"A színháznak csak egy gondolatot kell elindítania a fejekben" - Interjú Cseh Dávid Péterrel

Cseh Dávid Péter még csak 23 éves, de már olyan szerepeket tudhat a háta mögött, mint A Notre Dame-i toronyőr Quasimodója, a Lady Budapest Péterje, az Abigél Kőnig tanár ura vagy éppen a Rómeó és Júlia Parisa. Ez utóbbi musicalben szeptember 14-én új szerepben mutatkozik be, a három jó barát egyikét, Mercutiót alakítja majd a Papp László Sportarénában. Emellett az ő fordításában mutatták be májusban az Izgass fel! című thriller-musicalt, melynek egyik főszerepét is játssza, de az idei évadban két másik zenés darabhoz is ír magyar szöveget. Dáviddal, aki saját bevallása szerint fanatikusa a Broadway-musicaleknek a Rómeó és Júlia próbája közben beszélgettem hivatásról, zenés színházról, jövőbeni tervekről és arról a bizonyos thriller-musicalről.

60390914_2167634816623066_2089241353140568064_n.jpg

Hogyan jellemeznéd magad három szóban?

Nem tudom, ki lehet-e egy szóval fejezni, hogy nagy az igazságérzetem. (nevet) Ezen kívül maximalista vagyok, a harmadikon meg gondolkodnék még egy kicsit. (mosolyog)

A maximalizmus miben nyilvánul meg: a művészi vonalon vagy az élet minden területén?

Mindenben. Szimmetria mániás vagyok, szeretem a – saját felfogásom szerinti – rendet. Igyekszem a lehető legtöbbet kihozni mindenből. Ami jobban érdekel, annál ez felerősödik, gondolok itt például a színészetre vagy a műfordításra. Az éjszakáimat is szívesen áldozom fel fordításra, szövegírásra, és nem csak akkor, ha a határidők megkövetelik. Mondhatni, igazi „workaholic” vagyok – meg is van, legyen ez a harmadik szó!

Az igazságérzet hogyan fér össze egy olyan műfajjal, mint a musical, ahol kettős- és hármas szereposztások vannak?

Ezen a téren nincs ezzel gondom, irigységbe vagy rossz érzésbe nem szokott átfordulni a dolog. Az igazságérzet inkább az emberek viselkedéséhez köthető: ha valakit úgy kezelnek, ahogy nem érdemli meg, vagy ha valakit nem becsülnek meg a munkája miatt, azt jobban tudom sérelmezni.

Honnan jött az ötlet, hogy zenés színházzal foglalkozz?

Otthon, Nagynyárádon a szüleimmel együtt tagjai voltunk a helyi templomi kórusnak, ott énekeltünk mindnyájan. Általuk szép lassan megismertem az olyan klasszikus magyar darabokat, mint például a Valahol Európában és az István, a király. A kórus később átalakult egy művészeti egyesületté, akikkel az évek alatt színvonalas amatőr előadásokat vittünk színpadra nyaranta. Tizenkét éves voltam, amikor a templomkertben előadtuk az István a királyt, amiben Torda szerepét játszottam. Amatőr előadás volt ugyan, de 1500 ember jött el megnézni minket, fantasztikus érzés volt. A bemutatót a következő években további előadások követték, többek között a Valahol Európában, A dzsungel könyve, az Anconai szerelmesek, vagy Az oroszlánykirály. Az Operettszínházzal kicsit később találkoztam: a Mozart! volt az első darab, amiből részleteket láttam az interneten, ezt követte a Rómeó és Júlia, és már nem volt visszaút. Onnantól kezdve egyre jobban kezdtek érdekelni a musicalek: eleinte csak azok, amiket itthon is bemutattak (Rudolf, Elisabeth, stb.), később pedig a külföldi daraboknak is utánajártam. 14-15 éves lehettem, amikor tudomást szereztem a Pesti Broadway Stúdió létezésről, onnantól kezdve pedig feltett szándékom volt az érettségi után oda felvételezni. Sikerült, így kerültem be a Budapesti Operettszínházba.

60678608_2160199734033241_1906240922736132096_n.jpg

Még csak 23 éves vagy, de több fő- és főbb szerepet is tudhatsz magad mögött, emellett dalszövegeket, szövegkönyveket is fordítasz. Elégedett vagy azzal, ahol most tartasz?

Igen, bár szerintem az ember mindig többre vágyik. Céljaim között van valamilyen egyetem elvégzése, szeretném, hogy legyen más végzettségem a színészet mellett. Roppant hálás vagyok azért, hogy ennyi idősen, ennyi mindent sikerült elérnem, de bízom benne, hogy bőven várnak még rám feladatok, főleg, amíg benne vagyok a fiatal férfi szerepkörben.

Néha azért teszel kitérőt, gondolok itt Kőnig tanár úr szerepére az Abigélből.

2014 óta szerepeltem a darabban, akkor még csak táncos-énekes szerepkörben, de ez megadta a lehetőségét annak, hogy közelről megfigyelhessem az idősebb kollégákat. Az Abigél volt a harmadéves záróvizsgánk, a Nagyszínpadon mutattuk be. Később nagyon meglepődtem, amikor láttam kiírva a nevemet, és szerencsére úgy adódott, hogy több alkalommal is szerepelhettem a nagyközönség előtt. Eleinte féltem a nézők reakciójától, hogyan fogadják majd, hogy egy jóval idősebb karaktert egy huszonéves fiatal srác játszik. Kőnig megformálásakor igyekeztem a szerep és a köztem lévő hasonlóságokat megfogni: a jóhiszeműségét, az őszinteségét. Ha ez sikerül, onnantól kezdve már csak technika kérdése, hogy öreggé formáljam őt. Úgy érzem, Kőnig tanár úrnak nem a kor a kulcsa.

Nem csak színészileg hálás Kőniget játszani, hiszen ő énekli a Tiszta jellemet, amely nem csak a musical egyik legszebb, de egyik legnehezebb dala is.

Nagyon sokan – főleg a még fiatalabb kollégáim – abban látják az éneklés tudását, hogy magasan tudnak énekelni. Ezzel én is így voltam. De hiába van valakinek elképesztő hangterjedelme. Érzéseket kell kifejezni, gondolatokat közölni. Ehhez pedig stílus kell, szép hangformálás, technika. Azt hiszem, érzék kérdése dolog. A Tiszta jellem mind mondanivalójában, mind zenéjében igazi remekmű, elsősorban arra koncentráltam, hogy a lényege, a szépsége jusson el a nézőkhöz.

54278366_626087067839772_3701144512064651264_n_1.jpg

Az előző évad végén, májusban mutattátok be a Hatszín Teátrumban az Izgass fel! című thriller-musicalt. Abban, hogy ez a darab eljutott Magyarországra, neked is oroszlánrészed volt. Hogyan találtál rá erre a darabra?

Az Izgass fel! hazai bemutatásának története nagyjából három évre nyúlik vissza. Rólam tudni kell, hogy hatalmas musicalrajongó vagyok, különösen a Broadway- és West End-darabok érdekelnek. Figyelemmel kísérem az új darabokat. Pányik Tamással, a rendezővel, aki nagyon jó barátom is egyben, többször beszélgettünk arról, hogy bele kellene vágnunk valamilyen közös projektbe, emiatt elkezdtem kutatni. Mindig is izgatott a kis térben való játék – nagyon szeretek például a Raktárszínházban játszani – éppen ezért a kevés szereplős darabok voltak a célpontjaim. Szándékosan sötétebb hangvételű musicaleket kerestem, az Izgass fel! pedig az elsők között jött velem szembe. Ahogy megszereztük a kottákat és a szövegkönyvet, elkészítettem a nyersfordítást, majd utána két-három hónap alatt megírtuk Tomival a műfordítást: a dalszövegeket egyedül, a prózai részeket ketten ültettük át magyar nyelvre. A darab ezt követően pihenőpályára került: nem tudtuk, hol lehetne bemutatni, pénzünk sem lett volna rá. Most azt mondom, szerencse, hogy nem akkor vittük színre, jót tett a darabnak az, hogy idősödtünk közben, formálódtunk. Végül eljött a várva várt pillanat: tavaly decemberben tartottuk meg az első próbát, májusban pedig megvolt a bemutató.

Régóta érlelődött benned, hogy műfordítással is foglalkozz?

A stúdiós éveim alatti énekórákon nagyon hamar kifogytam a magyar nyelvű dalokból. Emiatt kezdtem el külföldi szerzeményeket keresni, amiknek nem volt magyar szövege, én pedig nem akartam angolul énekelni, így hát otthon magamtól lefordítottam azokat. Miután rákaptam a fordítás ízére, megfogadtam magamban, hogy a 19. születésnapomig egy teljes darabot is le fogok fordítani a magam kedvére, ez végül a next to normal című musical lett. Alapértelmezetté vált számomra, hogy ezzel is szeretnék foglalkozni. Amikor elkészültünk az Izgass fel!-lel, Tamás odaadta a szövegkönyvet Galambos Attilának (író, műfordító – szerk.) – hála Istennek, mert nekem nem lett volna merszem! Attilának tetszettek a munkáim, és azóta is segít nekem, mentoromként tekintek rá. Általa lettem a most novemberben bemutatásra kerülő A Kincses sziget című musical dalszövegeinek is a fordítója, ez a darab a Magyar Színházban lesz látható.

Az Izgass fel! nem egy könnyed musical, ahogy te is említetted, elég sötét hangvételű. Ha nagyon leegyszerűsítem, két pszichopata a főszereplő, akik egymással is játszanak, színészileg óriási kihívás ezeket a karaktereket hitelesen megjeleníteni.

Amit ők ketten véghez vittek a valóságban (a musical megtörtént eseményeket dolgoz fel – szerk.), az teljesen emberidegen, minden jóérzésű embert elborzaszt. Ennek ellenére nekünk az a feladatunk, hogy a történet elején valamennyire szimpatikussá tegyük őket, hogy a nézők egy kicsit megértsék a saját igazukat, a nézeteiket. Ez jelentette az egyik legnagyobb kihívást. Az előadások előtt mindkettőnknek szüksége van fél órányi csendre, és arra, hogy az öltözőnkben egyedül legyünk, így sikerül elérnünk azt az állapotot, amivel kimegyünk a színpadra. Persze, a zene és a történet atmoszférája, valamint a próbafolyamat alatt Tamás instrukciói is sokat segítettek ennek a kialakításában, megtartásában. Az előadás után azonban ki kell lépni a szerepből, nem maradhatunk benne, mert az minket is tönkre tenne.

60476255_2273267652936360_1966038635706843136_n.jpg

A musical a Nathan és Richard közötti homoszexuális szálat nyíltan ábrázolja, helyenként elég bensőséges kettejük kapcsolata. Segítség számodra, hogy a színésztársaiddal jó barátok vagytok a való életben, vagy éppen emiatt nehezebb hitelesen eljátszani, teszem azt, a csókjelenetet?

Ez abból a szempontból érdekes, hogy míg Richard szerepét egyedül játszom, addig Nathanként Horváth Danit és Kovács Mátét láthatják a nézők váltott szereposztásban. Danit évek óta ismerem, az egyik legjobb barátom, ismerem a rezdüléseit, pont emiatt volt fura belegondolni, hogy meg kell őt csókolnom. Mátéval az első próbán találkoztam először, kezdetben teljesen idegen volt, szerencsére a próbák alatt vele is jó barátok lettünk. Mindhárman heteroszexuálisok vagyunk, így hazudnék, ha azt mondanám, hogy a csókjelenet első próbái zökkenőmentesen mentek. Ugyanakkor a színpadon szóba sem jöhet semmilyen távolságtartás, előadás közben eszembe sem jut, hogy én ezt az életben nem tenném meg.

Az előadás úgy tűnik, mindent kimaxol: van egy jelenet, ahol meztelenül álltok a színpadon. Ehhez hogyan viszonyultál?

Igen, Tamásnak sikerült megtalálnia az összes szélsőséget a darabban! (nevet) A vetkőzés is sokáig vita tárgyát képezte. Én a színpadon inkább a lelki meztelenségben hiszek, szerintem csak a legvégső és a legindokoltabb esetekben történhet meg az, hogy a színészek levetkőznek, kell, hogy legyen művészeti célja. Az a jelenet, amelyben elhangzik az ügyvédi védőbeszéd – amit Hegedűs D. Géza mondott fel nekünk, és amiért nagyon hálásak vagyunk –, az eredeti darabban nem szerepel, mi írtuk bele. Ez alatt a beszéd alatt kell levetkőznünk. Természetesen eleinte ódzkodtunk ettől a jelenettől a próbákon, de amikor élesben játsszuk a darabot, ott már a történet végén járunk, és abban a lelki állapotban eszünkbe sem jut bármiféle szégyenlőség. Nem mondom, hogy teljesen természetesnek veszem, de utólag azt mondom, jó ötlet volt beletenni ezeket a plusz dolgokat.

69962817_457052998356911_8112773397680750592_n.jpg

A mostani évadban két előadás kapcsán is feltűnt a neved fordítóként. Ahogyan említetted, az egyik A kincses sziget a Magyar Színházban, a másik pedig a Gyilkos ballada című musical, amit Kerényi Miklós Gábor rendez. Ezek szerint hosszútávon is gondolkozol a fordításban?

Mindenképpen! Sőt, saját szövegeket is írok, későbbi terveim között pedig a zeneszerzés és a rendezés is szerepel. Összességében a színházcsinálás minden szelete érdekel. Ennek az első, vagy inkább egyik lépcsőfoka a fordítás. Annak is örülök, hogy az utánam jövő stúdiósokat is magammal tudtam rántani egy kicsit ebbe a „hype”-ba. Látom rajtuk, hogy ők sem szeretnék már az unalomig ismételt dalokat újra és újra elénekelni. Volt olyan vizsga, ahol négy-öt ember is megkért arra, hogy írjak magyar szöveget az általuk választott dalhoz, ez hatalmas öröm és megtiszteltetés volt számomra. Szóval igen, mindenképpen szeretnék a későbbiekben is foglalkozni ezzel, és remélem, lesz is rá lehetőségem.

Fontosnak tartod, hogy több lábon állj?

Igen, de nem ez motivál legjobban. Szeretném az általam imádott külföldi musicaleket a hazai közönséggel is megismertetni. Erre vonatkozóan vannak már terveim, de erről egyelőre nem szeretnék beszélni.

Én kevésbé ismerem a legfrissebb darabokat, csak a hasonló érdeklődési körrel rendelkező barátaimtól hallok elvétve egy-egy új bemutatóról. Az azonban nyilvánvaló, hogy Amerika halad a korral, és rengeteg olyan musical születik, amely XXI. századi problémákkal foglalkozik. Gondolok itt például az cyber-bullyingra, a homoszexualitásra vagy éppen az öngyilkosságra. A magyar közönség készen áll az ilyen témákra, főleg musical formájában? Meg tudna élni szerinted egy „modern musical” Magyarországon?

Kétségkívül le vagyunk maradva – nem csak a musicalek, hanem az elfogadás terén is. Talán falakba ütköznénk, ha egy ilyen témával foglalkozó darabot bemutatnánk, ugyanakkor pont a színház az, aminek az elfogadás hirdetésének egyik fórumaként kellene működnie. Persze nem szabad egyből az emberek arcába tolni, hogy mit, hogyan gondoljanak valamiről, nem mondhatjuk azt, hogy ha a darabban elfogadnak valamit, akkor te is fogadd el. A színháznak csak egy gondolatot kell elindítania a fejekben, amiből akár bármi jó is kisülhet. Sajnos a színházra üzleti szempontból is kell tekinteni, kevés hely engedheti meg magának, hogy a bemutatott darabja csak egy igazán szűk réteget célozzon meg.

70200758_375986520000778_7067695682903080960_n.jpg

A Rómeó és Júlia musical próbáljáról érkeztél a beszélgetésre, pár nap múlva bemutatjátok az Papp László Budapest Sportarénában. Most Mercutiót játszod, de korábban Parisként láthatott a közönség.

Paris volt az első szerepem a Budapesti Operettszínházban. Nagyon rövid idő alatt álltam be a darabba, kevesebb mint két hetem volt a próbára. Eleinte nagyon izgultam, állandóan néztem a korábbi felvételeket, jegyzeteltem magamnak, hol kell állnom, mikor, hova kell lépnem. Persze, később ez az izgalom elmúlt. Sajnálatos módon nem tudtam sokáig játszani, mert két éve lekerült a repertoárról. Most Mercutiót játszhatom, ez fantasztikus érzés, mintha nem is ugyanabban a darabban lennék benne. Mercutio mindig is a kedvenc karaktereim közé tartozott, hatalmas kihívás, mind fizikailag – a táncok miatt –, mind színészileg, főleg, olyan elődök után, akik korábban játszották a szerepet. Nagy felelősség. Bízom benne, hogy nem fogok csalódást okozni senkinek. Hiszek abban, hogy a jelenlegi fiatal csapat tud újat mondani, amellett, hogy megtartja az eredeti energiákat.

Miben lesz más ez az előadás? Kezdve azzal, hogy egy hatalmas térben játsszátok.

Szegeden, a Szabadtérin is bemutatták már a darabot, ott sem sokkal kisebb nézőtér, az Arénában, ha jól tudom, nagyjából 5500 férőhelyes. Mindent fel kell nagyítani, nem csak a teret és a tánckart kell kibővíteni, nekünk is ügyelnünk kell arra, hogy ne vesszenek el a gesztusok, a mimikák. Az igazat megvallva, nem vagyok híve az ilyen nagyformátumú előadásoknak, mert szerintem elvész a színház igazi lényege. Amiben ez a darab most más lesz, az a fiatal csapat, akik maibbá teszik a történetet. A bemutató óta eltelt 15 év, változott a világ, változtak az emberek. Felnőtt egy új generáció, többek között mi, a darab szereplői is. Sokakkal ezen a musicalen nőttünk fel, mégis, vannak saját elképzeléseink a szerepeinkről.

Végezetül: ennyi munka mellett mennyi szabadidőd van? Mivel kapcsolódsz ki?

Nagyon szeretek utazni. Inkább városnézős típus vagyok, mint a tengerparton napozós, persze, az sincs ellenemre. Igyekszem mindig olyan úti célt találni, ahol mind a kettőt ki tudom élvezni. Ha itthon vagyok, akkor általában a szabadidőmben is dolgozom, fordítok, akár megrendelésre, akár csak úgy, magamtól, számomra ez is kikapcsolódás. Van egy bűnös szenvedélyem is: a videojátékok. De azt mindig át kell gondolnom, hogy egy újba belekezdjek-e, mert különben a barátaim nem látnak néhány napig! (nevet)

Fotók: Bernschutz Alexandra