Bercsényi Péter nyolc éven át volt a Budapest Bábszínház társulatának tagja, azóta pedig olyan előadásokban láthatta a hazai közönség, mint A félelem megeszi a lelket, a Chicago vagy éppen a Mi történt Baby Jane-nel?, de többször feltűnt már a képernyőn is - legutóbb a Viasat3 csatorna saját gyártású sorozatában, az Ízig-vérigben. Legutóbbi bemutatója a József Attila Színházban volt, a Magas szőke barna férfi felemás... főszerepét játszhatta el. Péterrel ennek kapcsán beszélgettünk.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem elvégzése után, 2007-ben a Budapest Bábszínházhoz szegődtél, ahonnan 2015-ben jöttél el, azóta szabadúszóként dolgozol. Szükségét érezted a váltásnak?

Amikor az ember elhagy egy társulatot, annak több oka is van. Azt éreztem, hogy amit ott el lehetett érni, azt mind elértem már. Sokkal kíváncsibb voltam a világra, és magamra; hogy mi van még bennem, mi az, amit nem tudok. A Bábszínház alatt is voltak folyamatosan külsős munkáim, ez pedig egy idő után fárasztóvá vált. Az anyaszínház mindig elsőbbséget élvez, hozzájuk kell igazodni, bennem meg van egyfaja önzőség, vagy ha mondhatom úgy, egészséges mértékű nárcizmus, így ezekből az egyeztetésekből egyre több konfliktus született. Szerencsére Meczner János – az igazgató – megértette a döntésemet, elengedett, sőt, egy-két futó darabot meg is tarthattam, így tulajdonképpen volt egy átmeneti időszak. Tavaly búcsúztam el Boribontól, az volt az utolsó munkám ott.

Ezek szerint tudatosan választottad a szabadúszást.

Igen. Nekem a társulati lét túlságosan kiszámítható, nehezen tűröm a monotonitást. Ha mindig ugyanazt a munkát kapod, ugyanazokkal a színészekkel dolgozol, egy idő után te is ugyanolyanná válsz, és én ezt el akartam kerülni. Szerintem egy színésznek vigyáznia kell arra, hogy ne szoruljon bele sem a kényelembe, se a biztonságba, miközben alapvetően ezekre törekszünk. Amikor felmondtam, semmilyen megkeresésem nem volt, de másnap kaptam négy ajánlatot is, amiből bár csak kettő valósult meg, de ez is azt igazolta, hogy jól döntöttem. Most igyekszem frissen tartani a művészetemet.

Legutóbb a József Attila Színházban debütáltál a Magas szőke barna férfi felemás… című előadásban. Hogyan kerültél kapcsolatba a színházzal?

Ehhez kicsit messzebbre kell utazni az időben. Az érettségi után egy évvel szólt az egyik barátnőm, hogy a József Attila Színház Stúdiójába felvételit hirdettek. Beadtuk a jelentkezésünket, felvettek minket. Egy év után kicsit elbizonytalanodtam, azon a nyáron el is mentem egy cipőboltba dolgozni, ami végül megerősített abban, hogy a színészet az én utam, mert nagyon hiányzott a színház. Aztán megismerkedtem a bábbal, ami azonnal magával ragadott, és mivel pont akkor indult bábszínész szak az SZFE-n, jelentkeztem. De igazából minden, amit a színészet alapjairól tudok, azt a József Attila Színháznak köszönhetem. Sztarenki Pál, az osztályfőnököm nem csak a színpadon való játékról tanított nekünk, hanem magáról a színházi alkotói létről. A mostani produkció kapcsán: tavaly nyáron együtt forgattuk Simon Kornéllal az Ízig-vérig című sorozatot, ott találkoztunk először. Egy nap megkeresett, hogy rendezni fog itt egy bohózatot és rám gondol: eljátszhatnám a főszerepet. Azonnal igent mondtam! Úgy érzem, szépen összeértek a szálak, tettem egy jó nagy kört, egészen más emberré váltam, mint amilyen stúdiósként voltam. Jó újra itt lenni, főszerepet játszani, találkozni a régi társulati tagokkal.

Ahogy említetted, te alakítod Yant, a főszereplőt. Mesélnél kicsit róla?

Yan megrögzött agglegény, aki roppant mód élvezi ezt az életvitelt. Kornél legpontosabb instrukciója az volt, hogy ez a fiú mássá akar válni, mint ami ő maga. Ettől, hogy többre vágyik – akár mint festő, akár mint nőcsábász –, kerül tévútra, ahol csak és kizárólag akadályokba ütközik. Aztán kap egy akkora pofont, amelytől végleg helyre kerül. Ebből a szempontból nagyon analógnak érzem a saját életemmel Yant, mert én is éppen azon vagyok, hogy megtaláljam, mi az, ami reális egy 36-37 éves férfinak, mind színészi-, mind emberi szempontból.

Ezek szerint otthonosan érzed magad ebben a szerepben?

Abszolút, és aki ismer, az tudja, hogy ez nagyon ritka! (nevet) Általában azt szoktam érezni, hogy szereposztási tévedés történt, nem nekem kellene játszanom az adott karaktert, de mint utólag megtudtam, minden színésznél van egy ilyen pont. Kornéltól és a partnereimtől hatalmas bizalmat kaptam, így könnyebben tudok magamból építkezni, ettől pedig sokkal komplexebbé válik a szerep. Kétfajta színész létezik: van, aki belebújik a szerepbe, és van, aki magára húzza. Én az előbbiekhez tartozom: elképzelem, hogy az adott figura hogyan éli az életét, hogyan gondolkodik, hogyan jár, hogyan tartja a kezét – ezekből építem fel a szerepet. Most viszont egy egészen más munkamódszert próbáltam ki, hiszen Yan és köztem sok a hasonlóság.

Korábban is játszottál komikus szerepet, de azok inkább szélsőséges helyzetekbe kerülő figurák voltak, akik görbe tükröt állítanak a nézők elé. Jól gondolom, hogy ilyen típusú vígjátékban, mint a mostani egészen másként kell hozzáállnod a karakterhez?

Hogyne! Őszintén szólva, nagyon vágytam már egy igazi francia vígjátékra! Valahogy ez a műfaj engem mindig elkerült, én pedig mindig irigykedtem azokra a kollégákra, akik szerepelhettek bennük. Hihetetlen nagy kihívás, tűpontos ritmust követel meg mindenki részéről, mondhatnám zenei csapatjáték. Ahogy te is látod, teljesen más, mint amit eddig csináltam, részben azért, mert most csak egy szerepet viszek, és nem kell nőt sem játszanom! (nevet)

Az eredeti hajszíned barna, az olvasópróbán mégis szőkén jelentél meg. Ennek volt valami jelentősége?

Ez egy kísérlet volt, leginkább magam felé. Kálmán Eszter rendezésében 2016-ban mutattuk be A tó című, táncos-bábos performanszt. Ez egy A hattyúk tava-parafrázis, amiben Eszter azt kereste, hol és hogyan tud találkozni a báb és a tánc műfaja. A Trafóban kezdtük, majd átkerült a Jurányiba, idén pedig meghívást kapott a X. Bábu Fesztiválra. Tudni kell, hogy az előadás két színkódos (fekete és fehér), és amikor a partnerem, Dányi Viktória megjelent fekete hajjal, nekem eszembe jutott, hogy én lehetnék szőke, Eszter pedig imádta az ötletet. Megnéztem, hol fogok játszani az elkövetkezendő egy hónapban, felhívtam Alföldi Róbertet és Szikszai Rémuszt, hogy engedélyt kérjek tőlük a hajfestésre, ők pedig beleegyeztek. Ugyanakkor érdekes volt megfigyelni az emberek reakcióját is, kaptam hideget-meleget egyaránt. Az olvasópróba valóban vicces volt, hogy megjelentem szőkén, holott a színház – talán – részben miattam változtatta meg a címet is. Milyen jó lett volna, ha a végleges címe az lenne, hogy Magas szőke barna mégis szőke férfi felemás… (nevet) Egyébként érdekes, hogy itt, a József Attilában a szőke Bercsényi Petit szokták meg, nekik utána az eredeti hajszínem volt fura.

Mivel fog telni az évad második fele?

Ahogy mondani szoktam: a kaland folytatódik! Most a sors a zeneszerzés felé sodort. A Színművészeti Egyetem mostani harmadéves bábszínészei Fodor Tamás rendezésében novemberben mutatták be G. Samsa drámai ébredése című darabot. Tamás felkért, hogy írjak hozzá a capella zenét. Tengely Gábor következő rendezésének, az Aliz!-nak is én leszek a zeneszerzője, ezt a darabot februárban mutatják be a Budaörsi Latinovits Színházban. Emellett jövőre harmadszor rendezek a Mini Textúrában, viszem tovább a szerepeimet és szinkronizálok. Nem szoktam aggódni amiatt, hogy nem lesz munkám – sőt, ha kis szabadidőhöz jutok, az első dolgom lesz, hogy bepótoljam a lemaradásomat a sorozatok terén! (nevet)