Bonnie és Clyde, a híres-hírhedt gengszterpáros egy év után visszatért Budapestre. Frank Wildhorn musicaljét két alkalommal láthatta a közönség a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon.

Frank Wildhorn neve sokak számára ismerősen csenghet, hiszen hozzá köthető többek között a hazánkban is óriási sikert aratott Jekyll & Hyde, A vörös Pimpernel vagy éppen a Rudolf – Az utolsó csók, amelyet a világon elsőként a magyar közönség láthatott a Szegedi Szabadtéri Játékokon. A népszerű zeneszerző emellett több más irodalmi alkotást vitt sikerre musicalként: ő komponált zenét többek között a Drakulához, a Cyrano de Bergerachoz és a Monte Cristo grófjához. Nevéhez köthető még a Wonderland (az Alice Csodaországban alapján), a Death Note musical vagy éppen a titokzatos kémnő életét feldolgozó Mata Hari.

A Bonnie & Clyde musical világpremierjére a kaliforniai La Jollában került sor, 2009 novemberében. A zenés színdarab dalszövegeit Don Black, a szövegkönyvet Ivan Menchell írta. A Broadway 2011 decemberében tűzte műsorra, ott azonban nem találta meg a közönségét a darab, ezért rövid időn (négy héten) belül levették. A világ számos pontján bemutatták, többek között Tokióban, Szöulban és Prágában – ezúttal nagyobb sikerrel. A musical magyarországi ősbemutatójára 2018. július 13-án került sor a Városmajori Szabadtéri Színpadon, a pozitív kritikai és nézői visszhangnak köszönhetően augusztus végén újból műsorra tűzték. 2018 szeptemberétől a Debreceni Csokonai Színház játssza, megváltoztatott szereposztással, de ugyanúgy Harangi Mária rendezésében, Nagy Viktória díszlet- és jelmezterveivel.

Kicsit rossz érzéssel tölt el, ha olyan előadásról kell írnom, amely – a tervek szerint – többször már nem lesz látható, hiszen ajánlónak minden tekintetben túlzás lenne nevezni, így marad afféle élménybeszámoló. Holott, szívesen mondanám (és mondom is!), hogy aki teheti, legközelebb ne hagyja ki ezt a musicalt, remélhetőleg, idővel valamelyik fővárosi teátrum repertoárra tűzi, ebben a rendezésben, (részben) ezzel a szereposztással. Ugyanakkor ritkán adatik meg számomra, hogy egy darabot mindkét szereposztásban láthatok, ráadásul két egymást követő napon, így van összehasonlítási alapom, jobban tudok figyelni az apróbb jelzésekre, mozdulatokra. Végezetül, azt is hozzá kell tennem, hogy a Bonnie & Clyde volt az első olyan színházi produkció, amely próbafolyamatába/felújításába több ponton is betekintést nyerhettem, beszélgettem a színészekkel és a rendezővel, így, ha valamennyire elfogult is lennék (igyekszem nem az lenni!), azt nézzétek el nekem.

Clyde Barrow és Bonnie Parker története közismert, ha nem is részletekbe menően, de mindenkinek mond valamit ez a két név. Ők voltak azok a huszonéves fiatalok, akik az 1930-as években egész Amerikát rettegésben tartották, mégis, a szegényebb réteg, hősként tekintett rájuk. Bankrablás, rablás, emberölés – ez mind megtalálható a bűnlajstromukon, ráadásul többszörösen. Pályafutásuk rövid, ám de annál eseménydúsabb volt, halálukat a rendőrség által leadott golyózápor okozta. Személyüknek állít emléket Black, Menchell és Wildhorn közös musicalje, amely egészen egyedi szemszögből közelíti meg a páros élettörténetét.

Valós személyről színdarabot, musicalt írni iszonyatosan nehéz. Az első, és talán a legfontosabb kérdés, hogy egy egész életutat, vagy annak csak szeletét mutassa be az elkészült mű. Ott van például a Lévay-Kunze páros Elisabethje, amely bár zeneileg igen kedves a számomra, vitathatatlan, hogy több évtizedet két és fél órába sűríteni nem lehet, a szerzők rohamtempóban vágtatnak át az eseményeken. De említhetném a jóval gyengébbre sikeredett Mozart!-ot vagy Webbertől az Evitát, amelyek tulajdonképpen tisztelgésnek elmennek, de életrajznak és igazi értelembe vett színpadi műnek egyik sem erős. Nem szeretném azonban Wildhornt sem piedesztálra emelni, mert annak ellenére, hogy a Rudolf is egy bizonyos eseményre fókuszál, de éppen emiatt sok hiányosságot tudhat magáénak. A Bonnie & Clyde esetében viszont jót tett a darabnak, hogy a címszereplők alig 4 éves ámokfutásáról szól, ráadásul nem is annyira szövevényes a mögötte és körülötte meghúzódó történelmi és politikai szál, így a megfelelő tempót diktálva „száguldunk át az életen”.

A musical elején Bonnie-t és Clyde-ot gyermekként látjuk (előbbit Beke Lilla és Bolvári Zsófi, utóbbit Maszlag Bálint alakítja), akik a nagyobb fordulópontokon vissza-visszatérnek. Ezzel a szerzők elérik a céljukat, vagyis kialakul a nézőben a szimpátia, ráadásul minden egyes alkalommal, mikor viszontlátjuk őket, emlékeztetnek minket a kiindulópontra. Ennek, valamint a korabeli viszonyoknak és a társadalmi kiszolgáltatottságnak (ne feledjük, hogy mindez a nagy gazdasági világválságot követő években történt) köszönhetően paradox módon a néző még drukkol is a párosnak, holott tudja, hogy amit elkövettek, az súlyos bűncselekmény. Épp úgy, ahogyan nekünk 60 évvel később volt egy Viszkisünk, akire az emberek hősként tekintettek, úgy Bonnie és Clyde alakja is legendává vált. Ők voltak azok, akik dacolva a törvénnyel, áthágva a szabályokat, de minden áron be akarták teljesíteni az álmaikat.

Annak ellenére, hogy számunkra nem ugyanezt jelenti ezt a páros, mint az amerikaiaknak, mégis tisztán érződik, hogy a szerzők hatalmas tisztelettel fordulnak a legenda felé, így kicsit mi is bepillantást nyerhetünk abba, milyen jelentőséggel is bír a páros a történelmükben. Ennek a nagyfokú szeretetnek köszönhetően a darab kissé hirtelen, nosztalgikusan zárul: Bonnie és Clyde nem hal meg nyíltszínen, hanem felemelkedve, pályájuk csúcsán búcsúzunk el tőlük. Megvallom, első alkalommal kissé lezáratlannak tűnt a nyitott befejezés, de mikor másodjára láttam a musicalt, már tetszett a nosztalgikus vég, amellyel a szerzők tulajdonképpen nem a hőseiket, hanem a róluk szóló legendát hagyják élni. (Harangi rendezésében azonban mégis megjelenik a tragédia, az előadás első perceiben kivetítőn látjuk az autóban ülő, szétlőtt testeket.)

Nagy Viktória díszlete a Városmajori Színpad méreteihez igazítva született meg, így a Margitszigeti Szabadtéri jóval nagyobb játékterében kicsit elveszni látszik a mindössze két, félkörívben felfutó rámpa, azonban funkcióját így is betölti. A közel két méter magasságba törő emelvény hirtelen szakad félbe, ezzel szimbolizálva, hogy a szereplők hiába vannak az adott pillanatban a csúcson, onnan csupán egyetlen lépés választja el őket a zuhanástól. Ez a két egyszerű díszletelem azonban rendkívül sok helyszín megjelenését segíti, a forgószínpadnak, valamint a rámpák mozgatásának köszönhetően elevenedik meg előttünk Nyugat-Dallas vidéke, a börtöncella, az otthon, a fodrászüzlet. A háttérben meghúzódó LED-falra vetített képeken időnként korabeli újságcikkek és fotók tűnnek fel, vagy éppen a helyszín beazonosításának megkönnyítését elősegítő képek sorozata. Ezek ugyan nem voltak mindig összhangban a díszlettel, ugyanakkor kiemelendő, hogy a szabadtéri nézőtér nagysága okán az érzelmesebb, intimebb jeleneteknél a szereplőket láthattuk élő felvételről, ami hatalmas segítség a hátrébb ülő nézőknek. (Valljuk be, a távolság az egyik nagy hátránya a szabadtéri előadásoknak.)

Ha a díszlet minden esetben nem is, de Cortés Sebastián látványos és lendületes koreográfiái abszolút kitöltik a teret. Öröm volt nézni az ensemble lelkesedését, a táncjelenetek remekül igazodtak a zenei sokszínűséghez. Grünwald László vezénylése szintén magára vonta olykor-olykor a figyelmet, szemmel láthatóan a karmester és a zenekar is élvezettel keltette életre a musical zenei világát. Amit kicsit sajnálok, hogy az áthangszerelés következtében a jellemzően hagyományos amerikai zenék (pl. a country-k) elvesztett, ezáltal a magyar változat közelebb állt az európai néző füléhez szokott hangzásvilághoz.

Végezetül, de nem utolsósorban a színészi teljesítmények. Azt bizonyára mindenki tapasztalta, hogy ha többes szereposztásban fut egy darab, akkor a különböző szereppárosításoknak köszönhetően egészen más előadás is képes megszületni. Nem minden esetben lehet különbséget tenni aszerint, hogy jobb vagy rosszabb (persze, olykor akad erre is példa), mert ennek eldöntése jórészt a nézőtől (is) függ. Ódor Kristóf több éves színpadi tapasztalattal a háta mögött formálja meg Clyde-ot, és jól is áll neki ez a figura. (A Centrálos előadásai kapcsán többször kifejtettem, hogy nem minden esetben kap a tehetségének megfelelő szerepet, nem tud kibontakozni, de az Egy tenyér, ha csattan után ismét kapott egy remek lehetőséget.) Ódor és partnere, Litauszky Lilla jóval ambiciózusabb páros, olyanok ők ketten, akikről valóban elhisszük, hogy bármire képesek a sikerért, a hírnévért. Clyde gengszter, Bonnie pedig címlapsztori akar lenni – ezt meg is kapják, csak nem mindegy, milyen áron. Tudatosan cselekednek, ráadásul Clyde-ban érezhetően mozog egy kis elmebaj is. Velük szemben Jenővári Miklós és Józsa Bettina sokkal szerethetőbb, emberibb páros, olyanok, mintha ők maguk is áldozatok lennének. Jenővári a prózai részekben való gyengeségét ellensúlyozza énekhangjával, és azzal, hogy lelkesen, teljes bedobással formálja meg a karaktert. Őt nézve, valóban, mintha csak egy gyermeket látnánk, aki játéknak, szelídebb csínytevésnek gondolja tevékenykedését, egészen addig, míg el nem jut arra a pontra, ahol kénytelen embert ölni. Jenővári játékában itt érezhető a felnőtté válás, miszerint innen már nincs visszaút. Józsa Bettina Bonnie-ja is eleinte naiv csitrinek tűnik, aki álmodozik arról, hogy híres filmsztár lesz belőle, de első látásra nem lóg ki a többi, vele egykorú lány közül. Nála erősebben érződik a Clyde iránt érzett szerelem, ami minden esetben tetteinek mozgatórugója, habár a későbbiekben felmerül a kérdés, hogy valóban szerelmet érzett-e, vagy csak tudja, hogy a mostanitól rosszabb élet vár rá, ha elhagyja a férfit.

Clyde testvére, Buck Imre Krisztián alakításában kissé távolságtartó és merev, ezzel szemben Kurucz Dániel sokkal lazábbra vette a figurát. A Jenővári-Kurucz páros játékában külön kiemelendő a testvérek közötti kézfogás, ezzel az apró mozdulattal sokkal bensőségesebbé, hihetőbbé tették egymáshoz fűződő viszonyukat. Ha Bonnie nem is teljesen, de Blanche, Buck felesége minden kétséget kizáróan a körülmények áldozata. Ő az, aki igyekszik jó keresztény módjára élni, aki tényleg azért követi a férjét, mert szerelmes, aki szó szerint veszi a jóban és rosszban passzust. A történet előrehaladtával egyre több lesz a rossz, Blanche pedig minduntalan kéri Buckot, hogy hagyjanak fel ezzel az élettel. Bori Réka az Operettszínház előadásaiban gyűjtött tapasztalatot, amit remekül kamatoztat egyetemi tanulmányaival ötvözve, így rutinosként, mégis üdítő színfoltként láthattuk viszont. Széles Flóra nemrég mutatkozott be a Carouselben, ősztől pedig az Operett társulatának tagja, és biztosra vehető, hogy igazi tehetséggel van dolguk. Színészileg és énekben is magasan megugorja azt a szintet, amit a kortársaitól elvárhatunk, igazi nagy reménysége a hazai musicaljátszásnak.

Rajtuk kívül további két színészt kell kiemelnem: Hunyadi Mátét (őt az Orlai Produkciós Iroda előadásaiban már volt szerencsém látni) és Borsi-Balogh Mátét. Előbbi Tedet, a rendőrt alakítja, aki gyermekkora óta szerelmes reménytelenül Bonnie-ba (ez a szál a szerzők részéről egy jó dramaturgiai döntés volt), így folyamatosan harcot vív saját magával: a hivatását vagy az érzelmeit helyezze előtérbe. Hunyadi ezt a kettőséget remekül hozza, még ha énekben nem is túl erős mindig. Ugyanez nem mondható el Borsi-Baloghról, aki viszonylag keveset van jelen lelkészként, de ez a kevés is elég, hogy kellemes emlékként maradjon meg bennünk. Rekedtes hangja remekül passzol a gospel stílusú dalokhoz, ráadásul mindkét szólójában akkora energiabedobással énekel, hogy az nem csak színésztársaira, hanem a nézőkre is átragad.

Összeségében egész kellemes élményben lehetett részük azoknak, akik június végén a Margitszigeti Szabadtéri Színpad mellett döntöttek. Nem hibátlan az előadás, és nem is ez lesz a musical, ami megváltja a világot, ugyanakkor – legalábbis az én szememben – kiemelkedik az általam mostanában látott produkciók közül, arról nem beszélve, hogy rengeteg fiatal színészt és színésznőt ismerhettünk meg, akiknek érdemes nyomon követni a pályafutását  jövőben.

Szövegkönyv: Ivan Menchell
Dalszöveg: Don Black
Zene: Frank Wildhorn
Fordító: Hubai Gergely
Dalszöveg: Egressy Zoltán
Díszlet- és jelmeztervező: Nagy Viktória
Koreográfus: Cortés Sebastián
Zenei vezető, karmester: Grünwald László
Rendező: Harangi Mária

A bemutató időpontja: 2018. július 13.-14., Városmajori Szabadtéri Színpad

A cikk a 2019. június 29-én és június 30-án 20 órakor kezdődött előadások (Margitszigeti Szabadtéri Színpad) alapján íródott.

Fotók: Éder Vera