Újabb, elsősorban felnőtteknek szóló darabot mutatott be 2018 decemberében a Budapest Bábszínház. Az Irena Sendler életét feldolgozó monodráma Pallai Mara számára igazi jutalomjáték. A szövegkönyvet Háy János jegyzi, az előadás rendezője Hoffer Károly.

Irena Sendler 1910. február 25-én látta meg a napvilágot. Már gyermekkorában közel került a zsidósághoz orvosként dolgozó apja révén, akinek legtöbb páciense szegény zsidó volt. Apja 1917-ban, tífuszban hunyt el. Irena lengyel katolikus szociális munkás volt, a németek által megszállt Varsóban dolgozott a II. világháború idején. Társaival együtt 2500 zsidó gyermeket mentett ki a varsói gettóból, majd hamis papírokkal ellátva, családoknál és árvaházakban helyezte el őket. Mindegyik pártfogoltjáról feljegyzést készített, megőrizve a régi és az új adataikat, hogy ha véget ér a háború, minden gyermek visszakerülhessen a családjához. 1943-ban a Gestapo letartóztatta, kegyetlenül megkínozták, végül halálra ítélték. Az 1942-ben alakult Zegota (Zsidómentő Tanács) azonban megvesztegette a kivégzésért felelős németeket, hogy engedjék szabadon. Varsóban megfélemlítés céljából halálhírét terjesztették, a háború végéig rejtőzködve élt, ám gyermekmentő tevékenységét továbbra is folytatta. A háború után a megőrzött adatokat felhasználva igyekezett felkutatni a gyermekek szüleit, ám a legtöbben életüket vesztették a treblinkai haláltáborban. 2008 májusában, 98 évesen hunyt el tüdőgyulladásban.

Irena Sendlernek 2003-ban II. János Pál pápa személyes levélben köszönte meg a háborúban nyújtott segítségét. Ugyanebben az évben megkapta a Fehér Sas-rendet, amely Lengyelország legmagasabb civil kitüntetése. 2007-ben Nobel-békedíjra jelölték, ám azt végül Al Gorenak ítélték oda. 2006-ban, Kansasben egyetemisták színdarabot írtak az életéről, mely az Élet egy üvegben címet kapta. Ebből később film is készült Irena Sendler – Bátor szív címmel.

Talán kissé meglepően hangzik, de mindezt az információt nem a Háy János által írt monodrámából, hanem a wikipédia oldaláról gyűjtöttem össze. Az Apa lánya ugyanis egy egészen különleges produkció: úgy mesél Irena Sendler életéről és a II. világháború alatt nyújtott humanitárius tevékenységéről, hogy senkit és semmit nem nevesít a történetből. Annyit látunk csupán, hogy egy nőt börtönbe vetnek, kínozzák őt, és eközben felidézi a múlt eseményeit, egészen kislány korától kezdve. Különleges dramaturgiai bravúrral dolgozik az előadás: tudjuk, hogy a II. világháború idején járunk, tudjuk, hogy a gyűlölet tárgyát a zsidók képzik, tudjuk, hogy Irene a főszereplő, ám mindez a szövegkönyvből nem derül ki pontosan. Ezzel pedig Háy kortalanná teszi az eseményt, bizonyítva, hogy az emberi kegyetlenség nem korlátozódik pusztán a világháborúra, és hogy embernek lenni egy embertelen világban mindig és mindenkor a legnagyobb kincs.

Az előadás a zsidókat csak idegenekként említi mindvégig, ezzel pedig az alkotók tulajdonképpen – akaratukon kívül is, de – aktualizálják a cselekményt. Ahogyan a darabban is elhangzik, és a szóróanyagon is olvasható: „A világ úgy van, hogy mi és ők, s aki az ők csoportjába tartozik, az nem ember, emberek csak a mi csoportunkban vannak. Az őket lehet úgy ütlegelni, mint az állatokat, az őket meg lehet ölni, mert az ő elpusztításuk nem emberölés.” Így tehát könnyen lehet párhuzamot vonni nem csak a mával, hanem bármely olyan korral, amelyben valamely tulajdonságuk miatt üldözték az embereket, gyűlöletre uszítva ezzel a társadalmat. Különösen erős az a párbeszéd, amelyet a főhősnő és az őt kihallgató (kínvallató) tiszt között játszódik le: mindketten egy betegség megakadályozásáról és a világban való szétterjedéséről beszélnek, csak míg Irena a tífuszt érti mindez alatt, addig a németek a zsidóságot.

A közel 75 perces előadás egy monodráma, amely egyben bábelőadás is, így különösen izgalmas lehetőségeket rejt magában. Egyfelől Pallai Mara számára igazi jutalomjáték az Apa lánya, amelyben nem csak drámai oldalát és színészi képességeinek színes skáláját tudja megmutatni, hanem a báb mint műfaj sokszínűségébe is bepillantást enged. Láthatunk árny- és tárgyjátékot (nem is gondolnánk mennyire kifejező lehet egy térden lévő fásli, rajta emberi arcokkal!), illetve a bunraku technika újabb rétegeit ismerhetjük meg. Ehhez kapcsolódik egyébként az előadás leginkább szívbemarkoló jelenete, amelyben Irena igyekszik meggyőzni egy anyát, hogy engedje el a gyermekét, hogy az tovább élhessen.

A történet több idősíkon játszódik: a jelen maga a börtönlét, innen térünk vissza Irena gyermekkorába, valamint azokba az időkbe, amikor koporsókban szállítva menekítette ki a halottnak álcázott gyermekeket a gettóból. Hoffer Károly, az előadás rendezője, valamint báb- és látványtervezője – aki Pallai Marával több mint két évig kutatott anyagok után, mielőtt megszületett az előadás – szerint maga a történet is éppen ezért kiált bábszínházi adaptáció után: hasonlóan a tetszhalott gyermekekhez, a bábok is akkor „kelnek életre”, amikor a színész mozgatja őket. Tulajdonképpen ez a párhuzam adja a bábszínház mélyebb rétegét, hasonlóan A vihar című előadáshoz, amelyben Prospero rángatja bábuként a körülötte lévő embereket, számomra különösen üdvözítő az efféle szimbolikus eszközhasználat. Arról nem is beszélve, hogy egy felnőtt nő kezében a törékenynek tűnő, az emberhez képest parányi bábu milyen éles kontrasztot képez, megrázó képsoroknak lehetünk tanúi.

Azon túl, hogy az előadás emléket állít Irena életének, valamint ismételten emlékeztet minket arra a világra, ahol ember embernek farkasa volt, még egy különösen fontos gondolatot megfogalmaz. Ez pedig a túlélés és a tovább élés. A darab második felében a főhős felteszi magának a kérdést: ennyi borzalom után képes lesz-e majd élete hátralévő részében nyugodtan élni? Hiába lesz vége a háborúnak, az emlékek és az a megannyi kegyetlenség, amelynek szemtanúja volt, örökké kísérteni fogják, közel sem biztos, hogy fel tudja dolgozni mindazt, amit átélt.. Ő, akinek 2500 gyermek köszönheti az életét, vajon képes lesz-e arra, hogy a saját gyermekeit is őszinte szeretettel szeresse, tud- jó anya és jó feleség lenni, vagy minden jóérzés elveszett belőle? Ez a kétely teszi őt annyira emberivé, hozza közelebb Irena alakját a nézőhöz, akit ugyan eddigre már teljesen magába szippantott az előadás, de az ilyen drámai percekkel mégis egyre mélyebbre és mélyebbre kerül.

Nem egy könnyű darab, nehéz is a nézőtéri fény felkapcsolását követően megszólalni, de erről a témáról – főleg így és ilyen formában – beszélni kell. Habár az előadás kimondottan felnőtteknek szól, én kötelezővé tenném végzős középiskolások számára is a megtekintését. Komoly, kegyetlen és megrázó mű. (Csak érjem meg egyszer, hogy nem rezeg be egyetlen mobiltelefon sem a legdrámaibb csöndbe.)

Író: Háy János
Dramaturg: Gimesi Dóra
Kísérőzene: Presser Gábor
Látványtervező, rendező: Hoffer Károly

A bemutató időpontja: 2018. december 13. – Budapest Bábszínház, Ország Lili Stúdió

A cikk a 2019. február 25-én 19 órakor kezdődött előadás alapján íródott.

A bejegyzésben található fotók a Budapest Bábszínház oldaláról származnak! (fotók: Éder Vera)