíthatóságuk ellenére is szépen viszik előre a cselekményt. Megkapjuk a szokásos bonvivánt és primadonnát, szubrettből és táncos-komikusból pedig rögtön kettőt, ugyanakkor ezek a figurák jóval emberibb alakok (kivételen nem grófok, hercegek, bárók a főszereplők). Persze, ne legyenek illúzióink, nem ez az operett fogja megváltani a világot, és túlságosan sok magvas gondolatot sem fog elültetni bennünk, de célját – a kikapcsolódást és a szórakoztatást – könnyű szerrel eléri.

Fischl Mónikának különösen jót tett, hogy kicsit kiszakadhatott a szabvány-primadonnák világából, nőiessége és eleganciája ebben a darabban csupán álca, amellyel Maya elrejti az igazi énjét a férfiak elől. Prózában továbbra is harmatgyenge, ahogyan teljes szerepátélésről sem beszélhetünk az ő esetében, de láthatóan élvezi ezt a szerepkört, ami leginkább énekesi minőségében jelenik meg. Legendás, férfiigéző tánca, a Rumaya fülledt erotikával teli, és habár a jelenet végén dublőrt használnak (Honthy annak idején fél mellét szabadon hagyó ruhában énekelte), mégis nagy szó, hogy fedetlen kebleket láthatunk az Operettszínház színpadán.

Dolhai Attilának a legtöbb operettszerepében nem sikerült meggyőznie, Charlie figurája azonban kimondottan jól áll neki. Talán éppen azzal, mert nem görcsölt rá annyira, hogy a klasszikus éneklésben bizonyítson mindenáron, leszakadt róla egy nagyobb teher, ennek következében játékban és énekben is visszatért régi jó alakításaihoz.

Épp ilyen örömteli volt Szendy Szilvit is nézni, aki egy időben kezdett belefásulni a tizenkettő egy tucat szubrett szerepekbe, holott színészileg jóval többre hivatott azoknál. Barbaraként új oldalát mutatja meg, lubickol a komikus szerepben, megmutatva helyenként drámai oldalát is. A revü-jelenetet kimondottan élvezi, gyakorlatilag ő viszi el a hátán a táncos részeket. Párja, Brasch Bence, aki hosszú évek után tért vissza ismét az Operettszínházba. Emlékszem, eleinte nagyon féltem, a tehetségkutatóval szert tett népszerűsége miatt előítélettel tekintettem anno a szerepeltetésére, egészen addig, amíg nem láttam a Rómeó és Júliában, ahol az egyik legjobb Merctuio volt. Éppen ezért sajnáltam, amikor távozni kényszerült, azonban öröm az ürömben, hogy mindezt azért tette, mert felvételt nyert a Színház- és Filmművészeti Egyetemre. Most egyetemistaként állt újból színpadra, az eltelt idő alatt pedig még tovább fejlődött. Érződik, hogy még nem mozog otthonosan az operett világában, ugyanakkor szerepformálásával messze kimagaslik. Nem pusztán egy újabb táncos-komikus akar lenni, nem a nagy elődöket másolja, Rudi sokszor igen fárasztó szójátékai és faviccei is másként (értsd: poénosabban) ütnek, köszönhetően ennek az újító megközelítésnek.

Auksz Éva – aki Győrben pár éve Mayát alakította – most Madeleine szerepében tűnik fel. Kicsit bánom, hogy Aukszot nem foglalkoztatják többet az Operettben, mert minden szerepében roppant hiteles, játéka élvezetes, énekhangja csodás és a táncban is otthonosan mozog. Hiába alakít itt is buja nőt, aki elcsavarja a férfiak fejét, mégis mindvégig szeretnivaló marad. Kiss Zoltán a 2000-es években szintén a teátrum nagy reménysége volt, később a Kecskeméti Katona József Színházhoz szerződött, de egyre többet játszik Budapesten. Az István, a király főura után most Dixiként mutatkozott be: tisztességgel eljátssza a figurát, habár az sok teret nem enged neki a tehetsége kibontakozására.

Mészáros Árpád Zsolt Bambóként, a zenebohócként szintén nem kap túl sok lehetőséget, de azzal a kevéssel is remekül gazdálkodik. A történet az ő szerepének szempontjából negatívan zárul: mindenki megtalálja a párját, csak ő marad egyedül. Különösen megható a zárójelenet, amelyben Bambó az elsötétített stúdiót lehajtott fejjel hagyja el: csak neki nem sikerült beteljesítenie az álmát.

A Maya tökéletesen illeszkedik a Budapesti Operettszínház fénykorát jelentő klasszikus operettek sorába, visszahozza azokat az időket, amikor még minden előadás biztos örömforrást jelentett. Réthly Attila és csapata új életet lehelt a már-már kihunyófélben lévő csillogásba – szép búcsúja ez a leköszönő Lőrinczy Györgynek, akinek ez volt az igazgatása alatt készült utolsó nagyszínpadi előadása. Nekünk meg nem marad más hátra, mint bízni a jövőben, hogy több ilyen produkcióra számíthatunk.

Zeneszerző: Fényes Szabolcs
Dalszöveg, szövegkönyv: Harmath Imre
Átdolgozta: Gém György és Réthly Attila
Díszlet: Khell Csörsz
Jelmez: Velich Rita
Koreográfus: Lőcsei Jenő
Rendező: Réthly Attila

A bemutató időpontja: 2018. november 30. – Budapesti Operettszínház

A cikk a 2018. december 2-án, 19 órakor kezdődő előadás alapján íródott.

Fotók: Gordon Eszter (Budapesti Operettszínház Facebook oldala)