A Centrál Színház 2018 decemberében bemutatott darabjában senki és semmi sem az, akinek vagy aminek látszik, de legfőképp: senki sem normális.

Claire minden reggel úgy ébred fel, hogy nem emlékszik a korábbi életére. Egy baleset következtében az agyának a hosszútávú memóriáért felelős pontja megsérült, azóta minden információ automatikusan törlődik az emlékezetéből, amint lefekszik aludni. Férje, Richard minden reggel mosolyogva, türelmesen elmagyarázza neki, hogy ki ő, mit szeret és mit nem, segítségképpen még egy rövid naplót is gyártott, amelybe minden fontos emlék belekerült. Történetünk napján azonban megjelenik a házukban egy símaszkos, beszédhibás, sánta férfi, hogy megszöktesse a nőt. Állítása szerint nagy veszélyben forog az élete, pedig az igazi veszély csak ezután veszi kezdetét.

Az alapszituáció sokunknak ismerős lehet, meglepődnék, ha a színlapot böngészve nem jutna azonnal eszünkbe Az 50 első randi című vígjáték, vagy a Mielőtt elalszom című S. J. Watson-regény, amelyből a – finoman fogalmazva – kevésbé sikeres Amnézia c. mozifilm készült. A Tökéletlenek hazai bemutatója e tekintetében kissé szerencsétlen időpontra esett, holott David Lindsay-Abaire off-Broadway darabjának premierjét 1999-ben tartották, így évekkel megelőzte mindkét alkotást. Persze, az összehasonlítás a továbbiakban felesleges, mert azt leszámítva, hogy a főszereplőnő amnéziában szenved, a történetek teljesen más irányt vesznek, míg az egyikből vígjáték, a másikból thriller, addig a Tökéletlenekből egy abszurd és fekete humorral átitatott dráma válik.

David Lindsay-Abaire neve ismerősen csenghet a Centrál Színház nézőinek, mivel 2011-es darabját, a Jó embereket 2014 őszétől kezdve folyamatosan játsszák a Nagyszínpadon. Emellett pár évvel ezelőtt a musical-rajongók számára is bemutatkozott, ő írta a nálunk is bemutatott Shrek – A musical dalszövegeit és szövegkönyvét. A Tökéletlenek egyébként a második színdarabja, amelynek eredeti címe (Fuddy Meers) az elvarázsolt kastélyokban található görbe tükörre utal. És valóban: a darab a maga abszurditásával a hétköznapi ember paródiájává válik, fekete tükörként mutatja be a mai társadalmat.

Amikor széthúzzák a függönyt, az első, ami azonnal szembeötlik, hogy a Kisszínpad eddigi, jóformán stilizált látványvilággal dolgozó előadásai után Bagossy Levente díszlete meglehetősen látványos és – a korábbiakhoz képest – grandiózus. A keretet egy felújítás alatt álló házbelső adja, ahol a gerendákat és a falakat óriási fóliavásznak takarják, míg a „szoba” mint központi elem hol hálóként, hol pinceként, hol konyhaként funkcionál. Ha pedig egyik sem, akkor a színpadot egy autó tölti be, amelyben hőseink az úton száguldozva tartanak a cél felé. Az átdíszletezéseket maguk a színészek végzik, zenére táncolva, és teszik azt olyan élvezettel, hogy észrevétlenül találjunk magunkat egy teljesen új helyszínen.

„Maguk mind nagyon rossz emberek, és teljesen agyalágyultak!” – kiált fel a darab egy pontján Millet, és ha a mondat első fele nem is, a második mindenképpen igaz. Szikszai Rémusz, az előadás rendezője pedig mindvégig a helyén kezeli ezeket az abnormális karaktereket. Köztudott tény, hogy ha egy horror-film baljós jelenete alá vidám zenét teszünk, akkor már cseppet sem lesz félelmetes. Nos, kicsit ugyanígy vagyok Lindsay-Abaire darabjával is. Ha elhagynánk a figurák abnormálisan eltúlzott jellemvonásait, akkor egy krimibe oltott drámát kapnánk, amelybe még enyhe társadalomkritikát is belesulykolhatunk. Persze, a fekete humorral átitatott felszín alatt ez mindentől függetlenül megtalálható, bár helyenként könnyen érezhetjük úgy, hogy a vígjáték a dráma rovására megy.

Legalábbis több nézőnél észrevettem, hogy sokszor nem tud mit kezdeni egy-egy drámaibb fordulattal, jelenettel, főleg, mivel előtte perceken át a hasát fogva, könnyesre nevette magát. A szerző egyébként is a legtöbb konfliktust, feszült pillanatot humorral oldja fel, amely a poén szempontjából a legjobb, mert ilyenkor üt a leginkább, de ezáltal úgy érezhetjük, mintha a szerzőnek határozott célja lenne, hogy egy pillanatig se vegyünk teljesen komolyan a drámát. Ez alól kivételt csupán a zárójelenet képez, ahol a sötétben autókázva a főszereplők elgondolkoznak az aznap történteken, átértékelve az életüket. Az, hogy nem válik el élesen egymástól a humor és a dráma, nem feltétlenül jelent problémát, mert így a legszélesebb réteget képes megszólítani a darab. Annak, aki pusztán könnyed kikapcsolódásra, önfeledt szórakozásra vágyik, éppúgy ajánlatos az előadás, mint akik a gondolatébresztő művek miatt járnak színházba.

A karakterek mindegyike igazi jutalomjáték a színészeknek. Pokorny Lia kissé hátrányos helyzetből indul, hiszen az ő egyetlen „defektje” az amnéziája, ennek köszönhetően Claire végtelenül naiv, mindenkinek mindent elhisz, egészen addig, amíg ezek az állítások nem ütköznek egymással. Pokorny sugárzó kedvessége, már-már szánni valóan elesett főhősnője egy csapásra szerethetővé válik. Férjét, Richardot Schmied Zoltán játssza, akinek ez az évadban a második premierje a Centrálban. A Büszkeség és balítélet két színészre után ismételten új oldalát mutatja be, a szeretetét érdekesen kifejező, kissé agresszív Richard bőrében, aki dühkitöréseit nehezen képes palástolni. A darab egyik legemlékezetesebb jelenete, amikor a férfi és a Rada Bálint által megformált Kenny, Claire nyomába eredve betépnek az út során, majd szembe találkoznak egy rendőrrel. Rada Bálint egyébként fiatal kora ellenére mindvégig megállja a helyét a „nagyok” között, maximális erőbedobással formálja meg az érzékeny lelkületű, marihuána-függő tinédzsert.

Rudolf Péter szokás szerint brillírozik a szerepében, kifejezetten jól áll neki a legtöbb fogyatékossággal rendelkező, a színlapon sejtelmesen csak „Sánta férfiként” megjelölt karakter. Figurája – ahogyan a neve is mutatja – sánta, félig vak és félig siket, beszédhibás, félarcát pedig égés okozta hegek borítják. Szóval, halmozottan hátrányos helyzetből indul, kiváltképp, hogy éppen egy börtönből szökött meg – ez már a kezdetektől világossá válik narancssárga overálja és a kezéről lelógó bilincs miatt. Társa, Millet, aki a darab igazi telitalálata, legalábbis az én szememben. A Vári-Kovács Péter által megformált férfi szintén a börtönből szabadult, ahová egy olyan gyilkosságért csukták le, amelyre nem is emlékszik, hogy elkövette volna. Millet legjobb és legközelibb barátja egy báb, amely helyette káromkodik, és olykor-olykor komoly titkokat is kifecseg. Vári-Kovács szó szerint lubickolt e kettő szerepben, a nézők egyöntetűen, nyíltszíni tapssal jutalmazták több ponton is a játékát.

Az idei évadtól a színház társulatát erősítő Nagy-Kálózy Eszter szerepe szerint egy olyan nőt alakít, akinek agyvérzése volt, így súlyosan sérült a beszédközpontja. Színészileg roppant nagy kihívás egy ilyen személy megformálása, de Nagy-Kálózy, mondhatni kisujjból kirázta ezt is. Egyszerre volt mélyen hiteles és roppant humoros. Azokban a jelenetekben, amelyekben a környezetében lévők egy kukkot sem értenek mindabból, amit hosszasan magyaráz, nem egyszer vártam, hogy felcsattan és normális beszéddel adja elő közlendőjét. Persze, az túl egyszerű lenne, ha kiderülne, hogy csak tetteti a betegséget, de annyit elárulhatok, hogy a darab egy pontján fültanúi lehetünk egy monológnak. Végezetül itt van még nekünk Heidi, a rendőrnő, akit Botos Éva formál meg szintén kiválóan hozva a komikus vonulatot. Az ő esetében is akadnak meglepetések (vagyis bebizonyítja, hogy nem teljesen százas), de erről többet elárulni vétek lenne.

Szikszai rendezésében visszaköszönnek azok az állandó stílusjegyek, amelyek, mondhatni a színész-rendező védjegyévé váltak mostanra, ugyanakkor az előadás hangulatában és stílusában remekül illeszkedik a Centrál Színház által képviselt vonulathoz. Ötletekben, látványban és pazar színészi játékban most sincs hiány, de izgalomban és fordulatokban is bővelkedik ez a nagyjából két órás darab. Azon pedig ne csodálkozzunk, ha sokáig nem áll össze a kép, hiszen „kéfőbb lef idő mindent elmagyarávni”.

Író: David Lindsay-Abaire
Fordító: Upor László
Díszlettervező: Bagossy Levente
Jelmeztervező: Kiss Julcsi
Rendező: Szikszai Rémusz

A bemutató időpontja: 2018. december 14.

A cikk a 2018. december 21-én, 19 órakor kezdődő előadás alapján íródott.

A bejegyzésben található előadás-fotók a Centrál Színház facebook oldaláról származnak (fotós: Horváth Judit)