A napokban tartották a székesfehérvári Vörösmarty Színház legújabb bemutatójának, A Vágy nevű villamosnak a premierjét. Tennessee Williams drámájának történetét az előadás a ’90-es évek Magyarországára helyezi át, így még közelebbinek érezhetjük a cselekményt.

A Vörösmarty Színház harmadik emeletén található Kozák András Stúdió ad otthont a teátrum legújabb bemutatójának. Bagó Bertalan rendezése önmagában is egy izgalmas előadást ígér, de magának a bemutatónak is megvan a saját története. Az eredeti tervek szerint február végén tartották volna a premiert, ám végül azt – a főszerepet játszó Tóth Ildikó sajnálatos sérülése miatt – eltolták április végére. A tavaszközepi bemutató betegség okán szintén elmaradt, szerencsére azonban egy héttel később, május 5-én végre a nézők is megtekinthették az előadást. Könnyedén gondolhatnánk, hogy ez a darab lesz a színház Macbethje, ugyanakkor a végeredményt látva semmilyen érv nem szól a sors mellett, hogy miért nem akarta ezt az előadást.

Szeretem az olyan darabokat, rendezőket, akik mernek bátrak lenni, és klasszikusokat úgy újra értelmezni, hogy mindvégig hűek maradnak az eredeti történethez, ugyanakkor egy egészen új sztori születik meg a kezük alatt. A Bagó Bertalan, a rendező Tucsni András dramaturggal karöltve Tennessee Williams egyik legismertebb drámáját, A vágy villamosát dolgozta fel, a történetet a ’90-es évek Magyarországára ültetve át. Így lesz Blanche DuBois-ból Ilona, Stanley Kowalskiból Balogh Józsi, New Orleans külvárosából siófoki lakótelep, mindez a rendszerváltást követő években, amikor mindenki tele van reménnyel, álmokkal és vágyakkal.

A Székesfehérváron tanítónőként dolgozó Ilona egy nap váratlanul beállít régóta nem látott húgához, Csillához. Az Új Remény Lakótelep a maga puritán és szegényes környezetével semmi jóval nem kecsegtet a svábhegyi származású, a budai életszínvonalhoz szokott nőnek. Csilla férje, Józsi nem is nézi jó szemmel a sógornő látogatását, különösen, mikor fény derül arra, hogy az atyai örökség titokzatos módon elveszett. A finom modorú, kifinomult Ilona múltja azonban tele van titokkal és fájdalommal, amiket a siófoki látogatása felbolygat. A nő kétségbeesetten próbál kapaszkodni minden apró reménysugárba, közben nem veszi észre, hogy lába alól kicsúszott a talaj, így egyre mélyebbre zuhan a saját maga által ásott szakadékban.

Pár hónappal ezelőtt volt szerencsém látni a Pesti Színházban az 1999 óta (akkor még a Budapesti Kamaraszínházban) játszott, Tordy Géza rendezte előadást, amelyet tiszta szívből ajánlok azóta is mindenkinek, meg úgy alapvetően a Williams-művet is, amely szerintem a XX. századi amerikai drámairodalom egyik gyöngyszeme. A székesfehérvári előadásra már hónapokkal ezelőtt felfigyeltem, különösen izgalmasnak tartottam az alapvetést, hogy ez a mára klasszikussá vált történet a rendszerváltás utáni Magyarországon éled újjá. Bagó Bertalan rendezése nem okozott csalódást, sőt, kimondottan élvezetes és izgalmas előadás született, amely bizonyos szempontból túlszárnyalja az eredeti történetet.

Ilyet kijelenteni persze nagy bátorságra vall, hiszen, ha az alapmű zseniális, akkor minden további feldolgozás vagy kiegészítés csak mesterkéltnek tűnik. Bagó és Tucsni azonban nagyon intelligens módon nyúltak a történethez, amely úgy simul bele a megváltoztatott helyszínbe és korszakba, mint ha a szerző eredetileg is így írta volna meg. A helyszín az Új Remény lakótelep, ahol Józsi és Csilla egy kis garzonlakásban tengetik szegényes, ám boldog életüket. Rögtön az első jelenetben egy kockajátéknak lehetünk szemtanúi, miközben a férfiak azon tanakodnak, hogyan tudnának meggazdagodni, milyen vállalkozásba kellene belevágni. Mintha csak az Aranyélet előzményét látnánk, annyira valósághű a rendszerváltás utáni próbálkozás ábrázolása. Többször felmerül az olajszőkítés ötlete, de egyébként is mindent a „megoldjuk okosban”-elv jellemez. Az előadás során mindvégig finom utalásokat kapunk a ’90-es évek Magyarországára, a politikai és társadalmi helyzetre egyaránt, de mégsem ez válik hangsúlyossá.

Bagó remekül ábrázolja a lakótelepi negyed hangulatát. Ebben segítője a Vereckei Rita, akinek a díszlet- és jelmezterveket köszönhetjük, amellyel igazi időutazásra hív minket az előadás. A szereplők külleme néhol furcsának is hathat, elég csak a Sághy Tamás által alakított Herceg szőke lófarkára, vagy Csilla kopaszra borotvált, extravagáns figurájára gondolni. Ezek mind a szereplők identitás-keresésére, a hirtelen jött szabadságra is utalhatnak: lehetett különcnek, egyedinek lenni.

Williams drámája ebben a korban és ebben a lerobbant siófoki kis garzonban is ugyanúgy megállja a helyét, mint bemutatása idején. (Sőt, tulajdonképpen azon gondolkodtam az előadás nézése közben, hogy a társadalmi viszonyrendszer mára sem változott nagyon, simán el tudnám képzelni a cselekményt a XXI. században is.) Blanche a dráma-irodalom egyik legnagyszerűbb, egyben legnehezebben megfejthető női szereplője. Igazi jutalomjáték, de legalább akkora kihívás is az őt alakító színésznőnek. Tóth Ildikó – akit legutóbb a Radnóti Színház 10 című előadásában láttam remekelni – kiválóan megbirkózik a rá mért feladattal. Játéka mindvégig természetes, egyben mélyen emberi. Ilona, vagy ahogyan apja becézte, Blanche – utalva erre az eredeti műre, amelyet a történet szerint együtt láttak a moziban – nevével ellentétben nem mondható hófehér lelkületű asszonynak. Roppant összetett figura, akit a néző hol sajnál a vele történtek miatt, hol elszakad tőle, kívülállóként tekint rá, akit valóban lehet gyűlölni. Tóth alakításában mégis győzedelmeskedik a szánalomra méltó nő, akinek fiatalon kötött házassága a titkoltan homoszexuális férj öngyilkosságával ér tragikus véget. Innentől kezdve válik egy érzelmi ronccsá, aki a saját maga által ihletett illúziók rabjává válik, nem mérve fel tetteinek következményét és súlyát.

Kádas József Józsija szintén viszi magával az embert, és kevésbé ellenszenves, mint amennyire az eredeti dráma Stanley-je. Rengeteg benne a feszültség, amely az előadás első percétől kezdve csak fokozódik. A szerencsejátékon állandóan veszít, önerejéből képtelen kitörni a szegénységből, sejthető, hogy olyan figura, akit bármire rávehető a nagy lehetőség reményében, de mégis minden kicsúszik a keze közül. Nem is olyan sokára apává válik, feltehetőleg ez is növeli a frusztráltság érzetét, hogy nem lesz képes eltartani a családját, és a gyermeknek azon a pár négyzetméteren kell felnőnie. Ilona megjelenése csak fokozza a helyzetet: nehezen tud azonosulni a nem kívánt rokon gondolatiságával, nem képes elviselni a nő felsőbbrendűségéből eredő megvető pillantásokat és beszólásokat. Mégis, mindennek ellenére, vonzza őt Ilona, akinek nőisége így is nagy hatással van rá, a tiltott gyümölcs pedig egyre kívánatosabb lesz a hetek múltával. Agresszióján, hirtelen felindultságán nem is tud úrrá lenni: először feleségére emel kezet, később sógornőjét erőszakolja meg.

Varga Lili látható módon élvezi Csilla szerepének megformálását, amely már csak extravagáns kinézetét tekintve is üde színfoltja az előadásnak. Tóth Ildikóhoz hasonlóan roppant erős drámai vénával rendelkezik, de mindezt teljes természetességgel tárja a publikum elé. Megrendítő az a feltétlen szeretet és megingathatatlan bizalom, amellyel testvére iránt viseltet. Mindazok ellenére, amin keresztül mentek, őszintén sajnálja nővérét.

Szintén kiemelkedő alakja a történetnek a Kricsár Kamill által megformált Kóró. Nem a nők álma, láthatóan nyomasztja is, hogy semmi vonzót nem tud felmutatni az ellenkező nem számára: még mindig súlyosan beteg édesanyjával él, aki feltehetőleg lelkileg is zsarolja a fiát, így az évek óta nem tudott igazán kikapcsolódni. Mint mindenki más, úgy ő is vágyik a figyelemre, a kedvességre, amit végül Ilonától remél megkapni. Ám bármennyire is hatalmas ez a vágy egy nő és a családalapítás iránt, mégsem elégszik meg bárkivel. Éppen ebben különbözik Ilona alakjától: míg az végső elkeseredésében hajlandó lenne férjhez menni a nála társadalmi rangban alatta álló, műveltségben és küllemben egyáltalán nem hozzá illő Kóróhoz, addig a férfi büszkesége erősebb a kétségbeesésnél. Valószínűleg soha nem többé nem kaphat meg egy ilyen kifinomult nőt, akivel dicsekedhetne, akire büszke lehetne, mégis inkább marad egyedül, mintsem, hogy egy erkölcsileg romlott asszonnyal éljen, aki csak menekülési utat lát benne.

Sághy Tamás Hercege és Kiss Diána Magdolna Irmája az előadás humoros oldalát erősítik, ugyanakkor tökéletes látleletei a korabeli lakótelepi családmodellnek. Állandó veszekedés, féltékenység, egy-két pofon jellemzi a kapcsolatukat, ám ez a két boldogtalan úgy tűnik, komolyan gondolja, a holtomiglan-holtodiglant. Ellenben, bármennyire is a társadalmi ranglétra legalján helyezkedjenek el, emberileg magasabb szinteken állnak. A Tűzkő Sándor által megformált Sonajjal karöltve egy emberként kelnek Csilla védelmére, amikor Józsi részegen meg akarja verni a nőt, hiszen bármi is történjen, olyan nincs, hogy egy férfi megüti a feleségét.

Különleges hangulatú, az emberi sorsokkal és érzelmekkel őszintén és nyitottan foglalkozó előadás született meg a Kozák András Stúdió intim terében, mely egyaránt lehet élvezetes A vágy villamosa rajongóinak és azoknak is, akik még nem ismerik a történetet.

Szerző: Tennesse Williams
Fordító: Hamvai Kornél
Átdolgozta: Bagó Bertalan és Tucsni András
Zene: Dobri Dániel
Díszlet- és jelmeztervező: Vereckei Rita
Rendező: Bagó Bertalan

A bemutató időpontja: 2019. május 5. – Vörösmarty Színház, Kozák András Stúdió

A cikk a 2019. május 4-én 10 órakor kezdődött sajtó-előadás alapján íródott.

A bejegyzésben található fotók a Vörösmarty Színház oldaláról származnak!