A Centrál Színház repertoárján jelenleg egyetlen Shakespeare-művet találunk, a szerző egyik legkedveltebb komédiáját, a Sok hűhó semmiért címűt. A Pokorny Lia és Schmied Zoltán főszereplésével bemutatott darab, Puskás Tamás rendezésében 2015 óta gondoskodik a nézők felhőtlen szórakoztatásáról.

Amikor Puskás Tamás 2003-ban átvette a Centrál Színház (akkori nevén még Vidám Színpad) vezetését, négy Shakespeare-művel nyitotta meg az évadot. Az elmúlt tizenöt évben az angol drámaíró több műve is repertoárra került, ezekből jelenleg már csak a Sok hűhó semmiért című vígjátékot tekinthetjük meg, amelyet 2015 decemberében mutattak be.

A helyszín a forró Messina, ahová Don Pedro egy győztes háború után érkezik haza seregével. Az asszonyok és lányok egyaránt várták már a férfiakat, kivéve Beatricét, aki éles nyelvével a kor feminista táborának követendő példája lehetne. Amikor a herceg észreveszi, hogy egyik katonája és egyben hűséges barátja, Claudio halálosan beleszeretett Heróba, Leonato lányába, elhatározza, hogy Ámor helyébe lép, és tető alá hozza a menyegzőt. A dolgok egészen addig terv szerint is alakulnak, míg színre nem lép János gróf, az örök ellenlábas, aki Boracchio segítségével pletykák lavináját indítja el, amely rossz hírbe hozzák a Leonato-házat. Eközben az egész udvartartás azon igyekszik, hogy az egymással folyton marakodó Benedeket és Beatricét kibékítsék, hogy azok felismerjék: egymás iránt érzett ellenszenvük sokkal inkább szerelem, mint gyűlölet.

A Sok hűhó semmiért Shakespeare azon vígjátékai közé tartozik, amelyet előszeretettel vesznek elő a színházak. Az első magyarországi bemutatóra 1876. augusztus 18-án került sor a Nemzeti Színházban, Arany János fordításában. Az elkövetkezendő majd’ 150 évben több mint 40 bemutató született, 1946 óta Fodor József, 1980 óta pedig Mészöly Dezső magyar szövegével. Puskás Tamás, a jelen előadás rendezője először 2002-ben, a keszthelyi Festetics-kastélyban vitte színre a komédiát, Mészöly szövege alapján saját fordítását is használva, majd ugyanebben az évben a kecskeméti Katona József Színházban is színpadra állította. A 2015-ös, Centrál Színházas előadás szövegkönyvét már teljes egészében saját maga ültette át magyarra.

Puskás Tamás rendezésében a Sok hűhő semmiért nem akar sem többnek, sem kevesebbnek látszani, mint ami: egy könnyed, romantikus történet, amely egyszerű bájával két és fél órára kikapcsolja a nézőjét, és elhiteti vele, hogy a jó mindig győz a gonosz felett. Az előadás direkte nem aktualizál, ahogyan bármilyen politikai vonulatot is mellőz, annyira, hogy Don Pedro sikeres hadjáratáról éppen csak annyit tudunk meg, amennyit a történet megkövetel, jelesül, hogy a katonák győztes csatából tértek haza. Ez a színpadi változat kimondottan korhű, a jelmezek (Rátkai Erzsi munkája) és a díszlet terén is egy reneszánszkorabeli történetet akar láttatni, amely sikerül is neki. (Megjegyzem, az ilyesfajta rendezés ritka, mint a fehér holló, épp a napokban gondolkodtam azon, hogy létezik-e még olyan prózai előadás, amely nem kívánja modernizálni az adott történetet, hanem annak korszakát hivatott bemutatni. Jelentem, létezik: ez az.) Így valóban koncentrálhatunk a szerelmi vívódásokra, az emberi érzelmekre, az intrikákra, az egymásba vetett bizalomra – amely a tényleges mondanivaló.

Habár a színlap szerint Benedek és Beatrice a darab főszereplői, nehezen lehetne eldönteni, hogy az ő párosuk, vagy Claudio és Hero szála a dominánsabb. (Én kicsit utóbbit éreztem annak.) Shakespeare-nél tulajdonképpen bevett gyakorlat, hogy drámáiban két-három történetet is kitennének, ennek ékes példáját láthatjuk most is. Nem kell gyakorlott dramaturgnak lenni, vagy a darabot ismerni, hogy előre borítékoljuk, az egymással már évek óta civakodó Benedek és Beatrice a történet végén egymásra talál, hogy aztán ásó-kapa-nagyharang, boldog házasokként éljék le egész életüket. Az éles nyelvű, lassacskán vénkisasszonynak számító Beatricét Pokorny Lia alakítja, igazi energiabomba a színpadon. Látható, mennyire élvezi ezt a szabadszellemű és -gondolkodású női karakter játszani, aki titokban azért mégis vágyik a szerelemre, és a történet felében amivalens érzelmei miatt szenved. Éppúgy, ahogyan a Schmied Zoltán által megformált Benedeknek, Beatricének is csak annyi kell, hogy külső szemlélők döbbentsék rá valódi érzelmeire. Schmied felejthetetlen alakítást nyújt a padovai nemes bőrében, fogadalma, miszerint, soha nem lesz szerelmes egyetlen nőbe sem, pár nap alatt értelmét veszti, miután „véletlenül” kihallgatja Claudio, Don Pedro és Leonato beszélgetését. Ez egyébként a darab egyik csúcspontja, humorban nincsen hiány, köszönhetően a kútba ugrásnak, valamint a színpadon lévő színészek felejthetetlen alakításának.

Azt hiszem, bátran kijelenthetem, hogy Shakespeare Claudio és Hero történetével megvetette a szappanoperák meleg ágyát, hiszen az első látásra történő, ám a világ legtisztább szerelemétől kezdve, intrikákon, ármánykodáson és a bizalom megrendülésén át egészen a boldog befejezésig (vagyis az esküvőig) van itt minden. Ami pozitívum, hogy mindez csupán két és fél órába sűrítve tálalják, nem többszáz epizódon keresztül. Bármennyire is banálisnak tűnik az egész bonyodalom, érdemes azonban elgondolkozni azon, hogy mennyire lehet őszinte az a szeretet/szerelem, amelyet könnyedén be tud sározni egy félreértés. De nem csak Claudio részéről, hanem az apa, Leonato oldaláról is, aki szinte minden kétség nélkül hajlamos elhinni, hogy lánya már az esküvő előtt „tisztátalanná” vált. Éppen ezért mai szemmel nézve Hero döntése kissé érthetetlenné is válik, hiszen semennyi büszkeség nincs benne: a megaláztatás után ugyanolyan boldogan mond igent Claudiónak, mintha mi sem történt volna. Shakespeare ezzel pedig tulajdonképpen nagyon is pontosan ábrázolja a nemi szerepek leosztását az adott korban: a férfi bármit megtehet, a nő meg örüljön, ha valaki elveszi.

Ahhoz, hogy mindez ne fulladjon teljes giccsbe, kell három igazán jó színész, amit a Centrál Színház előadásában meg is kapunk. Rada Bálint igazán jó Claudio, kellően szenvedélyes, hitelesen alakítja a rózsaszín fellegekben lebegő hősszerelmest, de ugyanilyen hihető a szenvedése is, ami a félreértések miatt érez (először azért, mert azt hiszi, Don Pedro csapja le a kezéről a kiszemeltet, később pedig a hűtlenség okán). Sztarenki Dóra leginkább a drámai jelenetekben erős, mimikája és tekintete olykor többet mond minden szónál. Papp János most is, mint minden egyes alkalommal, erős színpadi jelenléttel bír, szinte rutinból hozza figurája, Leonato minden oldalát.

Vári-Kovács Péterhez kellően passzol a történet antagonistája, a mellőzött János gróf szerepe. Épp annyira gonosz és számító, mint amennyire a sztori megköveteli. Igaz, a herceg iránt érzett gyűlölete nem került teljesen kidolgozásra, nézőként kissé nehéz is megérteni, hogy miért lesz neki jobb attól az élete, ha megakadályozza az esküvőt. Gonoszsága meseszerűen eltúlzott, ez azonban inkább a dráma, semmint a rendezés hibája. Mészáros Attila Boracchiója méltó társa az ármánykodásban, megbízójával szemben azonban meri vállalni a tettei következményét.

Simon Kornél érezhetően élvezi a külső segítő, Don Pedro szerepét, aki Ámor helyébe lépve határozza el, hogy udvarában férfi bizony nem marad pár nélkül. (Igaz, éppen ő maga egyedül a történet végére). Borbás Gabi szintén lubickol Ursula szerepében, minden színpadon töltött percben igyekszik megmutatni, mennyire szereti a színjátszást, mi meg ámulhatunk azon, mennyi energiával rendelkezik még mindig. Botos Éva Margitját is érdemes kiemelni: viszonylag egy kisebb szerepről van szó, de a színésznő alakításában ez a karakter is megkapja a maga mélységét.

Shakespeare vígjátékaiban mindig akad egy harmadik, kimondottan komikus szál, amit én általában nem igazán találok komikusnak, de a közönség nagy részének azért be szokott jönni. Ezt most Lasponya, Furkó szomszéd és bandájuk szolgáltatja, akik az ad hoc módon felállított testőrséget jelenítik meg, és körülbelül annyire életképesek ezen a téren, mint a Szentivánéji álom mesteremberei a színészkedésben. Annak ellenére, hogy Magyar Attila remek komikusi vénával van megáldva, meg Cserna Antalnak sem kell tehetségéért a szomszédba mennie, én nagyon megszenvedtem ezeket a jeleneteket. Sajnos, nem tudok hosszan nevetni a kínos szóviccekre épülő párbeszédekre, amelyek a cselekményt semennyire sem viszik előre, ahogyan attól sem fogom a hasamat fogni, ha valaki elesik a színpadon. Szerencsére, a második felvonásban veszi kezdetét ez a kavalkád, és a jelenetek viszonylag rövid ideig tartanak, de ezt most kivételesen nem bántam.

Végezetül ki kell még emelnem Horesnyi Balázs szemkápráztató díszletét, amely különösen passzolt az előadás hangulatához. Az üvegház, tele növényekkel egyszerre adja vissza a reneszánsz és a modern kor eszmeiségét, és már önmagában meghozza a kedvet a történethez. Puskás Tamás tehát remekül összefogta a csapatot, bizonyítva azt is, hogy a maga egyszerűségében egy klasszikus is lehet szórakoztató a XXI. században – mindenféle modernkedés nélkül.

Író: William Shakespeare
Fordító: Puskás Tamás
Jelmeztervező: Rátkai Erzsi
Díszlettervező: Horesnyi Balázs
Koreográfus: Jaorss-Giorgi Viktória
Rendező: Puskás Tamás

A bemutató időpontja: 2015. december 5. – Centrál Színház

A cikk a 2019. március 29-én, 19 órakor kezdődött előadás alapján íródott.

A bejegyzésben található előadás-fotók a Centrál Színház oldaláról, valamint facebook oldaláról származnak, fotós: Horváth Judit, Tomhauser Tamás.